Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-08 / 7. szám
tévét i lmj nemzetségtek más követet, mert a ti be- \ szédetek olyan hosszú volt, hogy mire a végére jutottatok, elfelejtettük az elejét, a közepét és azt is, hogy mi van benne. Nos, hosszú orral mentek haza a követek, s hetek múlva beállítottak az újak. Eképpen: „Semmink se termett, éhezünk, segítsetek rajtunk." De egy spártai megint megvetöleg szólt tovább: „Ej, minek ez a sok fecsegés? Elég lett volna, ha az üres tarisznyát felmutatjátok ..Hát igenis, igenis, elég lenne talán, ha méltóságos uramöcsém is ilyesvalami tárgyat mutatna. (Piroska arcképe ott függ a falon. Buttler vakmerőén a falra mutat.) Buttler: Igen ... Horváth: Igenis, értem, igenis... Ön a lányom végett jött, igenis. Buttler: Szeretem öt. Horváth: Úgy, tehát nem a poézis, hanem ő... Igenis, ő. Nos ez eddig egészen rendben van. Dehát audiatur et altera pars, hát hogy vagyunk a lánnyal, igenis. Buttler: A kisasszony is szeret engem. Horváth: Hát ezt meg honnan gondolja az úr? Buttler: Tudom. Horváth: Honnan tudja? Buttler: Minden vakációkor, minden jeles ünnepen, télen és nyáron, mikor vendég voltam Bernét uram házában, mi mindig azt kérdeztük egymástól: szeretsz*e? S mindig erősebb igennel válaszoltunk. Horváth: Érdekes számomra, amit mond öcsémuram. Ha szabad kérdeznem, honnan ismeri ön a kisasszonyt? Buttler: Legyen nyugodt, bátyámuram ... Öt év alatt tízszer se láttuk egymást, és csupán egyszer beszéltünk az erdőben, azon a felejthetetlen első találkozón. Horváth: Miféle találkozóról beszél? Buttler: Öt esztendővel ezelőtt... Az ön lánya éppen kivágta az aznapra kijelölt fát, így hát pihent. Frida kisasszony odébb erdei virágokat szedett, így hát az ön lánya, ha csak percekre is, de egyedül maradt. Horváth: Kellett nekünk szentimentális német kisasszony. Nagy orral, nagy lábakkal, de még annál is nagyobb mérettel... (Piroska lopakodik az ajtóhoz és óvatosan megnyitva befülel.) Buttler: Mondhatom, uram, a mi lábunk a földbe gyökerezett, olyan szép volt a látvány, olyan megható. Horváth: Mi ? Többen is voltak, akiket ilyen kiváltképp ámulatba ejtett a lányom? Buttler: Zsiga barátommal sétáltunk az erdőben, amikor egy kislányra találtunk, fejszével. Meg is kérdeztük, miért vág fát egy ilyen gyenge virágszál? Horváth: És a virágszál mit válaszolt? Buttler: A kegyelmet nem ismerő apai parancsot említé, hogy sipz fát kell kivágnia, egy tisztásra vonszolnia, halomba raknia. Horváth: Igen ám, csakhogy a századik napon majd százhúsz fa hevert a halomban. Mondtam is Istóknak, az erdőkerülőmnek, akárki vágja is a fákat, ha valakit megcsíp, kötözze meg, hozza hozzám. Ha meg még egy fa kidől a tudtom nélkül, hát elmehet, fel is út, le is út. Buttler: És megfogták a kéretlen favágót? Horváth: Hát azt bizony nem. Buttler: Elmondok Önnek egy titkot. Jöjjön velem a kertbe. (Horváth és Buttler a patak kőfallal elzárt innenső oldalánál mennek. Megállnak.) (folytatjuk) (nőn) (A Horváth-házban polgári elegancia — minden új íze a szalonnak, amelyen átvezetik Buttled. A másik szoba, hatalmas íróasztallal, kevély-úriasan berendezve. Az öregúr lassan teszi le a lúdtollat, aztán feláll és a vendége elé jön.) Buttler: Buttler János vagyok. Horváth: Igenis, igenis. Van szerencsém ösmemi a méltóságos gróf urat látásból, és igenis örülök, tessék helyet foglalni és megmondani nekem, mivel szolgálhatok, igenis. Buttler: Voltaképpen kedves urambátyám, én már másképpen is, régen óhajtottam volna megismerkedni, csakhát amíg a gondolatból tett lesz ... Horváth: Másképpen is? Hát eképpen minek is köszönhetem a szerencsét? Buttler: Azt mondják, kedves urambátyám nagy kedvelője a poézisnek, nos én is, így már régen tettem volna tiszteletemet, ha Piroska ... miről tehet az a lány, azt mondja meg nekem. Bernát: Tudod-e, édes öcsém, mint adta férjhez a bolond Horváth a Rozáliát? Buttler: Valamit hallottam ... Televízióra alkalmazta: Bernát: Ez a gőgös Horváth kijelentette, hogy megveti a rangot, a származást és a vagyont, és csak olyan okos embernek adja a lányát, aki három kérdésére megfelel. A vén majom nyilván hallotta a meséből, hogy három aranyalmát kellett karddal levágni a leventének, aki a várúr lányát megkapja. Buttler: És akadt szerencsés? ,, Bernátné: Hát persze ... szép hosszú ba’ jusza volt a kapitánynak. És a hosszú g bajusz tovább ér, mint a hosszú ész. A ., hosszú bajusz nagyon megtetszett a Rózsikának. A Rózsika pedig tudta az apjának az összes talányait, így aztán előlegesen megtanította rájuk a kapitányt. ZSURZS ÉVA SZÁNTÓ ERIKA nem félek attól, hogy alkalmatlan vagyok. Horváth: (Hozzálép, leülteti.) Ó, a világén sem, a világén sem. Üljön le az úr. A poézis az szép dolog, de lássa, a prózaírók se megvetendök. Az egyikben azt olvastam tegnap, hogy a megaraiak segélyt akartak kérni, mert éheztek, s küldöttjeik megjelenvén Spártában, szónokuk gyönyörű beszédben igyekezett meggyőzni szomszédaikat, hogy a rossz termés folytán segítségükre szorulnak. Igenis, egy nagyszabású beszéddel. S mit gondol, öcsémuram, mi volt a válasz? „Menjetek haza, jóemberek, és mondjátok meg otthon, hogy küldjön a Bernát: Hogy a fenébe szokhatnék meg ennyi arroganciát! Nem elég, hogy valaki mindenkinél gazdagabb, olyan gazdag, hogy az már jóízlésű embernek nem is való, hanem még teszi is magát... Szokásai vannak, mint egy várúrnak. No hiszen, várúr! Azt beszélik, még az ülepe is ki volt a nadrágból, amikor kiebrudalták a lombikjai közül Kassán ... Egy kiugrott pap, egy senkiházi méregkeverő ... Most meg ő a bornóczi várúr! Hát ház ez? Te mondd meg nekem, édes fiam. (Várakozóan Buttler Jánoshoz fordul, hátha az majd osztozik a felháborodásában.) Bernát: Hát nem sületlenség, hogy valaki a házát középkori várrá maszkírozza? Tőlem aztán fedheti a tornyát ezüstlemezekkel, rakhatja a kerítését márványból. Engem ugyan nem bánt. Nem a pénz a mindenem, mint ennek a rozsólis fözőnek ... Mert azt tudja, édes öcsém, hogy hogy szerezte ez a várúr a bástyára, felvonóhídra valót? Bernátné: Hát hogyne tudná, amikor már annyiszor elmondta . .. Bernát: Amikor az üstöket vette és szeszfőző gépet hozott Bécsből, akkor még nem volt címeres horvát lobogó sem, amit felhúznak a bástyára, ha ő otthon van. Akkor még egy senkiházi volt, aki olyan italt főzött, amitől a jobb emberek elhúzták a szájukat. Bernátné: Hagyja már abba, vegyen már a pecsenyéből. Mindenki kívülről tudja ... Bernát: Tudja, tudja, tudják, aztán elfelejtik. Hogy valakinek ilyen agyafúrt ötlete támadjon, hogy az elhalálozottakból írassa össze az állítólagos megrendelői nevét! Hogy gyászoló kastélyokba küldjön fullajtárokat, miszerint meghozták a tekintetes halott által rendelt italos hordókat! Hát ki akar a gyász kellős közepén ilyesmin vitatkozni, netán pereskedni! Az ilyen üzlet aztán, ha nem is valami finom, de biztosnak éppenséggel biztos. Most már persze, talán a szagára se emlékszik a rozsólisnak. Akkora nagy úr lett belőle, jól van, birtokot, nemességet is vásárolt, de hogy engem ebéd közben az ö leveskürtje felriasszon a húsleves élvezetéből, hát ezt aztán már végleg kikérem magamnak! Bernátné: Azért a lánya, a Piroska, az világszép. Bernát: Szép, szép, tán még a szépséget is a rozsólison nyert pénzen vette a lányainak. Bernátné: Elhallgasson már, gonosz vénember! A Rozália se volt csúnya, no de a Zsiga: Hanem én már csak arra vagyok kíváncsi, kihez adja majd a Piroskát. ..? (A Horváth-ház. A díszbe öltözött Buttler János szép, meggondolt léptekkel megy a „váracs" kapuja elé. Háromszor-négyszer kopogtat a nehéz kapun. Sokáig nem mozdul semmi. Aztán a kémlelőnyílás megrezzen, végül is egy résre nyílik a kapu. Márton inas dugja ki a fejét.) Buttler: Itthon van a tekintetes úr? Márton inas: Itthon van, tessék hozzá befáradni. (Az udvaron mennek keresztül. Egy oszlop mögül Piroska kukucskál kifelé.)
