Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-08 / 7. szám
Fotó: Nagy László RÁCZ OLIVÉR A csehszlovákiai magyar írót 65. születésnapja alkalmával a müveiből válogatott összeállítással köszöntjük. ben, ezek nincsenek életkorhoz kötve, függetlenek az évektől és a fiatalságtól. Egyszer — mondja már a kisdiák is az iskolában, mikor szemlesütve áll a tanítója előtt —, csak egyszer olvastam el a leckét — és már ebben is benne van a lemondás a múltról, a búcsú a jó jegytől és a bizalomtól. Mert egyszer be kell lépni a kalandtalan, szürke életbe, a felelősségbe. És ez akkor is búcsút jelent, ha a jövőben több az ígéret és a szépség, mint a múltban volt. Talán ezért pergettük azon az éjszakán olyan csalókán visszafelé az életünket, gondosan kikerülve mindazt, ami borzongató volt benne, mintegy néma, közös megegyezéssel áltatva önmagunkat. Hamisan játszottunk, és tudtunk is róla, de akkor már nem volt lényeges, hogy törődjünk vele. Mert akárhogy volt is, addig a napig még mindig az élet peremén éltünk, komolytalanul és felelőtlenül, pillanatnyilag, kívül a céljainkon és kívül önmagunkon is. De aznap este már tudtuk, hogy ennek vége, aznap este bolondul és mámorosán boldogok voltunk, talán ezért kellett egy kissé becsapni önmagunkat, s talán ezért szótlanodtunk el annyira hajnal felé, mikor az ablakunkon besuhant a kezdődő, új reggel tiszta és erős fénye. — Még ma beadom a kérvényemet — mondtam csak úgy mellékesen, mert akkor este hoztam haza az első magyar nyelvű újságot, és akkor már biztos voltam benne. Megtudtam, hogy élsz (Részlet) Aznap hajnalig nem aludtunk. A jövőnket tervezgettük, s ettől alaposan belegabalyodtunk a múltba, amelyben részünkről több volt a borzongás, mint az öröm, de már mögöttünk volt, s ezért érdekes volt beszélni róla. — Egyszer pedig — gombolyítgattuk felváltva kapkodó mondatainkat, s az egyszerekből kis történetek kerekedtek, s mi nem győztünk csodálkozni rajta, milyen keveset tudunk egymásról, illetve milyen sokat nem tudunk egymásról. Éjfél után, mikor kezdtünk kifogyni a történtekből, az egyszerek észrevétlenül irányt változtattak, már nem viszszapillantó időjelzők voltak, hanem fokmérők lettek: olyanok voltak, mint a mesebeli bűvös igék, együgyű varázsszók, amelyek ajtókat és titkokat tárnak fel. Az az éjszaka a remények és a felszabadult bizakodások éjszakája volt számunkra, de az egyszerek tiktakolása mégis kissé kijózanító és kiábrándító volt; úgy éreztük, általuk végérvényesen lezárult eddigi életünk, fiatalságunk egyik darabja, megszűntünk regényhősök lenni, s a kalandorok birodalmából belekerültünk az egyszerű kisemberek megnyugtató, de egyszersmind kissé megfakult, szürke világába. Egyszer — mondja a kisember az esti lámpafény alatt —, egyszer külföldön jártam, és láttam a tengert.. . Egyszer — mondja a másik, és belebámul a poharába —, egyszer Jack Dempseyt láttam öklözni... Egyszer — suttogja a harmadik, és felvillan a szeme —, egyszer Josephine Bakert láttam táncolni... Én egyszer első díjat nyertem mezei síkfutásban ... Egyszer udvaroltam egy lánynak, aki az iparosok bálján megnyerte a szépségversenyt. Az apja aznap pezsgőt bontott... Egyszer én is ittam pezsgőt. Egyszer, csak egyszer... A múlt és a lemondás duruzsol ezekben az egyszerekhogy megnyílnak a magyar iskolák. És voltaképpen ezért nem aludtunk hajnalig. Kora reggel, már hivatalnyitáskor ott voltam az illetékes iskolai ügyosztályon, és mit sem törődve a bagolyképű portás tiltakozásával és az ajtón borongó, mélabús táblával, amely szerint feleket csak tíz és tizenegy óra között fogadnak, berontottam az ajtón. Tekintélyes paksaméta volt, amit átnyújtottam az álmos képű, szemüveges fiatalembernek, aki úgy nézett rám, mint akinek egy pajzán kedvű kismacska játszik a nadrágja aljával az asztal alatt, és most nem tudja, illö-e lenyúlni és megcibálni a cica fülét. Mindenesetre úgy döntött, hogy egyelőre futni hagyja a cicát, és belelapozott az irataimba. — Majd áttanulmányozom — ígérte. — Azt remélem is — mondtam nyomatékosan. Csodálkozva nézett utánam, de mikor egy hét múlva újra beállítottam, nyomban megismert. — A kérvénye miatt jött? — kiáltotta, és felállt az íróasztal mellől. — Csakis. Remélem, már felterjesztette? — Nem — nézett rám elgondolkozva —. egyáltalán nem terjesztettem föl. Nézze — könyökölt elém az asztal sarkára —, én nem ismerem ki magam ezekben az iratokban. Itt csak egy kérvény van, igaz? — Tökéletesen. — No látja — kapott fel az asztalról egy gondosan megszámozott iratborítékot, kinyitotta, lázasan belékotort, és diadalmasan meglobogtatott az orrom előtt egy papírlapot. — Ez az! Ez az? .- Ez. — De ez csak egy kérvény ... Maga is úgy látja, hogy ez csak egy kérvény? — Pontosan. — És akkor mik ezek az iratok? — nyúlt bele ismét a papírok közé, és óvatosan kimarkolt egy papírszalaggal átragasztott csomót. — Meg túdná mondani? ... Várjon! Ne siessünk! Én szeretnék ebben a dologban tisztán látni — mondta csaknem könyörögve, miközben a másik kezével az orrom alá dugta az iratok fennmaradt másik felét is. Ezek a megkülönböztetés kedvéért iratkapoccsal voltak egymáshoz erősítve. Kedvtelve legeltettem rajta a szemem: tetszett, hogy ilyen rendben tartja az irataimat, s az sem volt mellékes, - hogy ebben a percben, mindkét kezében egy-egy iratcsomót mérlegelve, olyan volt, mint az igazság serpenyős, bár kissé borostás, s e pillanatban némileg tanácstalannak látszó istennője. Jelenleg éppen az iratkapcsos köteg lebegett magasabban, s a hang, amely feltette a kérdést, remegett. — Kinek az iratai ezek?!... — Az enyémek. — De uram! — kiáltotta kétségbeesetten. — Nem lehet! Ez itt az ön kérvénye, és ezek itt az ön iratai. Ebben a másik csomóban egy Hernádi Tivadar nevű egyénnek a nagyon hiányos iratai vannak. Az illető nem mellékelte például sem a születési bizonyítványát, sem az iskolai bizonyítványait. Még az oklevelét sem. Ezzel szemben egész sor katonai és politikai irat szerepel itt ezen a néven. Uram, ez nem megy! — Ahol én vagyok, ott van a helye Hernádi Tivadarnak is — mondtam ünnepélyesen. — Mi elválaszthatatlanok vagyunk egymástól, egy test, egy lélek. — Az lehet, de ha az illető is tanítani óhajt, akkor neki is külön kérvényt kell benyújtania. — Gyanakodva pillantott rám, aztán kitört: — Tulajdonképpen ki ez a Hernádi Tivadar? Felsóhajtottam. Sejtettem, hogy a kérdés előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, de azért mégis sajnáltam. Eszembe jutottak az együtt eltöltött évek, amelyek során felváltva és váltott vérttel hadakoztunk azért, hogy megmaradjunk, és hogy bennünk is megmaradjon mindaz, amiért elkezdtük a harcot. Csak ketten bírhattuk el, egyedül lehetetlen lett volna. Mert én voltam az, aki meggörnyedt derékkal kúsztam háztól házig és fától fáig, de mégis Hernádi Tivadar volt az elpusztíthatatlan, aki megszövegezte a gondolatot, és formát adott a tartalomnak. Volt idő, mikor nekem már csak sötét odúkba és föld alatti titkos rejtekhelyekre hatolt el rekedt suttogásom, de Hernádi Tivadar akkor kevély, germán nyelvű falragaszok aljára irta fel nagy betűkkel: Boldogok azok, akik a szemükkel is tudnak üzenni, s akik hangosan tudnak beszélni magukban az utcán. Aztán volt úgy is, hogy szétváltunk, és éltük a magunk külön életét. Akkor már én voltam az erősebb, mert én tudtam sebeket adni. Hernádi Tivadar pedig csak kapni tudott. Hernádi Tivadar nem volt hős: álmodó gyermek volt, de az én egy, szürke alakommal szemben ő számtalan alakot tudott magára ölteni, és volt idő, mikor ezek a ködalakok fogták fel a nekem és másoknak szánt csapásokat. Hogy nincs születési bizonyítványa? Egy kor hozta létre, amely közben maga is kimúlt, s bizonyára még Hernádi Tivadar sem mondana fölötte gyászbeszédet. Hát akkor minek? — Uram, várok! — zökkentett ki merengésemből a szemüveges fiatalember rosszalló hangja. — Ki ez a Hernádi Tivadar? — Én vagyok Hernádi Tivadar — mondtam csendesen. — És ne kérdezze, hogy akkor ki a másik, mert az is én vagyok. Volt idő, mikor egyszerre két alakban éltem, de szerettem volna ezer alakban élni . .. Gyors mozdulattal együvé vágta a két iratcsomót, valamit feljegyzett a boríték tetejére. — Értem — mondta aztán lassan —, értem. Engem sem hívtak mindig úgy, ahogyan most. És mégis ez az igazi nevem. Értem. — Kezet nyújtott, a másik kezével megfogta a könyökömet. Akkor vettem csak észre, hogy a bal kezén két ujja hiányzik. — Én ... tudok magyarul is — mondta váratlanul magyarul, nehezen, fáradságosan tördelve egymás mellé a szavakat. — Sok . . szerencsét... a tanításhoz. (nőis)
