Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-03-01 / 10. szám

vállaltam a családot. Családban, összetartó közösségben éltem. Persze hogy elvártam — és meg is kaptam a segítséget. De nem kézzelfogható, konkrét formában. Nem fogta a kezem soha senki úgy, hogy gyerek, most elviszlek valahová ... A segítség: elvárás volt! Elvárták tőlem, hogy tanuljak. Ki jobban, ki kevésbé. Apám, egy nagybátyám és tanítóm voltak azok, akik bírtak bennem. Persze, kudarcok is értek, így, utólag, könnyebb róluk szólni. Felvételiztem én is az egyetemre — sikertelenül. Akkor évekig sajgott, noha nem beszéltem róla. Aztán divattervező szerettem volna lenni. Sokat rajzoltam, komolyan készültem rá. Végül is beláttam.

Üvegcsiszoló szeretett volna lenni, de megbetegedett az édesanyja, és az alapiskola elvégzése után otthon kellett maradnia, segíteni. Szaktanintézet helyett munkába állt. Vajon azért olyan természetes számára mindez, mert még ma is ez az általános „lánysors"? Valószínűleg nem volt ideje ezen töprengeni.

— Vidám, nyugodt ember vagyok — vallja magáról —, az apróságoknak is tudok örülni és a nagyobb gondok sem törnek le, inkább töprengek megoldásukon. Persze, mint a legtöbb embernek, nekem sem sikerült minden úgy az életben, ahogy elképzeltem, mégsem hagytam el magam. Egy-egy új tervem mindig új erőt is adott.

hogy nem elég a kitartásom, mert nem elég mély az érdeklődésem. Feladtam. Nem minden tizenéves fiatal tud teljes felelősséggel, végleges döntéssel pályát választani. Egy sikeres pálya szerintem: a lehetőségek és a szükségszerűségek összességének az összekapcsolása, anélkül, hogy feladnánk saját vágyainkat, elképzeléseinket. Hiszem, hogy ehhez nem is annyira a tehetség fontos, mint inkább a belső erő, kitartás, töretlen akarat, az értékek rendje.

Nem szeretem a pesszimista fiatalokat. Az az érzésem, hogy az értékrendszerükkel van baj. Aki a tudásszerzést tartja a legnagyobb tökének, art a felbukkanó kudarcok, buktatók nem törhetik le. Időben meg kellene velük értetni, hogy pályát kezdeni csak kivételes esetekben lehet simán, zökkenők nélkül. Még art is állítom, hogy a legsikeresebb kezdés esetén is hagyni kell egy kis ajtót, amin — szükség esetén — másik útra is lehet térni... Persze, sok minden függ a körülményektől is. A család szokásai, főleg értékskálája, a házasság, a baráti kör igen kedvezően befolyásolhatja egy pálya ívelését. Az én mikrokömyezetemben — úgy érzem — minden megvolt ahhoz, hogy önmagam erejét felmérve vállaljak feladatokat... S hogy nehezebb volt-e nőként vállalni ezeket a feladatokat? Nincs értelme szépítenünk: sokkal nehezebb! Egy nőnek nem kötelező a ranglétra következő lépcsőfoka. Egy nőtől ritkán kérik számon a félbehagyott munkákat — hogy a félig-pályákról ne is szóljunk. Tudom, hogy egy férfi az én helyemben is többre vitte volna. Nem egyforma a teherviselésünk. Nem szeretném hinni, hogy elavult nézeteket képviselek, de nem is lehet

Megtanult küzdeni, mert úgy gondolja, amit nagyon akarunk, art sohasem szabad feladni. Amit mesél, abban semmi „különös" nincs.

— A famadi helyi nemzeti bizottság volt az első munkahelyem. A diákéveket követő hirtelen változás azonban hiányérzetet váltott ki bennem. Hiányoztak a fiatalok, a közösség, az emberek. A faluban bekapcsolódtam az ifjúsági szervezet munkájába. Vezetőségi tag lettem. Néhány év múlva férjhez mentem, majd Bénybe költöztünk. Amikorra beleilleszkedtem volna a falu életébe, ide. Párkányba kerültünk. Közben egy lányom és egy fiam született. 1970-ben kezdtem itt dolgozni, a papírgyárban. Megint új szakasza kezdődött az életemnek. Szakszervezeti bizalmi tettem, majd a nőszervezetben is dolgozni kezdtem. Amikor az országos spartakiádot szervezték, arra is jelentkeztem. Rengeteget gyakoroltunk. Az az időszak bizony nehéz volt. A gyerekek még kicsik, velük is gond volt, mégis mindent el kellett végeznem, amit vállaltam. Lehet, hogy lemondhattam volna valamiről, de egy kicsit próbára is akartam magam tenni. Megérte, nagyobb lett az önbizalmam. Még Prágába is eljutottunk a spartakiádra.

— Alig fújtam ki magam, amikor a vnb képviselőjének jelöltek. Vajon vállalhatom-e? Tudtam, hogy ez nemcsak nekem, a férjemnek is többletmunkát jelent majd. Közösen döntöttünk: vállaljuk. Már a második választási időszakban vagyok képviselő. Továbbá az ún „Régi lakótelep" polgári bizottságának az elnöke és az SZNSZ Érsekújvári (Nővé Zámky) Járási Ellenőrző Bizottságának a tagja lettem. 1978-tól tagja vagyok a kommunista pártnak is. A lányom már húsz, a fiam tizenöt éves. Most már ők is sokat

egyforma a családi teherviselésünk. A nőknek választaniuk kell: a család vagy a pálya. ...Ha mindkettőt vállalja, egyikben törvényszerűen adós marad. Vagy csak félig van mindkettőben. A férfi pályatársak könnyűszerrel lekörözik a családi gondokkal, gyerekneveléssel küszködő nőket. S ha mégsem, csak a szinte vég nélküli erejüknek, kitartásuknak köszönhető az ilyen-olyan eredmény.

Megvallom, én érzem, félig voltam csak jelen mindenütt. A családommal szemben sok a törleszteni valóm. Bár két lányomat sikerült önállóságra nevelni, és ezidáig boldogulnak a választott pályán, mégis úgy gondolom, érzem, sokkal, de sokkal többet kellett volna együtt lennünk. A munkámban is többet adhattam volna. Kicsit meghatározó volt az a tény is, hogy felnőtt fejjel kellett pályát „módosítanom", megfontoltan, családi okokból. Mégis, több tankönyvet, tanulmányt írhattam volna, és talán elmélyültebben foglalkozhattam volna az egyes témakörökkel. És általában keveset pihentem, keveset utaztam, keveset szórakoztam. Mondhatnám úgy is. ez volt az az áldozat, amit vállaltam azért, hogy idáig jussak."

A vallomás csak töredék. Néhány készületlenül kimondott gondolat egy küzdelmes, de nem reflektorfényben álló pályáról. Eredményekről, amit nemcsak a katedrán töltött huszonöt év, a megírt tanulmányok, tankönyvek, elért tudományos fokozatok jeleznek, hanem az a belső emberi érték — amelyről mi, egykori tanítványok, egyszerűen csak art mondjuk: példakép.

MEGYERI ANDREA

segítenek, mégis gyakran előfordul, hogy az otthoni tennivalók késő estére maradnak. De nem bánom, szívesen dolgozom, s végzem az emberek között, az ö érdekükben is a munkát. Ha sikerül valamilyen ügyes-bajos dolgukban segítenem, velük örülök. Gyakran fordulnak hozzám segítségért olyan ügyben, amelyről azt gondolják, hogy a képviselő vagy a polgári bizottság elnöke segíthet. Segítek is, ha módomban áll, legyen a hozzám forduló egy jogosan elégedetlen lakó, panaszos nyugdíjas vagy egy szerencsétlen anya, aki sírva mondja el, hogy férje nem törődik a családdal. Az utóbbi esetben a gyerekek érdekét tartom szem előtt, és miattuk vállalom azt a kockázatot, hogy a férj esetleg elutasít azzal, törődjek saját magammal — mert ilyen is előfordult már. De mindig fennáll az a lehetőség, hogy sikerül valamilyen módon jobb belátásra bírnom.

Vajon összegezhetem-e úgy a közéleti felelősségben gazdag élet tanulságait, hogy ami a nehézségek „élét" tompítja, az a jó „hátország", a segítő család? Bizonyára. S ami mégis érezteti a gondokat, az a mindannyiunk által ismert körülményekből fakad, hogy intézkedni ma még sok mindenben inkább amúgy „férfiasán" szokás, a hivatali ajtó, a hivatali asztal, az egyenesebb, szókimondóbb női gyakorlatiasság helyett fehér asztal mellett, „baráti" alapon. Ezt csak a saját „szakállamra" merem állítani a tárgyilagos tények ismertetésére szorítkozó beszélgetésünkben erről nem volt szó. De amiről szó volt, art ennyivel, általános érvénnyel fontosnak tartottam kiegészíteni.

BARANYAI LAJOS

életem második legnagyobb csalódása, keserűsége, ekkor éreztették velem istenigazából, hogy nem ember vagyok, csak nő.

Mint családfenntartó, lakást is kerestem. Beadtam néhány kérvényt, meg is Ígérték, hogy kiutalnak egyet. Végül a

bizottság mégis úgy döntött, hogy másnak ítélik. Ezt lenyeltem volna, ha nem kommentálja a bizottság egyik férfi tagja: „különben is, hölgyem, a lakásszerzés a férfiak dolga". Ha temperamentumosabb lennék, nekimentem volna, így csak a következtetést vontam le magamnak: egyesek még mindig csak a férfit tekintik családfönntartónak.

Itt, a laboratóriumban nem érzem ezt a megkülönböztetést. Sok a nő, a főnökünk is az. Általában gyöngén fizetett terület, de mi nem panaszkodhatunk, termelő iparág lévén tisztességes a jövedelmünk. Azt azonban lépten-nyomon látjuk, tapasztaljuk, hogy azonos végzettségű nő és férfi nem egyformán érvényesül. A férfiakat perspektivikusabban veszik, jobban számítanak rájuk. A nő szül, kiesik a munkából, a gyakorlatból. Vagy fölvesznek a helyére valakit — általában friss diplomás (megint csak) nőt, mert egy férfi ritkán vállal szerződéses munkát egy-két évre —-, vagy szétosztják a feladatokat.

Talán abban is szerencsém volt, hogy nő a főnököm, mert egyértelműen támogatja szakmai fejlődésemet. 1981-ben jelentkeztem külső aspiránsnak — a munkahelyem is javasolt —. tizenhármán felvételiztünk, én voltam négyünk közül az egyetlen nö, akit fölvettek, a többit a távlati tervekhez igazodva veszik föl fokozatosan. Nekem még ez is „bejött":

a férjem még tanult, lakásunk sem volt, akkor még nem terveztünk gyereket. Sokan megkérdezték, miért csinálom, mi haszna van ebből egy nőnek. Tudom, hogy az ilyen kérdéseket válasz nélkül kellene hagyni, mert értelmes embernek nem jut eszébe ezt firtatni. Miért? Elsősorban nem pénzért, mert tudom, hogy csak azok kapnak anyagi hozzájárulást, akik tanítanak. Nem tudtam elképzelni szakmai fejlődésemet rendszeres tanulás, kutatómunka, konzultációk híján : meg akartam fricskázni az olyan típusú férfiakat, mint az a bizonyos bizottsági tag; és be akartam bizonyítani a kételkedőknek, a határozatlanoknak, hogy az is elérheti a szakmájában a maximumot, aki óvodás korától az érettségiig anyanyelvén tanult.

Most már csak a gyerek hiányzik, pontosabban a gyerekek, mert legalább kettőt szeretnénk. A férjem is végzett, mindkettőnknek jó állása van, elértük, amit akartunk, megvan a lakás. S ha megszületik a gyerek, elégedett leszek. A buktatókat lassan elfelejtem, azokon mindenkinek át kell esni. Csak meg kell tanulni elviselni, nehogy elfelejtsünk küzdeni.

Horváthné RNDr. Zobor Rozália vallomását lejegyez-GRENDEL ÁGOTA