Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-08 / 7. szám
BARABÁS TIBOR----------------------Rákóczi hadnagya Bajtárshoz, emberhez illő eltemetni valakit, és az elföldelésnél rászórni az első lapát földet, de itt és most senkinek sem volt szíve, hogy elkezdje. Végül is Hamvazó Kálmán, az öreg tette Miskára az első lapát homokot. A holdas, csillagfényes ég közömbösen borult a told minden fiára. Amikor Jánosék visszaértek a táborba, a kompániabéliek megitták már a falusiak kihordott borát, a tábortűz is fennen lobogott, meleg, vöröslő fényt vetett a fákra, bokrokra és sátrakra. De Bornemissza mindebben csak vért látott. Fekete Mihály kiömlött vérét. Egy sátorból jajszó hangzott ki. Mészáros Mátyásban kereste a puskagolyót a nyitrai* borbély ... A nótázássaL sípszóval, dobolással nem hagyott fel senki. Csak annyi történt, hogy a kompániabéliek karabélyukra, karjukra hajtva fejüket, félig a maguk, félig Jánosék vigasztalására új dalba kezdtek: Ne szánjad hazádért, hogyha véred omol! Még egy madár is sir, hogyha fészke bontól ... Ha felette, az ő elmúlásáról szólna ez a nóta, nem szólhatna, nem is gondolhatna János semmit a világon. De belenyugodhat-e Miska halálába.ő, aki él, szeret, boldogul? És jövő boldogságának puszta reménye is váddal égette az ö ártatlan lelkét, mert Mihály nem lesz ott az esküvőjén, nem iszik, nem táncol majd azon, éhes szája nem csókol meg senkit a kerítés alatt. Haza. hazánk! Miért van az, hogy akit legjobban szeretünk, azért kell a legtöbbet áldozni, a legtöbbet szenvedni? Lassan-lassan elcsendesült a tábor. A tüzek kialudtak, csak a kialvó parázs szórt méregpiros szikrákat a sötétbe, sziporkázott még egyet. A strázsák nehéz léptekkel járnak a sátrak körül. Bornemissza az eget nézi fáradtan, nehéz-szívvel. Egyszerre, a negyedik emberen túlról Matyi szólal meg: — Igaz-e, János bátyám, hogy a derék holtában csillag lesz az égen?... — Igaz. Matyi! — sóhajtotta János. — Akkor Miska bátyánk is felérkezett oda... Nem ő rezeg ott olyan fényesen a legszélén? Mert úgy fénylik ott, mint egy vadonatúj csillag. — Aludj, Matyi! Aludj! Hadd aludjon a keserűségünk is. A menekülő labanc sereg elárasztotta az utakat, a dűlőket. Bagázsiás szekerek hevertek az útfélen, kerekük, tengelyük törött, a lovak is lesántultak a vad hajszában. Heister Siegbert generális és egész törzskara vágtában menekült Pozsony* felé. A tisztek cserbenhagyták csapataikat, és futottak teljes erejükből. Még az ágyúkat is hátrahagyták az artilléria tisztjei, de egy tüzér hadnagy arcul vágott egy karintiai közlegényt, mert az a kukoricásba vetette nehéz karabélyát. Pedig az üldözötteket nem üldözte senki, hacsak a saját félelmük, szorongásuk, bűntudatuk nem. Nem volt akkor még divatban az ellenség teljes megsemmisítése. Az ellenségek kiálltak a csatatérre, és szemtől szembe megverekedtek. A győztes rendszerint ott maradt a csatahelyen, a vesztes megfutott. Egy darabig még verték, amíg a győzelmet bizonyossá, véglegessé tették, azután — hadd fusson a nyomorult, hordja el az irháját. Legalábbis ez volt a kuruc hadi erkölcs. Heister Siegbert, gróf Pálffy János és Rabutin telhetetlen bosszúvágyát megvetette a nép. gyűlölte még a saját katonája is. Hanem a rétheieknek* semmi okuk nem volt erre a nagy lovagiasságra. Az ötszörösen kivetett és behajtott dézsma miatt az árokásásba kergetett nép dühe kísérte a falu útjain menekülő labanc sereget. Az öreg bíró felismerte az egyik legényt, aki buzgalommal verte a deresen: egy nagy mellű fiatalasszony azt az őrmestert, aki az istálló falának szorította öt; a harmadik úgy hitte, hogy az a ragyás kocsis hajtotta el a lovát, aki oly eszeveszetten csapja most a lovakat... A hepehupás úton a szekerekre rakott, véres, sebtében átkötözött sebes labancok fel-feljajdultak. Mások sántítva, véresen. kötözés nélkül próbáltak felkapaszkodni a szekerekre, de ritka volt a kímélet, az összetartás... Egy öreg kondás. Jelenák Andris bácsi az ostorával csapott a siető kocsisokra, rájuk eresztette vad, harapós kutyáit is, mire az egész alvég eleresztette a házőrző ebeket, hadd marják a kutyák a kutyákat. Az a szegény ember, akinek a házát felgyújtották, a fedél nélkül sanyargók keserűségét vasvillájával verte el a labancok hátán ... A nagy szekérdörgésbe, jajgatásba és kutyaugatásba Praznovszky István bátyánk is elszégyellte magát. Öregember már, és a bosszú még néki is előbbre való, mint a becsület. Hát a tömlöcben senyvedő Bíró Anna? Azzal mi lesz? Tovább raboskodjon ? Házról házra járt az öreg, összetoborozta a fél falut, vasvillákkal, dorongokkal, cséphadarókkal indult el a nép az Inczédi-ház felé. Egy fél falu csak elbír hat katonával. Annyi őrizte a hadiszállást. Menet közben egymást tüzelték a bosszúra, a bátorságra, s amikor már mindegyik kész volt meghalni Anna kiszabadításáért, s magát Szűz Máriát is lehozták az égből a szlovák könyörgések, kiderült, hogy a labanc örök régen elfutottak. Praznovszky István nagy kalapácsot hozott elő a fészerből. Ki akarták venni reszketeg, öreg kezéből, de nem hagyta. Ö akarta leverni a lakatot arról a pincéről, amelyben Annával együtt raboskodott, Ő akarta kitárni Anna előtt a rozsdás, csikorgó ajtót, mintha őt terhelné, hogy Anna ott maradt. A zsivajgó nép kiáltozására Anna is az ablakhoz szaladt. Mi baj, talán a vég jön?... Még egy kalapácsülés. és lepattant a két ököl nagyságú pozsonyi lakat. Kinyílik a pince vasajtaja, beomlik a nap. le a lépcsőkön, egészen Annáig . . . Annus megtántorodik a váratlan örömtől... azután fut-fut -felfelé, nem. nem is megy. lajtorján húzzák őt fel az angyalok, mint egykor Jákobot. Mindenki hálát érez a szabadító iránt, de senki akkorát, mint a rostélyok, zárak, fegyverek mögött sínylődő rab. Az sokszorosan boldog. Örül a léinek, a nap melegének, a fénynek, a fáknak, a madaraknak, az élő, meleg vagy haragos emberi szónak, a földnek is, az istálló szagának és a csillagoknak, az útnak, a mozgásnak, a friss levegőnek, amelyből most már annyit szívhat, amennyit csak a táguló tüdő befogadhat. Feljött a pincéből, Praznovszky bácsi kezét szorítja meg legelőször. — Vége a rabságnak. Anna — mondta az öreg, és nagy. kövér könnycseppeket dörgöl szét a keze fejével. — A tiednek is, a miénknek is ... — És Anna a zsibongó, híreket beszélő, lamentáló, sajnálkozó nép élén meglátja anyját. — Édesanyám! — sikolt fel Annából a szomorúság, és odafut az anyjához, öleli, nézi, simogatja. Éveket öregítették ezek a hónapok az ő kedves anyját. Megőrölte a bánat, elsorvasztotta az egymagában végzett nehéz mezei munka ... Hálátlan krónikásai voltunk eddig a nagy időknek. Csak a haditetteket, csak a katonák dicsőségét írta meg a toliunk. Mikor és ki jegyzi fel a kuruc katonák özvegyeinek nyomorúságát, az öt-hat poronttyal magukra maradt falusi asszonyok kínját, azokét. akik három köböl búzáért a fejedelem őfelségéhez, az ország oszlopához fordultak. (folytatjuk) ’Cierny Brod, *Nitra ‘Bratislava. *Reca, ’Galanta ÉVFORDULÓK J 1898. II. 13-án született Bertolt Brecht német költő és drámairó, az „epikus színház" megteremtője. Február 12-én tölti be 60. életévét Július Hanus, az SZSZK kormányának alelnöke. Február 13-án emlékezünk Richard Wagner német zeneszerző halálának századik évfordulójára. KÖNYV % J 9 CSÖNTVÁRY KOSZTKA TIVADAR Önéletrajz Hét évvel a kiegyezés után, 1874-ben került gyógyszerészként Iglóra (Spisská Nová Vés) Csont- i váry Kosztka Tivadar, dr. Kostf I »»cv/rS kosyrtuué l ka-Kosztka László kisszebeni (Sabinov) gyógyszertáros, tiszteletből rendőrkapitány és postás, és Hajczelmajer Franciska fia, aki a gyógyszertár előtt állva hallotta meg a kinyilatkozást: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél". E történetet nem csupán a képzőművészetben járatosak ismerhetik, de azok is hallhattak róla, akik talán még sosem láttak Csontváry-képet, s csak annyit „tudnak", hogy a felvidéki festőt környezete „bolpndnak" titulálta. Ám e tenyérnyi helyen ne is szenteljünk többet „bolondságának", hiszen a hatvanas évek elején indult Csontváry-kutatás reneszánsza ékesen bizonyítja, kicsoda volt ő. Inkább arra kérdezzünk rá, kicsoda nekünk, szlovákiai magyaroknak Csontváry? Kicsoda nekünk az a képzőművész, akinek 1949-es párizsi kiállításán Picasso azt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak". Kicsoda nekünk, az ő tájain élőknek az a piktor, aki megfordult Párkánynánán (Sturovo Nána), Zselizen (Zeliezovce), Káinén (Kalná), gyógyszerkönyvet írt Léván (Levice), sorozás alá került Nagysallón (Tek. Luzany), a Losonc (Lucenec) fölötti Gácson pedig már azzal a szándékkal nyitott 1884-ben gyógyszertárat, hogy évtizednyi „anyagi és szellemi készülődés" után 1894-ben, negyvenévesen, életműve megalkotásához foghasson. Vajon szívósságából, hitéből örökletes-e annyi, amennyi hagyománytudatunk egészséges működéséhez elengedhetetlen? Képzőművészeti múltunk feltérképezetlensége azt mutatja: nem. A tökéletes lemondásban és szegénységben élő, mára világhírű képzőművész, aki nem volt hajlandó eladni egyetlen képét sem, mert azokat a nemzetnek festette — a Magvető Könyvkiadó olcsó és népszerű Gondolkodó Magyarok sorozatában megjelent Önéletrajzában bejárja életének helyszíneit. Az első tizenöt-húsz oldal élvezetes stílusú útirajza — amelyekben az itteni tájakat barangolja — később szikár utazási naptárrá torzul, amelyben nagy helyet kap mániáinak leírása is. Persze, ettől függetlenül a szépirodalmi műnek nem valami értékes írásban is megmutatkozik Csontváry önnön zsenialitásába vetett hite. Például: amikor magának sem vallja be, hogy az 1907-es párizsi és az 1908-as budapesti tádatának csekély volt a sikere. De miért vallotta volna be a kudarcot, azt, hogy nem nagyon értették, miért ismerte volna be, amikor tudta, hogy neki van igaza, hogy elérkezik az ö ideje. Már ahol. —sz— c IRODALMI ELET Ritka esemény színhelye volt január közepén a Szlovákiai írók Szövetségének székháza, ahol közel harminc szlovák és szlovákiai magyar író, irodalomkritikus és újságíró jelenlétében megvitatták a Slovensky spisovateí gondozásában közelmúltban megjelent Na brehu papiéra (A papír partján) című könyvet, amely a jeles szlovákiai magyar költő, Tőzsér Árpád válogatott verseit tartalmazza. A Szlovákiai írók Szövetségének kritikai szekciója szervezte ülésen Pavol Plutko irodalomkritikus kimagasló alkotói értéknek minősítette Tőzsér költészetét. Előadásában részletesebben Tözsér poétikai racionalizmusát, történelemhez való kötődését és emlékezésmechanizmusát elemezte. „A szlovákiai magyar költészet azon nemzedékéből, amelyhez Tözsér tartozik, senkire nem volt olyan hatással a szlovák líra, mint éppen reá, különösen az ún. nagyszombati konkretisták" — állapította meg. Hozzászólásában Stanislav Smatlák, a neves irodalomkritikus is főként komparatisztikailag közelített Tőzsér lírájához, Koncsol László pedig arról szólt kiegészítő előadásában, mit jelent Tözsér a szlovákiai magyar irodalomban. A kritikai szekció elnöke. Karol Rosenbaum szerint a Nová poézia sorozatban megjelent kötet bizonyára nagy visszhangot kelt a szlovák irodalomban, hiszen olyan költői szubjektum szól általa, amely minden bizonnyal sajátos és termékeny helyet nyer a kortárs szlovák irodalomban. A három fordító. Marta Podhradská, Mila Haugová és Vojtech Kondrót közül az utóbbi kettő beszélt Tözsér lírájáról, a fordítás elvi és gyakorlati kérdéseiről. A szép kivitelezésű könyvet Lubomír Feldek előszava nyitja, és Tőzsér Levél a szlovák olvasóhoz című kisesszéje zárja. A szlovákiai magyar költők szlovák nyelvű kiadását — ahogy azt Vojtech Kondrót hangsúlyozta — remélhetőleg nem zárja A papír partján című válogatás, mert a Slovensky spísovatef tervében szerepel a legrangosabb szlo vákiai ukrán és magyar költői müvek bemutatása. S révükön, nyilván, folytatódik majd a szlovák és a szlovákiai magyar irodalom művelőinek állandósulást kívánó párbeszéde. —szigeti— A MATESZ műsora J február 9.: Kassa (Kosice) — S.O.S. (19.00) február 10.: Kassa — S.O.S. (19.00) február 11.: Fülek (Fil'akovo) — S.O.S. (19.00) február 12.: Ragyolc (Radzovce) — S.O.S. (19.00) február 13.: Ipolynyék (Vinica) — S.O.S. (19.00) február 16.: Csilizradvány (Cil. Radvan) — S.O.S. (19.00) február 17.: Udvard (Dvory nad Zitavou) — S.O.S. (19.00)
