Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-01 / 6. szám
Van-e emberünknek lelkiismeret-furdalása? Szalmakalapjával, napszemüvegével és virágmintás nadrágjával úgy fest, mint egy maffiagengszter karikatúrája. A kérdésre ezt válaszolja: — Nem törődhetek azzal, hogy az új tulajdonosok mit csinálnak a gyerekekkel. Ha nem én kötöm meg az üzletet, megköti más. Közben dél lett. Beszállunk a buszba, amely a gyerekek szülőfaluja, Biraram tartomány Hin Lad nevű helysége felé tart. A falu a kambodzsai határ közelében fekszik. Még tíz perce sem vagyunk úton, s a három gyerek egymásra dőlve, mély álomba zuhan. Bíznak bennünk, miként előzőleg a rabszolga-kereskedőben. Boonlai sötét, hátrafésült hajával, mélyen ülő szemével és vézna kis karjával arra a kislányra emlékeztet, akit néhány napja a bangkoki Phaya Thai Árvaházban láttam. Rámpái Csumpaknak hívják, tizenkét éves. és egyike azoknak, akik a gyári rabszolgamunkát a saját bőrükön tapasztalták. Anyja két hasonló korú barátnőjével együtt egy szép napon felültette a bangkoki vonatra. A fővárosban egy „halász" kezébe kerültek. Rámpáit egy textilgyárba vitte: a munkaideje reggel hattól este kilencig tartott. Szövőgépen kellett áthúznia a szálakat. Fél hatkor volt reggeli, délben ebéd és este hétkor az újabb étkezés: sosem több egy csésze rizsnél, hozzá kis bab és kevéske száraz hal. Rámpái és barátnői nem hagyhatták el az üzem területét. Rámpái bőrkiütést kapott, amelyet főnöknöje szappanlúggal kent be. A sebek elmérgesedtek, de Rámpái nem szólt, mert félt a veréstől. A beígért napi pár filléres bérből — a legalacsonyabb törvényes keresetnek ez alig egyhatodát tette ki — nem látott semmit. Ez nem is érdekelte volna, de a verést már nem bírta elviselni. Egy szeptemberi vasárnap kimászott a vécéablakon, és jelentkezett egy rendőrnél, aki a népjóléti hivatalba vitte. Itt menhelyre utalták a kislányt. Rámpái később nyomra vezette a rendőrséget, egykori munkahelyének tulajdonosát letartóztatták. A kislány további sorsa azonban bizonytalan, a hatóságok ugyanis nem találták meg a szüleit, akik időközben elköltöztek. Rámpáinak egyelőre az árvaházban kell maradnia. A kör bezárul. A busz estére megérkezett Biraramba, a tartomány székhelyére. Egy szállodában éjszakáztunk. Másnap reggel terepjáró autót bérelünk, és déli irányban elhagyjuk Biraramot. A poros földút élesen balra kanyarodik. Előttünk szalmatetös, cölöpre épített primitív faházak. Tolmácsunk szerint ez Hin Lad, rizstermelő parasztok kis faluja, ahol a három gyerek született. Boonlai, a kislány először a kedvencét, a piszoktól és naptól fekete, pucér apróságot fedezi fel, aki a házak előtti szemétben játszik. A karjába szorítja a picit, a kishúgát, mintha nem akarná többé elengedni. Mon, a három gyerek közül a legfiatalabb, ezalatt a ház árnyékában bóbiskoló öregemberhez szalad. A szülök a földeken dolgoznak. Valaki értük megy. Nincs könnyes viszontlátás, inkább csak meglepődés. Tolmácsunk elmondja, hogy kik vagyunk. Beszél a veszélyről, amely a gyerekeket fenyegette, a nagyváros gyárairól, a „halász" álnok ígéreteiről. A szülők egykedvűen hallgatják. Vajon lelketlen teremtés-e Puinpom, a kislány anyja, mert Boonlait eladta a városba? A ráncos öreg asszonynak öt gyermeket kell felnevelnie. Férje két éve meghalt. Puinpom márciustól novemberig a rizsföldeken dolgozik, de ez csak néhány fillért jelent naponta. November után aztán jönnek a száraz hónapok, és a munka a földeken abbamarad. A száraz időszakban a mindennapi betevő falatot is alig lehet megszerezni. Ki tudja, ha elmegyünk, mikor kötnek újra üzletet gyermekük bőrére? És ezzel Thaiföldön — akárcsak sok más fejlődő országban is — bezárul az ördögi kör. A nyomor és a tudatlanság magával hozza a gyerekkereskedelmet, a városba menekülést. A nagyvárosokban nőnek a nyomornegyedek, a munkahelyek felvevőképessége erősen korlátozott. A harmadik világ országainak nagy része nem, vagy csak alig bírja kifizetni olajszámláit — egyre kevesebb pénzt kapnak az exportált mezőgazdasági és háziipari termékekért —, így ezek a földi javakban amúgy sem dúskáló, elmaradott országok fokozatosan elszegényednek. Az ENSZ becsiére szerint a világon ma 52 millió gyereknek kell dolgoznia. Az erzö szívű miniszter Egy nappal később már ismét Bangkokban, egy másik, légkondicionált világban vagyunk. A munkaügyi minisztert szerettük volna meglátogatni. Az időpontban már régen megállapodtunk, a találkozót azonban lemondták. A miniszter Manilába utazott egy tanácskozásra, és utána sincs ideje ránk. Helyettese közli, hogy a tárca ötven felügyelőt foglalkoztat, akik állandóan ellenőrzik az üzemek munkafeltételeit, és azt, hogy nem dolgoztatnak-e kiskorú gyerekeket. Ez persze Bangkok 36 ezer gyárához édeskevés, de ő amúgy sincs felhatalmazva, hogy nyilatkozzék a kérdésről. Ez a miniszter előjoga. A miniszter felháborodottan tiltakozott az említett londoni társaság rágalmai ellen. Ugyanakkor a minisztérium nőkkel és gyermekekkel foglalkozó osztályának titkos munkairatában a kővetkező olvasható: „Thaiföldön több mint 900 ezer 11 — 14 év közötti gyerek dolgozik. Jobb ellenőrzésre, több felügyelőre van szükség, és keményebben kell fellépnünk a gyártulajdonosokkal szemben." A miniszternek jó oka van arra, hogy cáfolja a gyerekrabszolgákkal folytatott üzelmeket. Néhány héttel ezelőtt ugyanis az ENSZ munkaügyi szervezetének délkelet-ázsiai vezetőjévé választották. Az ENSZ-nek ez a szervezete azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felszámolja a gyermekkereskedelmet, a kiskorúak munkába állítását és kizsákmányolását. A miniszter úrnak igen kínos volna, ha éppen az ő országáról derülne ki, hogy felügyelete alatt virul a gyermekrabszolgaság. IPM— (nŐ9) Szökés az utcára „SANDRO, GYERE HAZA, ANYÁD VÁR!” „TOM, TELEFONÁLJ, MINDENNAP VÁRUNK, SZÜLEID!” Az amerikai újságokban százával jelennek meg ilyen és ehhez hasonló apróhirdetések. A szülök elveszett — általában még kiskorú — gyermekeiket keresik, akik önkéntesen hagyták el családjukat. A szököttek száma egyes statisztikák szerint eléri a milliót, miközben ötvenezren vannak a nyomtalanul eltűntek. Arról, hogy hol és hogyan élnek, nincsenek adatok, mert megfigyelésükkel útjaik követésével — szemben az ellopott autók útjának számitógépes feltérképezésével — nem foglalkozik senki. Többnyire 10—17 évesek, de felháborítóan sok közöttük a kilenc év alatti; a zömük lány (65,7), akiknek szülei amerikai fehér emberek. Szökésük előtt általában nem kerültek összetűzésbe a törvénnyel. Végül — a gyakorlat azt mutatja — az utcán végzik. Életüket lopással, prostitúcióval és kábítószer-kereskedelemmel tartják főn. Rengetegen gyűlnek össze minden este New-York Times Square terén, de ugyanígy vannak találkozóhelyeik Hollywoodban, Chicagóban és minden nagyvárosban. Elhagyatott házakban élnek, s ha nincs hol aludniuk, parkok lócáin, játszótereken töltik az éjszakát. A fiatalok menekülése a társadalomból nemcsak a hippi-mozgalom és a hippinemzedék sajátossága volt, — ahogy azt sokan feltételezték és feltételezik —, hanem az őket követő mai generációé is. Igaz az utóbbiak már nem romantikából, hanem kétségbeesésükben menekülnek. Szökésük okai nemcsak a családban keresendők, hanem a társadalomban is. Nem valamihez menekülnek, hanem valamitől! Megdöbbentő az is, hogy egyre több szökés kiváltója a család gazdasági helyzete. A gyerekek úgy érzik, munkanélküli szüleik terhére vannak, akik képtelenek természetes, minimális szükségleteiket fedezni. A szökött fiatalok bostoni menhelyének igazgatója szerint Inem egy szülő maga kényszeríti gyermekét szökésre. A problémával foglalkozó R. Callaway, washingtoni szociológus erről így nyilatkozott: „A tizennégy évesek aligha értik meg munkanélküli szüleik depresszióját, szociális bizonytalanságát." A gazdasági helyzet rosszabodása, a válság elmélyülése következtében egyre több gyerek kerül minden védelem és segítség nélkül az utcára. Sokan önszán-, tukból vállalják mindezt, mert az utcán nagyobb biztonságban érzik magukat, hiszen otthon minden ok nélkül verhetik, kínozhatják, fizikailag és szexuálisan kihasználhatják őket. Az amerikai törvények értelmében 1974-ig egyszerűen börtönbe zárták ezeket a fiatalokat. De amikor köztudottá vált a javítóintézetek brutalitása, a váratlan halálesetek, az amerikai kongresszus — a közvélemény hatására — otthontalan gyerekekről szóló törvényt fogadott el. Ennek értelmében állami dotációval létrehozták számukra a bizalom vonalát és gyűjtöközpontokat építettek, ahol a rászoruló fiatalok, gyerekek minimális ellátást kapnak. 166 ilyen központ jött végül létre, amely évente — mindössze 45 000 gyerek (5 %) 2—4 hetes ellátását teszi lehetővé. A szociális juttatások tervezett és jóváhagyott erős megnyirbálása ezen központok létét közvetlenül veszélyezteti, hiszen a kongresszus húszmillió dollárt hagyott jóvá e célokra, de a kormány mindössze 6,6 milliót ajánlott. Néhány szenátor fáradhatatlan harcának az eredménye, hogy az összeg végül is tizennyolcmillió lett, ami évi 18 dollárt jelent egy-egy szökött, otthontalan fiatal számára. A szökött fiatalok hazatérési lehetősége aszerint csökken, milyen régen vannak az utcán. A probléma szakértői szerint, egy utcán töltött hónap után nagyon nehéz a gyereket visszahelyezni a családba, fél év után már jóformán lehetetlen, egy év múlva pedig biztos a sikertelenség. Gabriela Prevrátilová
