Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-20 / 51-52. szám
má válhatott, s a változás, a változtatástól való félelem gáttá nem emelte. Egy öregasszony siet az úton. A háta görnyedt a kislány súlya alatt. Mellettük a fiú iskolatáskáját lóbálja, s le-lemarad. — Siess, te! — biztatja az öregasszony. — Siessék maga, mert tudom, hogy harangozni kell. — Ezt meg honnan tudod? — Meghalt az öreg H. — Ilyenkor mindig szokott harangozni. Ugye? Az öregasszony mintha lelassítana. Talán gondolkodik. Életről, halálról, öregségről. Elvállal minden munkát, amivel a rászorulókon segíthet. Neki is jól jön az a pár korona, amit ezért a reggeli foglalatosságért kap. A gyerekek szeretik őt. Talán jobban, mint az unokái, akik csak pénzt kunyerálni járnak hozzá. A mélázásból a kislány hangja riasztja fel: — Te is öreg vagy már? Te is meghalsz? Hirtelen nem tud mit válaszolni. Nincs is rá szükség, mert a fiú válaszol. — Mindenki meghal, ezt nagyapa temetésén mondta anyu. — De akkor ki fog harangozni maminak? — kérdezi a kislány. — Nekem? — bizonytalankodik el az öregasszony. — Nekem... Az, aki engem szeret. — Te is azért harangozol, mert szereted azt, aki meghalt? — Az élőt szerettem. Mindenkinek az élőket kell szeretnie. Erős rántással feljebb húzza hátán a kislányt. A gyerekek már nem kérdezősködnek. Nincs kitől. Valaki harangozott az öregaszszonynak is. Az idei ősz ismét közelebb vitt apámhoz. Bár nem mondja, mozdulataiban, nézésében ott bújkál a szemrehányás. Más lettem, mint amit ö elképzelt. Még nem mondtam neki, de magam is ezt gondolom. Másként élek, mint ahogy szeretnék. A teremtés konkrétsága hiányzik a munkámból. Haszna fizikai értelemben lemértietetlen. Az írás értékét nem a paprika nagysága, a szőlő cukorfoka, a kolbász íze adja. A mércét minden Írásra kárhoztatott embernek magában kell megkeresnie. Olyan erős legyen az, mint a gömöri hegyek oldalában növő somfa. Virágzó, gyümölcsöt hozó, fájából az élet szerszámnyelét lehessen kifaragni. Jobb esztendők bő terméséből évekig megőrizhető pálinkát lehessen főzni... Az idei őszön hosszabb idő után ismét együtt dolgoztunk apámmal. Nem otthon voltunk, nem a megszokott udvar földjén, nem a tenyérbe simuló szerszámok kerültek kezünkbe. Ráadásul olyan munkát végeztünk, amelynek kultúrája Gőmör szülőföldemet jelentő részének nem a hagyománya. Nem élhettünk meg a rutinból, a begyakorolt mozdulatok helyett újakat kellett tanulni. Ilyen helyzetben az ember inkább erejére hagyatkozik, mintsem elárulná járatlanságát. Apám mozdulataiban ott volt az a fiatal férfi, aki valamikor mázsás zsákokat emelt a vállára. De csak a mozdulat volt a régi, az erő fogyóban van karjaiból. A lélek lendülete megmaradt, a test már nem képes a szárnyalásra. Az idei őszön sem beszélt apám az öregségről. Tudom, hogy nem is fog beszélni róla. Elmondja betegségeinek tüneteit. Megmutatja a lábán kidagadt ereket. A gombázáson unokái után kiabál, hogy várják meg, mert kifulladt a kaptatón. Segítséget sem kér. Nem mondja, de mozdulataiban, nézésében ott bújkál a segítségvárás. Öregségét akkor vettük észre, amikor elkezdett ócska vasdarabokat, törött patkót, rozsdás szögeket gyűjteni. A biztonságot, s a benne lévő szabadságot látja ezekben a tárgyakban. Semmit nem dob el. Mindenben önmagát próbálja megőrizni. Öreg parasztemberek önéletírását közreadó kötetben az egyes vallomások végén olvasom: „Nincs semmire gondom, senkinek se vétek, de senkitől se kell hogy féljek. Van 30 unokám, 46 dédunokám, az unokavejek s -menyekkel együtt vagyunk 103-an. Családhoz tartozók." „Ha valaki átérzi az én lejárt életemet, az én küzdelmemet, hogy ezért a rongy életért mit kell küzdeni. Pláne nekem. Lehet, másé még különb. Nem Írtam le teljességgel, mert még van 86-ig 10 év, ami reám vár. Már én nem halok meg, ejsze, szép halállal, mert a sok nyomorúságnak csak nyomorult a vége." „Én már tudom ellenőrizni magam, a pulzusom nem 72-t ver percenként, hanem többet és rendetlenül, szedem a Hipazint és Dectázót, mert még körülbelül kétévi munkaplánom van hátra a ház körül, amit még el kell végeznem halálom előtt. Aztán nem bánom, ha Szent Mihály jön a lovával, hogy elvigyen, elég volt az életemből, mert a gondozómnak csak terhére leszek betegen." Az életutak leírása végén néhány mondat az öregségről. Benne a család, másnál a nyomorúságos élet, majd a terhet jelentő öregség. Mintha ezek az oldalakon át fiatalságukra emlékező paraszt-memoárszerzök félnének vallani az öregségről. Pedig ahogy azt egy nagy amerikai öreg, Malcolm Cowley írta: „Csapatostul tolulnak fel az alakok, mindegyik hoz valamit, és fokozatosan kirajzolódik világunk. Történeteket mesélünk róla, talán csak magunknak, és aztán sorba rendezzük a történeteket; ez lehetett a második felvonásunk, ez meg a harmadik. Mindez az erőfeszítés, ha nem adjuk fel, a végén egy tökéletesen őszinte emlékirathoz vezethet; az öregeknek nincs vesztenivalójuk, ha elmondják az igazat. Másoknál nem születik egyéb, mint vázlatos jegyzetek és a fiataloknak szóló tanácsok, amiket aztán vagy megfogadnak, vagy sem ... Legalább annyit elmondhatunk az eljövendő világnak, vagy magunknak, ha más nem figyel oda: Ez voltam — vagy nagyobb önbizalommal akár azt is, hogy — ez voltam és vagyok valóban." Vagyis beszéltetni kellene az öregeket. Anélkül, hogy észrevennék, törődést, tiszteletet is nyújtanánk nekik, ugyanakkor önmagunk holnapi énjét is megismerhetnénk. Jó öregeket csak jó fiatalok ápolhatnak. „Szalad a tét szürke hajával. Őrzi melegét a csukott száj. De nyílik, lélegezni kell, szívni kell igy-úgy a világot." (Illyés Gyula: Várakozások) M JANKOViCH FERENC tél nyugalma Tiszta fagyot fújt valahonnan egy üvegfúvó, szinte hallom, amint pattogva-villogóan ránk homorú! az égi ballon. Végig, ahol tegnap a sárban tétován lépkedtek az ökrök s víz gyülemlett lábuk nyomában: ma ragyognak picinyke tükrök. Hajolj fölé s meglátod benne isteni arcodon a lencsét: benne van ég. föld. fény, sötétségökör nyomában a mindenségi S fm, a befagyott szalmaszálak a repedezett pocsolyában szivárvány szárnyakon ragyognak — íme, a ganéj glóriában! Óh, díszét mily pártatlan osztja rideg kezével a jeges téli ég és föld feszül itt s ragyogva paroláz össze Észak és Dél Egy tündöklő kis pocsolyában, mely jókedvében harsog s zümmög ha közelítem — szépségükben zenélnek az aprócska tükrök! Ihol a tél... Ezért szerettem mindig: lelkemnek pihenőt ád e piszkaiból önfeledten föltámadt, csillogó valóság. (nő 39)
