Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-20 / 51-52. szám
DUSZA ISTVÁN a visszAhAllQATÄs íbeje „Csak együtt várni volt vigasz, tettre készen ama Jövendőt! Egy-egy nemzedék: közös várakozás." (Illyés Gyula: Várakozások) Olyanok ök mint ismeretlen nagy telek, melyekről szüleim mesélnek. Fehérek és puhák. Ujjaik, mint száraz ágak. Eltűnt arcukon a ráncok, mint szél gyűrte hóbuckák. Telet idéző öregek, öregséget idéző telek. Mesékből bomlanak ki. s boldog öntudatra ébresztetnek. Voltak, éltek — ismertem fel gyermeki eszemmel értékeiket, amelyekkel már nem szégyenkeztem óvodástársaim előtt. Meg kellett őrizni őket, amiért a gyemnek fantáziája kiszínezi az igaz történetet, amely később a felnőtt számára kapaszkodókat jelenthet, vagy éppen biztos pontot az elrugaszkodáshoz egy-egy szírt peremén. Vannak — döbbentem rá a temető valóságára. Három sír, három bizonyítéka nagyszülőim létezésének. Talán innen a temetők szeretete. Nem az elvesztés fájdalmáé, nem az elmúlásé, hanem egy illúzióé, amelyet a sírokban tárgyiasult emlékük keltett. Anyai nagyapámat ismertem. Visszagondolva rá, rendkívüli embernek láthattam nyolc-kilenc évesen. Ő volt a pótléka mind annak, amit játszópajtásaim zsíros kenyeret kenő, aszalt szilvát adó nagyanyáiban fedeztem fel. Tündéreskedő parasztember volt. Kisbíró, kocsis, gépész. Kisdob, egy pár ló, tüzes masina. Egy gyermek büszkeségei. Lebontva az emlék szépítő burkát, kirajzolódik szálfa alakja, amelynek szikárságát belülről kezdte ki a dohányfüst, az ital és — mondják — a lovak pora. Billegő járása betegséget hordozott. Borgözös leheletétől el is borzadtam. Olykor kibérelte a kocsmát, s a lovakat mások hajtották be az istállóba. Megpróbált felejteni, de csak kötelességeit felejthette el. Mégis szép nyaraim voltak vele. Az aratás, a cséplés idején mindenható tüzes embernek láttam. Egyetlen mozdulatára elindult vagy megállt a cséplőgép. Róla gondolkodva sajnálom, hogy ő sem lehetett igazán öregember. Nemzedékéből, jó, ha ketten-hárman megérték hetvenedik évüket. Háborúk, jogfosztottság, betegségek. Jóformán nem is voltak öregemberek, csak mi láttuk annak őket. Az öregség éppen a fiatalság közelében érződik leginkább. Könyvtárnyi irodalom szól az öregségről, kezdve Szophoklész Oidipusz Kolonoszban-ával, végezve Illyés Gyula Kháron ladikján-jával. Királyok, fejedelmek, írók, tudósok öregségéről tud a világ. Pedig az időskor igazi terheit a paraszti társadalmak öregjei viselték. A némelyikük keze alól kikerülő emlékírások ezért is inkább a fiatalságukkal, mintsem az öregséggel foglalkoznak. Ahogy mi nem létezünk nélkülük, ők ugyanúgy nem létezhetnek nélkülünk. Túl a természet és a biológia örökitési törvényein, kapcsolatainkban, párhuzamos életeinkben lehetünk csak fiatalok, s lehetnek ők öregek. Most nem ezeknek a közvetlen társadalmi érintkezéseknek a minőségéről szólok, hanem a konkrét megnyilvánulásait próbálom megkeresni. Minőségi értéküket csak együtt — ők öregek, mi fiatalok — tudjuk megteremteni. A kamaszok kavicsokat rugdaltak a nyírfák árnyékában. A három öreg szunyókált. A delelő nap az árnyékot is felforrósította. Nézték az álmukban meg-megbíllenő öregeket. — Figyeljetek! Az ebédszünet után meghajtjuk őket — szólt a fiúk egyike. A többiek nem feleltek. Egyikük felállt, odalépett a salakdarálóhoz, s lábának egyetlen mozdulatával bekapcsolta a villanymotort. Feldübörgött a rozoga gépezet. Az öregek káromkodva kapkodtak az ijedt rándulástól földre hulló kalapjaik után. — Bitang kölykei, nemhogy reggel igyekeznétek! Akkor ki sem tudjátok nyitni a csipás szemeteket. — Gyerünk, mert délután fürödni akarunk — a strandon — sürgették őket a fiúk. Most ők indították el a betonkeverőt is, amelynek kiváltságát az egyik öreg már három éve magának tartotta fenn. A salakbeton téglákat sűritő vibrátort sem kezelhették a szemükben még gyereknek tetsző kamaszok. A kezdeti zűrzavar, az álmot követő kapkodás után lelassult a három öreg. A fiúk összenéztek. Gyorsabban forgatták a lapátot, a talicskák a vibrátor mellett már ott sorakoztak. Egy, kettő ... öt... tíz ... szaporodtak a téglák. Az öregek levették a kalapjukat, előrángatták gyűrött, izzadtságfoltos zsebkendőjüket. Komótosan törölgették homlokukat, mintha csak időt akarnának nyerni. A kamaszok szótlanul vigyorogtak egymásra ... Még jobban rákapcsoltak. Az ötvenedik kész tégla mintha jelt adott volna az egyik öregnek. Földhöz vágták az izzadtságtól nedves kalapját. — Büdös gazemberek vagytok — kiabálta. — Hagyd csak őket. Örülj, hogy három nyár sem kellett ahhoz, hogy megtanuljanak dolgozni — indult el az egyik öreg a nyárfák felé. A papírgyár a közelmúltig nemzedékek munkaadója volt. íratlan törvényként élt: a mesterembernek biztos kenyér van a kezében, s a jó szakembert megbecsülik. Ez a megbecsülés az öreg szakmunkások személye iránt tanúsított figyelemben lett valóságossá. Mára azonban ebből az önmaga gyökerén át felszívott hagyományból kiveszett valami. A százéves hagyomány ma már nem kötelez senkit. Az egyik felelős gazdasági vezető nyilvános fórumon ki is jelentette, hogy a hagyományokra, a múltra nem kellene annyit hivatkozni, mert ez kevés a korszerű termeléshez. Igaza is van, meg nincs is ennek, a vezetőnek. Amit kifogásolt, azzal volt mindig több ez a gyár. Innen már csak egyetlen lépés hiányzik ahhoz, amit alantasságából gyakorlattá emeltek. Négy-öt évtizedes szolgálat után a gyárból kiöregedett szakmunkásokat kertelés nélkül felkérték, költözzenek ki az üzem szolgálati lakásaiból, mert ezekre a fiatal szakembereknek van szükségük. Méltányosságból csak türelmi időt kaptak, kivételt nem. Fiatalok és öregek. Ez a viszonyulás határozza meg, a valóságban mennyit ér az ember, ha öreg. Boldog öregkor aligha képzelhető el otthon, gyermeki megbecsülés, az elvégzett munka tisztelete nélkül. Az iménti helyzetbe kerülő öreg ember szembenézhet-e önmagával? Megelégedhet-e életével? Emlékezhet-e büszkén munkájára? Aligha, hiszen öregségében önmagát. emberi létezését, minden addigi munkáját vonták kétségbe. Persze, hol vannak már az ö gépei? Az automata gépsorokat másoknak találták ki. A szolgálati lakások pedig kellenek a fiatal karbantartóknak és mérnököknek. Tiszta sor: az ember fiatalkorában teremtsen otthont magának, hogy öregségére ne érjék effajta meglepetések. Ezt könnyű kimondani... A gyár velük együtt öregedett. Talán ők is hibásak voltak abban, hogy egyetlen évtized alatt kellett a szakembergárdát megfiatalítani. Biztos posztok, nyugdíjig tartható pozíciók riasztották a fiatalokat. Ezek az öregek is vezettek, döntöttek a fiatalok helyett, akik látva az érdekszövetségeket, inkább elmentek. Ilyen okok miatt nem épült két évtizedig egyetlen szolgálati lakás sem. Most ismét leírhatom: kapcsolatainkban, párhuzamos életeinkben lehetünk csak fiatalok, s lehetnek ök öregek. Azt a hagyományt pedig előbb kellett volna a holnap táplálékává változtatni, még mielőtt kiüresedett szólam-vT' Langstein Erzsébet rajzai
