Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-03-01 / 10. szám

Mi volt

a legnehezebb?

A lét szépsége a nőtől fakad. Nélküle a terhet el nem viselnénk —

És kedvessége a nőtől fakad. Nélküle árnyat, haragot lehelnénk.

Simone de Beauvoir egy szép vallomásában olvastam régen, hogy ha vallania kell, a legelső, amit el kell mondania önmagáról, hogy nőnek született. Nemcsak az ünnepnap juttatta eszembe e sorokat. Életutakról, pályákról — sikerekről vagy kudarcokról beszélgetve kiérződik az is, hogy ez legyen ugyan „a legelső, amit el kell mondani", de nem az egyedüli lejegyezni való.

Bevallom, kissé elfogult vagyok. Egykori tanítvány kérdez, vallat, talán tiszteletlenül vájkál lelki történésekben, családi dolgokban. A tanítvány, aki akár kérdezgetés nélkül is vázolhatna egy meleghangú, lírai portrét Dr. Szeberényi Juditról, a nyitrai (Nitra) Pedagógiai Fakultás Pedagógiai Tanszékének adjunktusáról. S hogy mégsem portré, mások okulásáért történt. Azokért, akik a pálya kezdetén állnak, s maguk is érzik, eligazító, útmutató példára van szükségük.

„Azzal kezdem, ami egy „vallomás” végére kívánkozna: nem vagyok elégedett ember. Bár főiskolán, felnőtt embereket oktatni — szép feladat, nagyszerű pálya. Ha olykor-olykor visszatekintek, kicsit érzem, vagy „éreztetik" velem, hogy nem volt hiábavaló. Mégis: egy belső mérce szerint érzem az elégedetlenséget. Nem bővelkedik az életem különös sorsfordulókban, regénybe kívánkozó sztorikban. Pályakezdési nehézségeimről már mások, más helyen sokat beszéltek. A háború után kialakult helyzet miatt megrekedtünk. Három évig nem jártam iskolába. Aztán anyám súlyos betegsége miatt is kimaradt egy év.

És egészen innen kezdve, úgy vélem, mindennel elkéstem egy kicsit. Későbbre nyúltak tanulmányi éveim, később

Vége a műszaknak. Figyelem a gyár kapuján kifelé hömpölygő emberáradatot. Tóth Irént várom, akiről egyelőre csak annyit tudok, két gyermek édesanyja, a párkányi (Stúrovo) Dél-szlovákiai Cellulóz- és Papírgyár dolgozója, a városi nemzeti bizottság képviselője, s hogy az idén ö is részt vesz a prágai várban hagyományosan megrendezett nőnapi fogadáson.

Vajon hogyan sikerül a családi gondokat, a mindennapi munkát összeegyeztetnie ennek az asszonynak úgy, hogy társadalmi tisztségekben is helytálljon, hogy a legjobbak között tartsák számon?

Ám hiába várok, nincs a bevásárolni, főzni, mosni, a családjukhoz hazasiető nők között.

— Még biztosan dolgozik — mondja az üzemőr — idehívom telefonon.

Néhány perc múlva sietve, mosolygósán érkezik a gyár portájára.

— Előfordul, hogy tovább benn maradok — mondja —, mert szeretem, ha rendben vannak a dolgaim. A képviselői teendők miatt néha munkaidő után hozom be a „lemaradást", hiszen egyik nem mehet a másik rovására. Sajnos, a családnak jut így kevesebb belőlem, de hát csak Így lehet, így tudok eleget tenni mindennek, amit elvállaltam, amit el kell végeznem.

Szeretném néha-néha kérdéssel félbeszakítani, amint életéről, önmagáról mesél. De látom, vallomását nem sarkítja „nehezebb", illetve könnyebb szakaszokra, s ezzel is kifejezi a lényéből sugárzó többletet, az igényt arra, hogy segíthessen, hogy adhasson — ahogyan lehet.

Néha már úgy tűnik, elkoptatjuk a szavakat: egyenjogúság, érvényesülés, női problémák és szempontok. Hétköznapibb fogalmazásban; könnyebb a férfiaknak. Nekünk, nőknek, mindenért meg kell küzdenünk, külön bizonyítanunk, holott, mert nők vagyunk, még lehetünk jó szakemberek, tisztségviselők, tudományos dolgozók, vezetők. Persze, ünnepi méltatásainkban egyszerűnek tűnik: harmincöt éve szocialista hazánk alkotmánya törvényerőre emelte egyenjogúságunkat a munkában, a tanulásban, a közéletben, a családban. Nyitva állt előttünk az út. És elindultunk, hogy bizonyítsunk. Akik akkor felnőttként kezdték, úgy remélték, lányaik számára minden maradi nézet, az ebből eredő gyakorlat, amellyel háttérbe akarták szorítani a jogaikért jelentkező nőket, már ismeretlen lesz. Azóta tudjuk, hogy az elmélet gyakorlati érvényesítésének társadalmilag meghatározott lehetőségeit mennyiféle emberi-szemléleti tényező hátráltathatja, amit nem az évszázados hagyományok számlájára kell írnunk, hanem a marxista elveinket érő idegen eszmei hatásokéra. Nemzedékek nőttek fel. éltek jogukkal munkában, művelődésben, vezető tisztségek vállalásában, tudományos munkában, közben a családban betöltvén anyai küldetésüket olyan eredményeket értek el, amelyekkel méltán büszkélkedhetünk. A társadalmi támogatás ellenére sem volt könnyű, viszont annál örömtelibb, hogy mégis győztünk: győzzük és vállaljuk. De azért álljunk meg néhány pillanatra, s hallgassuk meg a vallomásokat, amelyek a sikerek szerény és tárgyilagos számbavételével is választ adnak kérdésünkre.

(nő 12)

f o

i / ezdetben túl simán ment minden; sikeresen érettségiz I \ tem, az első nekirugaszkodásra fölvettek a főiskolára.

Ott sem volt különösebb problémám. Sikeresen elvégeztem a Komensky Egyetem Természettudományi Karán a biológia szakot.

Tudtam, hogy nem mehet így a végtelenségig. Két keserves szakasza volt eddig az életemnek. Az első két esztendeig tartott. Elvégeztem a főiskolát, aztán nekiláttam állást keresni. Egy évig ugyan olyan szinten dolgoztam, amilyent elképzeltem, de mivel visszajött a gyermekgondozási szabadságról, akit helyettesítettem, tovább kellett állnom. Fél évet töltöttem a következő munkahelyemen, a harmadikon újabb fél évet.

Akkor jött ez a lehetőség. A szerencse és a véletlen is a kezemre játszott — fölvettek. így lettem a kőolajkutató intézetben önálló kutató. Kezdetben úgy gondoltam, hogy belső aspiránsnak jelentkezem; nem vettek föl, de nem sajnálom, bár így, külsőként ötéves a tanulmányi idő, de van egy biztos, jó állásom.

1977-től 81-ig a fővároshoz kellett ragaszkodnom, vagy egy közel fekvő kisvároshoz, mert a férjem itt tanult, s nem tudtuk, nem is tudhattuk, hol kap állást. Hogy ne kelljen naponta ingázni, albérietbe költöztünk. Ehhez kapcsolódik