Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-08 / 7. szám
Titkos pör iratt — azon occasioból, midőn az Fő deák az nemes Város színe elejbe idéztetett I. számú mentség Szénnel, ecsettel, temperával kezdtem, de tudtam, a kép még végezetlen: bár messze száll a messzi, szép igézet, és messze járt az is. kit megidéztek. 1. számú védekezés Jó itt a dombtetőn. Belátni itt a múltba és a szívbe: Forgách Simon dandárja onnan vágtatott — innen pedig: lelátni dél felé. Az Akasztó-hegyen már lépeget az alkony. (A Hemád fölött szellő neszez a parton. Daliák voltunk akkor még mind a ketten, jó Főbíró uram. és hittünk is, hitetlen.) 2. számú mentség Tudtam — csak szólni kell. és zeng a régi húr. Vörösfenyők tobzán még annyi, annyi dal van. A fődeák mereng, s a dombtetőn, a dalban bolondos kis csodák susogtak. Kis semmiség — hiszen még ősz se szállt. (De fáradt volt és nyugtalan a nyár: olyan, mint akkor, azon a régi nyáron: Torna felől indult egy zöld batár. arany ömlött alá a régi váron, és döcögött a négy vasalt kerék, s mikor a város erdejéhez ért. Rozáliák és vén Kálváriák ölelték ölre lágyan, kedvesen eltévedt Concoreggiót, bús. szegény vitézt.) Pszjakrev! — sercintett rá a fődeák —. ki hitte volna, hogy épp itt s ezért? Krakkó alatt még együtt öldököltünk, s az ablakokból piros csizmás babák, szép, szőke lengyel herceglányok virágot s csókot szórtak le ránk. 2. számú védekezés Akkor még én sem tudtam: az ostromot ittasan átaludtam, s mire a harcnak estve vége volt, borostás képemen kaján vigyorral végigszántott a véres, céda hold. A hold — no meg a bakó vén legénye. Pallos vagy börtön — most már egyre megy: elfogy az élet csillanó reménye, kuvasz csahol a törvényház megett. De nézd: az esti köd — megült a fákon, hóhér kertjében nyit már az őszirózsa, hordót görgetnek mind a jakabosok, valahol távol felsír egy őszi nóta — bús. régi dallam: búval bút temetnek. A Három Rózsa vén cigánya hajlong, s a homokórán századok peregnek. (Egressy Gábor Bánk bánt most tanulja, az Arany Csillag szálúja is világos; Batsányi tán ott issza vér-borát, a kocsmaablak azért vér-virágos. Ám Kódis Suska is mulat ma este: egy részeg hajdút itat. és a bor hevén (nő 14) felperesül aszott, rossz, görbe teste, aranyköd ül kancsal, fakó szemén. Furcsáig száll most a vigalom. A Delamani-kertben körhinta perdül, tenyér csattan a carrousel-teremben. csókok csattannak kint, a kerti csendben.) Családfa Apám szemén is régi nóta csillan. Van Dernáthék báljára vitte szép anyámat; anyám haján egy sárga rózsa illan — hogy vissza-visszaring apám szemén! —, és károg, de károg a holló a jegenyén ... És sorra jönnek mind a régiek: ki kutat fúrt. ki várost épített, gyalult, sert főzött, vetett, aratott, ásott és vermelt, házfalat rakott, patkót készített, gereblyét, ekét. ki tollal rótta versbe életét, ki bőrt cserzett, ki csótárt hímezett, üveget festett, képet színezett, harangot öntött, kaszát köszörült, ' gerencsér volt, hentes vagy fazekas, ki gyolcsot szőtt, ki zsákot foldozott, jó polgár volt vagy csélcsap szélkakas, ivott, dalolt, káromkodott, örült, vagy egyszerűen élt és dolgozott. 3. számú védekezés Jó itt a dombtetőn. Ha mélyebb lesz az este s a hold remeg szép Városom fölött, idesugárzik majd a Dóm keresztje — szegény ember keresztje: harcos élet, harcos és szép, mert igaz és örök. Vörösfenyők tobozára csókot hint az éj. Valahol messze árnyék suhan a tompa égen át. és összesúgnak halkan a vén vadgesztenyefák. Tö rede lem és vallomás Ezért ülök itt fent. a dombtetőn. Még nem mondtam el mindent. Még van egy-két dalom, egy-két mesém és álmom is talán; szíved dalából fakadt énekem, te hagytad rám régen volt éjeken, mint Margit dalát s Valentin szép imáját, mint fürmenderék ékes rózsafáját a régi ház hűs, ódon udvarán. Eszmélés Odakint, odakint már hajnalcsillag ragyog, odalent, odalent nyílnak az ablakok; öntsetek gyorsan vizet az üstbe; ami füst, ami füst, csak a tűzhelyek hajnali füstje: mozdul az élet. rikkants, kakas, ébred a tímár, ács. fazekas. Fogadkozás Szénnel, ecsettel, temperával. Jeltelenül, akár a fecske röpte, jelet rajzolni, jeltelent — örökre. Szívvel, konok nagy akarattal örök küzdés a csökönyös szavakkal — mégis ez az. ami marad s örök. A homokórán századok peregnek. Utódok: jó hír! Jó hír az embereknek! Fecskepár száll a Városom fölött. Mint aki megtért otthonába Mint aki súlyos nagybeteg volt, lassabban jár, s a szíve félve dobban, úgy kezdek hinni boldog holnapokban. Mint aki súlyos nagybeteg volt. Mint aki megtért otthonába, s ismerkedik a dolgokkal, emberekkel, úgy kezdem újra: képpel és kerettel. Mint aki megtért otthonába. S, mint kit emésztő, sóvár láz hevít, hogy újra kezdjem, mit felejtett, kóstolgatom az élet ízeit: folyót, falombot, fényt, virágot, verset Mint száműzött, ki tétlen hallgatott: most hazatért és megszólalhatott.
