Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-01 / 6. szám

^családi kör

MEGKAPNAK MINDENT (?)

— egy évforduló kapcsán —

ben. Most hadd pusztuljak el ismeretlenül... Hát aztán! így pusztul el most sok millió, mint én, tele erővel és életkedvvel. Miben hibáztatom magam ? Nem hazudtam, nem kerestem a könnyű életet. Néha, persze, könnyelmű is voltam, lágyszívűségem miatt olykor gyönge is talán... Kedves Olezska, te csacska! De végeredményben ez nem olyan szörnyű hiba, ha az ember mindössze tizenhét éves

1943. január 31-én lőtték agyon Rovenykiben, és holttestét a vele egy napon agyonlőtt többi áldozatéval együtt közös sírgödörbe dobták.

Azoknak a felnőtteknek ajánlanám ezt a könyvet újraolvasásra, akik saját fiatalkorukban az akkori körülményekhez szükséges, számukra lényeges vonásokat, magatartásformákat figyelték csak meg benne. Próbálják mai szemmel, gyermekeik szemével olvasni. A szeretet és a bizalom, az elszántság és a vakmerő áldozatvállalás, a hősi helytállás mellett megtalálhatók benne a harácsolok, az idegen morzsákért lealjasulok, az anyagi jólétért hazát eladók figurái is. Az örök emberi magatartásformák, a jó és a rossz, s az új erkölcsi elvek formálódó, embert alakító példái.

De mindenekelőtt az, amitől s amiből a hősiesség példájává nőtt az Ifjú Gárda, s amely minden nemzedéknek hordoz mondanivalót.

H. MÉSZÁROS ERZSÉBET

— Hogyan jellemeznéd Oleg Kosevojt?

— Nagyon szerette az édesanyját.

— Megbíztak benne a felnőttek.

Korunk tizenévesei válaszoltak így a pedagógus kérdésére egy mai iskolában. Az újságíró elrettentő példaként idézte annak bizonyítására, mennyire más, hibás a mai fiatalok értékítélete, szemlélete, mint az Ifjú Gárda egykori tagjaié, s föltette a kérdést, vajon képesek volnának-e hasonló hősiességre a mai fiatalok, de nyomban le is szögezte, szerinte annál sokkal kényelmesebbek és önzőbbek.

E vélemény hatására újraolvastam Fagyejev — már megjelenésekor, s azután is sok vitát kiváltott, hallatlanul népszerű — könyvét, az Ifjú Gárdát. Milyennek írja le Fagyejev Oleg Kosevojt, ezt az alig tizenhét éves krasznodoni fiút, akit most negyven éve végeztek ki a fasiszták, mivel az ellenség által megszállt városban a fiatalok földalatti szervezetével pusztították a hitlerista megszállókat, figyelmeztetve: a szovjet nép nem adja meg magát.

„Mintha a legkülönbözőbb, soha össze nem egyeztethető ellentétes jellemvonások formálták volna ki ezt a nemzedéket Álmodozás és tetterő, szárnyaló képzelet és gyakorlatiság, a jó szeretete és kíméletlen elszántság, nagyvonalúság és józan számítás, az emberi örömök szenvedélyes szeretete és önfegyelem — íme az új nemzedék utánozhatatlan arca."

Vajon mindez hiányozna a mai fiatalokból? Talán gyakorlatiasabbak, kevésbé álmodozók, mint a negyven év előttiek voltak. De olyan biztosak vagyunk ebben? Beszélgetünk velük az álmaikról — saját valamikori álmainkról?

A szeretet és a bizalom figyelme és a türelme mennyire van meg bennünk?

„Emlékszem, téglavörös, meggémberedett, merev kezedre, ahogyan fehérneműt öblögettél a befagyott folyón, a lékben, akkor kettesben éltünk, úgy képzeltem el, hogy egészen egyedül a világon. Emlékszem, milyen csodálatosan ügyesen tudta a kezed egy pillanat alatt kihúzni kisfiad ujjából a szálkát emlékszem, milyen gyorsan fűzted be a cérnát és hogyan énekeltél varrás közben, énekeltél, de csak magadnak, és nekem mert nem volt olyan munka a világon, amihez a kezed ne értett volna, amihez gyönge lett volna, vagy amit megvetett volna!"

Énekeltél, de csak magadnak és nekem ... A mai anyák tudnak maguknak — gyermeküknek énekelni vajon? Nem tartom véletlennek, hogy a könyvnek erre a fejezetére emlékezve Írták: „nagyon szerette az édesanyját".

Az anya, az otthon, a szülőföld szeretete egymástól elválaszthatatlan fogalmak, s ha veszélyben van a szeretett anya, az otthon, a szülőföld, akkor meg kell védeni. Ösztöneinkbe ivódó parancsai az erkölcsnek, a jellemnek, amelyet a tudatos helytállás, a hazaszeretet kötelessége önfeláldozássá csihol, ha szükség van rá.

E helytállás jelentőségéről őszinte egyszerűséggel, bizalommal beszélnek Oleg Kosevojjal a felnőttek. A felnőttek, akiknek munkájuk, harcuk, a háborútól sújtott haza, az emberek mentése, segítése közepette is van türelmük és idejük arra, hogy a leglényegesebbet elmondják, hogy maguk mellé állítsák ezeket az alig fölserdült gyerekeket. Ők nevelték őket, szeretettel és féltéssel, tanulásuk, munkájuk számonkérésével. Tudták, bízhatnak bennük.

Vajon ma mennyi számonkéréseinkben a gépiesség, az oda nem figyelés, oktató dörgedelmeinkben a tartalomra összpontosító, átérzett mondanivaló? Hányszor helyettesíti a szülői példát a magnó, a rádió, mindaz, amire magukat nyugtató kérkedéssel válaszolják szomszédnak, barátnak, pedagógusnak: „megvan mindene ..."

És munkahelyünkön: hány kap közülük igazi feladatot? Tudással, szakmai felkészültséggel érkeznek. Csakhamar be kell látniuk, mennyi formális „vizsgát" kell még végigcsi[nőio)

nálniuk apró-cseprő megbízatásokból, amíg — jutalmul — igazi, alkotó feladatot kapnak. Ha másként szeretnének dolgozni? Ha új ötleteik vannak? Hányszor legyintenek rájuk, hányszor állítják félre őket, mert a megszokott módszereket megváltoztatni — kényelmes, járt utat feladni — bizony még sok vezetőnek nem akaródzik.

Pedig mi neveltük őket, s ők is készek a helytállásra, a bizonyításra! Békében élünk s jólétben, az ö lehetőségük a munka.

Oleg Kosevoj nyugodt és elszánt volt, mert számvetést csinált rövid életéről.

„Hát igen, tizenhét éves vagyok, nem az én hibám, hogy életem ilyen rövidre sikerült!... Mi az, ami megfélemlítene? A halál? Kínzás? El fogom viselni... Persze, úgy szerettem volna meghalni, hogy emlékem ott éljen az emberek szívé