Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-01 / 10. szám
{egészségünk védelmébenJ „Harmincéves fiatalasszony vagyok, de panaszaim a gyermekkorig nyúlnak vissza. Régen — egy alkalommal — cémaférgeket fedeztek fel a székletemben, de helyzetem a gyógyszeres kezelés, és a higiénikus rendszabályok szigorú betartása ellenére sem javult. Az éjszaka rendszeresen jelentkező végbé/viszketéstől idegessé váltam, nem beszélve arról, hogy ez nem esztétikus, és a házaséletre sincs jó kihatással. Bár az azóta számtalanszor megismételt vizsgálatok kóros eltérést a székletben nem mutattak ki, mégis úgy hiszem, hogy panaszaimat a cérnaférgek okozzák. Férjem előtt — amennyire lehet — tagadom ezt a kellemetlen helyzetet. Az utóbbi időben már külföldről is hozattam négy alkalommal különböző gyógyszert, nehézségeim azonban egyáltalán nem csökkentek. Mit tehetnék, hogy megszabaduljak ettől a kínos helyzettől?'' — „Élősködők". A viszketés olyan kellemetlen érzés a bőrben, amely vakarásra késztet. Jobb híján ez a nem túlságosan tudományosan hangzó meghatározás is rámutat arra a tényre, hogy a viszketés keletkezését nem lehet kizárólag egyfajta betegség rovására írni, hiszen az a legkülönbözőbb állapotok kísérőjelenségeként is előfordulhat. Ugyanez a megállapítás érvényes a végbél körül érzett rendkívül kínzó érzésre is, amely nem kevés ember életét keseríti meg. Bár a cémaféreg okozta fertőzés gyermekkorban gyakorinak számit, ez a könnyen kimutatható, és gyógyszeres kezeléssel — az itthon elérhető szerekkel is! — megfelelően gyógyuló betegség a későbbi életkorok folyamán csak elvétve okoz panaszokat. Ä felnőttkori végbélviszketés hátterében szinte kivétel nélkül másfajta — szervi vagy pszichés — ok áll, amelynek felderítése csak részletes belgyógyászati és azt kiegészítő pszichológiai vizsgálattal lehetséges. Sajnos nálunk a lélektani, pszichológiai vizsgálatnak már csak az említése is gyakran vált ki megalapozatlan ellenérzést, félelmet. Ez a nézet meglehetősen elmaradott, hiszen ma már minden kétséget kizáróan bizonyított, hogy a kóros tünetek és betegségek keletkezésében az organikus szervi okok mellett — azokkal egyidőben — a lélektani változások is meghatározó szerepet játszanak. Szerencsére mind többen ismerik fel, hogy a pszichológiai vizsgálat nemcsak hogy nem „szégyen", hanem éppen ellenkezőleg, egészségügyi kultúránk szerves része, amely hozzájárul ahhoz, hogy jobban alkalmazkodhassunk a megváltozott, felgyorsult életmód támasztotta követelményekhez. Olvasónknak azt a tanácsot adjuk, hogy őszintén tárja fel panaszait kezelőorvosa előtt, aki minden bizonnyal segíteni tud. További „öngyógyítással" kísérleteznie nemcsak hogy felesleges, de esetleg ártalmas is lehet! Az „öngyógyítás", — a szomszédok, ismerősök által ajánlott „biztos gyógymód" — alkalmazása nem közömbös a szervezet számára, a megfontolatlan gyógyszerfogyasztás súlyos egészségügyi károsodáshoz vezethet. Ennek ellenére, újabban egyre terjed a „legújabb" gyógyszerek, a külföldi „csodaszerek" kipróbálása, ajánlgatása. Már a gyógyítás őskorában is ismerték azt a tételt, amely mindmáig minden gyógyszeres és nem gyógyszeres kezelésre vonatkozik: „A legfontosabb nem ártani". Tudjuk, hogy minél komolyabb egy betegség, annál erősebb gyógyszer a megfelelő kezelésmód. Sajnos azonban az erős gyógyszerek nem mentesek a nemkívánatos mellékhatásoktól, indokolatlan adagolásuk komoly következményekkel járhat. Ez nem azt jelenti, hogy a mellékhatások miatt veszítsük el a kezelésbe vetett bizalmat, azt sem, hogy jobban féljünk a gyógyszertől, mint magától a betegségtől, hanem inkább azt, hogy a „kár és haszon" lehetőségeit mérlegelve kell azok használata mellett vagy ellen dönteni. Ezért és nem másért, csak a gyógyszerek előnyeit és hátrányait ismerő kezelőorvos, szakorvos hivatott eldönteni azok javallatát és ellenjavallatát. Többek között ebben is áll a gyógyítás tudománya, művészete, s ezt a mérlegelést, ezt az egyéni megfontolást semmilyen létező számítógép sem tudja pótolni, helyettesíteni. Dr. K. L. Qjs]sÄ^MS^ Általános női vélemény, hogy kétféle férfi van: a rend megszállott mániákusa és a nevelhetetlenül, a reménytelenül rendetlen. Lehet, hogy van még az okosan, a praktikusan rendszerető, aki feleségével egyetértésben a helyére rak mindent, s ott meg is találja, de erről a típusról nem beszélnek a nők, talán, hogy el ne irigyeljék tőlük az ilyen férjet... Az első összezördülések, kiábrándulások ebből adódnak: már megint az ágy, a rekamié, a szék stb. mellett hagyta a zokniját, ingét, csak úgy ledobta az öltönyét, piszkosan hagyta a cipőjét, sőt fel is húzza piszkosan, mert ő otthon azt szokta meg, az anyukája (apukája, húga) kitisztította. Fokozhatnánk az otthon tisztaságát, rendjét alakító, őrző fiatalasszonyt leginkább kétségbeejtő példák sorát egészen odáig, hogy hazatérvén a férj amúgy mosdatlanul, ruhástól végigdől a tiszta ágyon, mert úgy szokta meg. Ugyanez fordítva sem biztatóbb egy házasság kezdetén, ha a férj döbben rá, a mindig jólöltözött, „mintha skatulyából húzták volna ki" lányból slampos, rendetlen asszony lett, aki harisnyáját, fehérneműjét szétdobálja, aki nem szokott mosni, mert odahaza mindezt az anyukája elintézte stb. Tény, hogy a fiataloknak akkor is jó néhány „mézeshónapba" telik egymáshoz szoktatni életritmusukat, napirendjüket, kialakult szokásaikat, ha olyan családból kerültek együvé, ahol az alapvető dolgokat megtanulták, s mindketten elhatározták, hogy ennek alapján egy közösen eltervezett, új családi „rendet" alakítanak ki. Hát még ha ez a szándék és cél csak a házasfelek egyikében ilyen határozott és világos. Vajon hogyan lehet egy felnőtt embert rendszeretetre nevelni, szoktatni? Bizony, nehezen, ha huszonéves koráig nem tanították meg a fogkefe, a szappan, a mosópor, a porszívó, a cipökefe használatára, ha holmiját más tartotta rendben, rakta a keze ügyébe, ha egy tányért sem mosott még el. S még nehezebben, ha mindehhez még „elveket" is kapott hozományul, miszerint ez „női" munka, vagy fordítva, „ha elvettél, gondoskodj rólam". A türelmetlenség, a sértő és parancsoló hang, a veszekedés, a gúnyolódás, a segítségül hívott „baráti jótanács" többet árt, mint használ. Amíg tart a szerelem, a házasság első időszakának heve, amíg nem alakul ki egy rossz, kényelmetlen beidegződés az új család szokásaiban, addig kell szerető, okos érvekkel, először a másik bevonásával, tehát vele együtt rendet rakni : — gyere, nézd, ezt ide tesszük, ennek itt a helye, ezt segíts kitisztítani, azt kimosni stb. majd ha megtanulta (mert lehet, hogy tényleg nem tanították meg rá odahaza) megdicsérni s rábízni, amikor már meg lehet osztani vele a munkát. A mártírkodás,- a duzzogás, a szemrehányás a legrosszabb módszer. Türelem, s még egyszer a türelem, a kedves meggyőzés és a következetesség — csak ez segíthet, ez nevelhet. Persze, nem hetek, hónapok — évek kellenek, amíg a másik nemcsak hogy megtanulja, meg is szokja a rendet, a rendcsinálást. És ha nem? Ha valakinek az alaptermészetében van a szórakozottság? Ha valami másra, fontosabbra összpontosít, s egyszerűen „elnéz" e kicsinyes dolgok, tárgyak stb. felett? Akkor meg kell tanulni elviselni ezt a szokását, s elvégezni helyette az apró-cseprő de fárasztó „szolgálatokat". Persze, embere válogatja, e „szépséghibáié"-t milyen erények ellensúlyozzák. Régi tapasztalat, hogy „megtalálja zsák a foltját". A házasságok többségében az egyik rendszerető, a másik rendetlen. S ha megvan az érzelmi-értelmi összhang, ez nem okoz túl nagy gondot, sem problémákat. A „kezdő" házasoknak kell ezt tudatosítaniuk, mielőtt ilyen okkal rögtön válóperrel kezdenének fenyegetőzni. De mielőtt valakit rendszeretőnek vagy rendetlennek minősítenénk, egyet szögezzünk le, a rend célja nem az, hogy a polcon minden könyv egy vonalban álljon elmozdíthatatlanul, hogy a téritő, a váza, a virágcserép a pontosan meghatározott szögben, a szék az asztal mellett millimétemyi pontossággal mindig ugyanúgy, hogy ne legyen újság, gyümölcskosár, játék, lemez másutt, mint a helyén. A lakás, amelyben emberek élnek, nem lehet ennyire „rendes", merev. Ott felgyürődhet a szőnyeg sarka, elcsúszhat a terítő, rácsöppenhet a gyümölcslé, ott az asztalon maradhat a könyv, az újság, a megkezdett kötés — ettől nem lesz rendetlen. Ha a szekrényekben, a fiókokban, a polcokon mindennek tudjuk a helyét, ha rendszeresen takarítunk, mosunk, vasalunk, elrakjuk a holmit, akkor hétközben — mert siettünk, mert látogatók érkeztek, mert használtuk a tárgyakat — ezt-azt szét is hagyhatjuk. De rendszeres időközben, vagy amikor időnk engedi, tegyük a helyére. Viszont nem szabad, hogy ebben merüljön ki otthonteremtő igyekezetünk. Elsősorban olyan legyen lakásunk rendje, hogy jól érezzük magunkat benne.-t-NÉGYSZEMKÖZT Kedves fiatal olvasónk! „Érettségi után léptem be mostani munkahelyemre, ennek már nyolc éve. A kezdeti évek elégedettsége után most az utóbbi hónapokban szinte minden nap újabb kínszenvedés a számomra — írja levelében. — Nem arról van szó, hogy munkatársaimmal vagy feletteseimmel konfliktusba kerültem volna, „csak" az okoz szenvedést s néha úgy érzem elviselhetetlen, hogy tudom: többre is képes lennék. Ez a tudat egyre mélyebb kétségbe ejt, mind többször kapok sírőgörcsöt s ami a legszörnyűbb, egyre gyakrabban történik meg, hogy mások előtt sem tudok magamon uralkodni. Ha így megy tovább, nem tudom, hogy végzem. Zsákutcában, csapdában érzem magam, és sehonnan sem várhatok segítséget..." Őszinte együttérzéssel, mondhatnám, részvéttel olvastam levelét, de semmiképpen sem — egyetértéssel. Nem vagyok híve a „vándormadaraknak", akik még meg sem melegedtek az egyik helyen, máris másikat keresnek. De ugyanúgy nem tartom helyesnek a másik végletet sem, azt amikor valaki olyannyira odanö a munkahelyéhez, hogy meg nem válna tőle semmi áron. Inkább dőljön össze a világ, inkább szakadjon le az ég, de azt a munkahelyet, ahová egyszer belépett ott nem hagyná. Nem tudom elképzelni, miféle erő munkálkodhat egy mai modern fiatal lányban, aki jóformán tudatosan vállalja a mindinkább elmélyülő neurózist, az egyre gyakrabban jelentkező hisztériás rohamokat, sirógörcsöket, a krónikussá váló álmatlanságot. Sőt, még azt is elnézi, nyilván aránylag nyugodt lelkiismerettel, hogy ebbe a fölösleges mártíromságába, lassan, de biztosan, családtagjai is belebetegszenek. Lehet hogy ez is hozzátartozik a játszmához?! Másik, meglehetősen megdöbbentő kijelentése, hogy sehonnan sem várhat segítséget, majdhogynem felháborított Kitől várna el segítséget? És milyet? Csak nem várná el, hogy valaki vagy valakik ezüst tálcán kínáljanak fel hetente olyan munkahelyeket amelyek az ön álmainak megfelelnének. Erre az „ezüst tálcára" hiába vár. A realitás ugyanis az, hogy ha valakinek nem felel meg az állása, munkahelye, munkaköre, akkor megpróbál másikat keresni magának. Például: ismerősök útján, apróhirdetéssel, apróhirdetés megválaszolásával, azzal, hogy átmenetileg, amíg megfelelőre nem talál, bármilyen más munkát vállal. A legfontosabb tanács, amit adhatok: szedje össze magát és keressen másik állást. S ha már másképp nem futja erejéből, vegyen ki fizetetten szabadságot (a munkajog erre lehetőséget ad) és akár így változtasson jelenlegi helyzetén. Szerencsére, mint írja, családi helyzete nyugodt kiegyensúlyozott, átmeneti nehéz helyzetében tehát számíthat családja megértésére és támogatására. De az álláskeresésben — nos, a megfelelő munkahely kiválasztásában csakis önmagára számíthat. Szeretettel üdvözli
