Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-01 / 10. szám
Icsaládi kör ^ Egy szülő monológja Mi, szülők gyakran bosszankodunk: gyermekünket annak rendje és módja szerint felvilágosítottuk, mégis mindenen vihorászik, ami a nemiséggel kapcsolatos. Pedig ennek megvan az oka. Tegnapelőtt például a nagyobbik gyerek, hat és fél éves fiunk elsütötte otthon az első szexviccét: — Ki tudja, mit jelent, hogy BKV? — Persze nem tudtuk. Felvilágosított: bibizni kéne valakivel. A férjemmel megpróbáltunk mosolyogni. De el is csodálkoztunk kissé: tulajdonképpen miért nevetnek ezek a mai öt-tíz éves gyerekek ugyanazokon a szexuális együgyüségeken, mint mi annak idején? Hiszen ők már felvilágosított gyerekek, nekik nem tilos már kimondani az olyan szavakat, mint mell, bögyörö vagy hüvely. Mi már alaposan és pontosan elmagyaráztuk nekik hogyan csinálják a gyereket, hogy jön a világra, de még azt is, hogyan kell védekezni ellene. Nem tiltottuk meg a doktorbácsi-játékot sem. Miért törnek hát ki szinte hisztérikus vihogásba egy-egy ilyen ostobácska viccre? Miért találnak oly nagy élvezetet abban, hogy csúfondáros kifejezéseket használjanak a nemi szervekkel kapcsolatban? (De vajon mi peniszt és hüvelyt mondtunk annak idején ?)... Vízipisztolyt, cipót emlegetnek és kajlán vigyorognak hozzá ... Bennünket, szülőket ez valahogy elkedvetlenít. Hiszen annyira igyekeztünk, hogy gyermekeink számára valami egészen természetes dolog legyen a szexualitás — és most úgy tűnik, mintha minden igyekezet hiába lett volna. Mi lehet emögött? Szinte minden gyermek megteszi ugyanazt a különös felfedezést: ugyanazok a szülök, akik otthon egészen fesztelenül viselkednek, akik néha minden gátlás nélkül meztelenül is mutatkoznak, és minden kérdésre készségesen válaszolnak (még ha kicsit komikus-görcsös módon is!), ugyanezek a szülők ugyanezekre a cselekedetekre és kérdésekre merőben furcsán reagálnak, mihelyt változik a színhely. Legutóbb is 'a kolléga bácsinál a mami majd elájult, amikor Józsika le akarta tolni a nadrágját. És amikor közelebbről meg akarta nézni a néninek a mellét, aki valami innivalót adott a kisbabájának, hirtelen felhangzott: (nőio) — Ne illetlenkedj! — Aztán bejött a kolléga bácsi a vécéből és a papa képe egészen vörös lett, amikor Józsika így szólt hozzá: — Nyitva van a nadrágod, látok ám valamit! — Ahá! — gondolja ilyenkor a gyerek —, itt még sincs rendben valami. A felnőtt könnyedén át tudja hidalni a szakadékot, amely a nemiség otthoni megnyilvánulásait a nyilvánosság előtti megnyilvánulásaitól elválasztja, éspedig értelme és a konvenciók segítségével. Nos, a gyerekek is áthidalják ezt, de gyermekmódra: vihogással és viccekkel, célzásokkal és kis személyes megjegyzésekkel. Amit mi a gyermekeinkkel a nemiségről közlünk, az elsősorban biológiai, . tárgyi információ. Ugyan nem mulasztjuk el hozzátenni, hogy „csodálatosan szép érzés", amikor az anya és az apa gyermeket nemz, de ezzel aztán be is érjük — kénytelenségből, mert nem akarjuk magunkat még inkább kitárni előttük. És talán azért is, mert nem szeretnénk, ha a gyerekek idő előtt „rájönnének a dolog ízére". Továbbá kétségkívül azért is, mert a szerelem (szerencsére!) nem olyan könnyen foglalható szavakba. Tehát: technikai leírásában keresünk menedéket. A gyermekek azonban érzik — nem utolsósorban a tulajdon testük rezdüléseiben —, hogy az, amit a szüleik oly hangsúlyozott tárgyilagossággal magyaráznak, nem lehet minden. így hát önállóan alkotnak gondolatokat róla, és ezeket meg is beszélik egymás között. Eközben aztán igen gyorsan rájönnek, hogy ezek a velük egykorúakkal folytatott beszélgetések sokkal vidámabbak, mulatságosabbak, mint amiket a szüleikkel folytatnak ugyanerről, és hogy általuk lényegesen közelebb kerülnek ahhoz, amit sejtésük szerint a szex jelent. Sejtik, hogy itt valami mély titokzatos, rejtelmes, csodálatos dolog rejlik, ami kimondatlan marad. Ezt az érzésüket úgy próbálják kifejezésre juttatni, hogy a nemiség egész témakörét „szigorúan titkosként" kezelik. És ha mégis annyit viccelődnek rajta, ez csak látszólag ellentmondás. A felnőttek okoskodása szerint, ha valami titkos, arról nem beszélünk (vagy legalábbis nem lenne szabad beszélnünk). A gyerekek praktikusabbak: ha valami rejtelmes és titokzatos, arról titokban kell csak beszélgetni. így hát a vihogás, a szemérmetlen szavak használatának öröme nem baj; a legkevésbé sem „a szennyes fantázia" jele, hanem csupán annyit jelent, hogy a gyermek a maga módján hódol annak, ami titokzatos a szerelemben. — Ha ez így van — vethetné ellene valaki —, ha a gyerekek nem is akarnak annyit tudni, ha a tényéknél kedvesebbek nekik a maguk kis viccei, titkolózásaik, fantáziáik, akkor voltaképp megtakaríthatnánk magunknak az egész felvilágosítósdit. Ha ez a sok vihogás még jó is, miért csináljunk magunknak fejfájást emiatt? Ha így gondolkodnánk, átesnénk a ló másik oldalára. Természetesen szükség van arra, hogy a gyereket felvilágosítsuk, de nem élhetünk abban az illúzióban, hogy ha ezt a feladatot „letudtuk", azzal a szex témáját egészen a serdülőkorig lezártuk. Be kell látnunk, hogy a nemiségnek' a gyermek szemében is két oldala van: az egyik az, amelyről tájékoztatjuk, a másik meg az a titokzatos, amelyről egyelőre csak sejtelme lehet. Mi „öregek", ne sajnáljuk tőlük ezt az örömet. Mert valljuk csak be: ha a szerelem nem volna több annál, amit a gyermekeinknek elmagyarázunk róla, a Földön már valószínűleg nem élnének emberek. író Margit Fotó: L. Lisicky
