Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-20 / 51-52. szám
— Vagy az anyád a tejedbe! — Kuss. ha mondom! — ordított rá. Panni megszégyenülten odébb állt. de szemét le nem vette róluk. Amint beálltak, a zene elhallgatott. — Ez jó kezdőgyik! — Ez jó! — toldta meg György is. A párok bent ácsorogtak. Újból a körhintában ülök sikoltozását lehetett hallani, a fagyialtos nagy kiáltásait, a részegek komyikálásával és az álmosodó csecsszopók sírásával fűszerezve. A szél is felélénkült, borzolgatta a lányok, legények haját. Az élőkerítés ontotta fanyar illatát... Újra játszani kezdett a zenekar: Peng a kasza, mikor fenik, sír a kislány, mikor verik, ne pityeregj, te kis árva. haza. hazaviszlek nemsokára! A síp incselkedön hajlítgatta a nótát, a furulya mellé szegődött, a harmonika gombjai pattogták a ritmust, és Ritye talpával az asztalon dobolta. — Gyere, me lekimek! Pár lépést botladoztak, ezen György nagyot nevetett. — Láccik, nem pendölönk egy húron! — durcáskodott Juliska. — Csak várd ki a vígit! — nyomta meg erőteljesen a szavakat György, és elmarkolta Juliska derekát, aki szinte felszisszent. — Ne bomó, nem a kivit markolod! — Hej, de nem ám! A rózsám derekát! — és jól magához szorította, belelendültek a ritmusba. György nem nézett se jobbra, se balra, csak Juliskára. — Kár vót Panniba mamyi. csak bajt hozhat! — Ne kifelé tekingess, hallod él Meg ne fi no, megkóstóta má a tenyeremet, tuggya, ő húzná a rövidebbet! Nenéék felé táncoltak. György rájuk vigyorgott a gallyak felett. Juliska szégyenlősen tartotta a vállát. Gergő a földet nézte. — Inkább táncójon, mint verekeggyen! — Jó mondod, Gergő fijam, ewe csak igy lehet! — Hugyan itt termett! — szólt nene is. — Nem a, Terka, ólákodott, nem híjába . farkas a! — Az. az! A lányos anyák kígyó módjára sziszegtek. A pádon ülő öregek szája szélesre húzódott, a pipa majd kiesett belőle. Voltak, akik az anyját látták benne, aki mindenkit az ujja köré csavart. Juliska anyja összefont karokkal bámult befelé. Büszkén tekingetett jobbra, balra. Az öröm és büszkeség kiült az arcára. Ezt akarta látni, ezért jött. és lám. nem jött hiába! A zene elnémult, majd újra megszólalt, Györgytől senki sem merte lekérni Juliskát. Tüntetőén fogta a derekát, és a vállát, hogy mindenki tudja magát mihez tartani. Füles Panni úgy gondolta, hogy feljött a csillaga: itt a nagy alkalom, hogy a ganéjos léért megfizessen! Úgy szaladt végig a falun, mint akit tüzes vassal kergetnek! Ez kiváncsivá tette az embereket, látnivalót szimatoltak, és alig ültek vissza a padokra, már megjött Margit. A kendő úgy volt a vállára vetve, mintha villával dobták volna oda. Julis megérezte a veszélyt és elindult hazafelé. A hídon találkoztak. Ki akarta őket kerülni, de Panni, mint a fúria, útját állta. — Má kiattad a parancsot? Má páváskodó haza?! — sziszegte. Julis büszkén körülnézett, majd így válaszolt. — Atta a rossznehéssíg, de nem én! — Kiattad, kiattad! — visított Margit. — Azt a rutyma jényod az én fijamre kő akasztanod? — Én ugyan nem! Közben a körhinta megállt. A felszállni a kárók azonban inkább hozzájuk igyekeztek, a sok gyerek meg körülállta őket. A düh fojtogatta Margitot. A bámészkodók hátrább húzódtak, mert közben körbekörbe forgott. — Nyizzík csak, megkergöt! — nevetett Julis. — Hagyíjjanak neki egy hatost, ne táncójon ingyen! — Azután egymásnak estek. A táncolókat körülállók is közelebb mentek hozzájuk, bár a zene fáradhatatlan volt. Nagy tolongás támadt, mindenki látni akart valamit. Nene ^ulist csitította, hívta, menjenek, felesleges a veszekedés. Margit meg éktelen átkozódásba kezdett, Juliska halálát kívánta. A te uradot má epusztította az isten, most a gonoszság má tíged taszigál a gödör felél — Szeretnyíd mi? Akkó má nem vóna kerékkötő, szabadon garázdákonnátok, de elébb nyízek én le a te sírodba, de ha a jányodvá megköt a fijam, még azéba is! No. ennek már a fele sem tréfa, gondolták a bámészkodók. Volt, aki még keresztet is vetett magára. — Istenem, istenem, a fija halálát lesi! Margit elszégyellte magát, hogy ez kicsúszott a száján, ezért fordított a szón. — A torkomnak esnek meg a szip béntvalónak! Jaj, fijam, jaj, szíp fijam, kódosok csimpaszkonnak a szűrödbe! Jaj, jaj! — Margit. Margit, én se a fijadot, se a halálodat nem kívánom, de verje meg az isten az ilyen anyát, aki be akar tekintenyi a fija sírjába! — Be, be is, ha hozzátok kötyi magát! Inkább ott lássam, mint a jányod ódalán! Erre György furakodott előre, Juliska csuklóját tartva. Panni, amint észrevette, rohanni akart, de ő utána nyúlt. Az emberek elhallgattak, gondolták, most jön csak a java. György falfehér volt, úgy állt az anyja előtt, mint a cövek. — Mit csiná itt, szüle? — kérdezte nyugalmat erőltetve magára. — Titokvá vótam Fenyőnyi, mikó a Panni gyűtt... Panni menni akart, de György ránézett, majd az anyjára. — Hogy ez a riherongy főtaszította — hápogta Margit, és Juliskára mutatott. — Hun?! — Hát, hát a bejáratná, ahugyan tígedet húzott! Panni nagyot rántott Györgyön, és futás-A két asszony egymásra nézett. Jól végig mérték egymást: Julis diadalmasan hagyta el a csatateret, Margit megvert kutya módjára. A bámészkodók szétszéledtek. Újból elindult a körhinta, a hajtok lába alatt dobogott a padló, a sátrasok nagy hanggal kinálgatták portékájukat. Margit hazafelé tartott, szája szüntelenül szórta az átkot, akik hallották, keresztet vetettek. Az érdekes hírre még a fekvő betegek is elővánszorogtak, hogy megtudjanak egy s mást, sajnálták, hogy lemaradtak az eseményekről. Súgtak-búgtak, csűrték-csavarták a hallottakat, látottakat. Ki Julis, ki Margit pártjára állt. A fiatalság továbbra is járta, csak a lányok szeme villant irigyen Juliskára, akit György úgy forgatott, hogy gyönyörűség volt még nézni is. Gergő a kocsma falát támasztva árválkodott, nem tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon? Ha megy, megfutamodik, ha marad és lekéri Juliskát, összetörik a csontjait. A kocsmáros kibicegett az istállólámpáknak eredt. György kirántotta a járomszöget a csizmájávó, és már utána vágta volna, de Panni ura, Lipót rákiáltott: — Ne te, gyerek, add ide az én markomba! Hagy hasítom szive azt a marha fejit! — Hasiccsa, ha akarja, de nem evvel! Lipót a felesége után eredt. A nagy zűrzavarban a bámészkodók tétováztak: elfussanak, vagy maradjanak? Juliska is szaladt volna, de György fogóként markolta a csuklóját. György az anyját nézte, akit a mérge majd szétvetett. Gyűlölettel nézte a fiát, meg a mellette álló megszeppent Juliskát. — No mija, megnimót, szüle? — kérdézte. és az arca meg-megrándult, fogai összecsikordultak. Az anyja hallgatott. — Minek gyütt? — sziszegte összeszoritott fogai között. — Se most, se máskó, engem nem rángattak! Senki senkit fő nem taszított, értyi?! — ordította. — De ha azt a barmot még eccer utánnam kűgyi, vígé van, értyi, szüle?! És táncónyi meg avval táncolok, akive én akarok! Ha pegyig nem teccik, mehet haza! — azzal otthagyta az anyját, Juliskát maga után vonszolva. kai, és a kifeszített drótokra erősítette őket, majd forralt bort vitt a zenészeknek. Most jön még csak a haszna! A kocsmát a sok részeg majd szétvetette. Azok is az eseményeket tárgyalták. Ritye a zenészek lábánál gubbasztott. A lába a semmibe kalimpált, nyakát behúzta, és lopva Gergőt figyelte, aki le nem vette szemét Juliskáról. Az eltört karja vagy a szíve sajgott-e, maga sem tudta. Remény és reménytelenség fészkelődött benne, ajka a sok harapdálástól elzsibbadt. Imre állt melléje. — Gyere, sétálunk egyet, kiszellőzik a fejed! — hívta, de Gergő hallgatott. Imre is. A táncolókat nézték. Őket pedig Ritye tartotta szemmel, mert féltette Gergőt. Amikor Imre előrángatta a szántott disznóhólyagot és dohányt csippentett ki belőle, hogy cigarettát sodorjon, Ritye is közelebb jött. A kabátjával fogta fel a szelet, míg rágyújtottak. A láng megvilágította Gergő arcát. Halálsápadt volt, csak a szeme égett fájdalmasan. Ritye Gergő apjára gondolt, de nem merte szóba hozni. Nagyokat húzott a cigarettájából, és fázós orrát a kabátjába törölgette. Vili jött, üveggel a kezében, a fiának nyújtotta. Ritye már a levegőt nyelte, úgy bámulta, hagy-e benne neki is valamicskét a gyerek. Hagyott. A zene elhallgatott. Ritye felmászott az asztalra, és vizenyős szeme sas módjára kémlelt, majd leguggolt. — Imre! A Gyuri má főment, a jánkát György a Terkáho vitte, ő meg lefelé tart... Haza! Tán az állatokhó ... A két legény ügyesen kibújt a sövényen, ő meg dünnyögve Vili után indult egy kis meleg káposztaleves reményében. Nene kabátot akart hozni Juliskának, de félt magára hagyni öt. Szomorúan álltak egymás mellett. Juliska keze a leveleken babrált, a sírással küszködött. Már ment volna haza, de György meghagyta, hogy várja meg. És ő félt az újabb botránytól, de leginkább Gergőt féltette. A falunak szigorú törvényei vannak. Ha György az egész falu előtt vállalta Juliskát, a nagy harang húzza rá az igent. Nene megijedt a két fiú láttán, riadtan nézett körül. Ebben csak Julis keze lehet, mi lesz még ebből?! — gondolta riadtan. Sógor lógó orral itatta otthon az állatokat, mert sajnálta Gergőt, aki a szívükhöz nőtt. Már a.vejének tartotta, s most abban reménykedett csak, hogy hátha Juliska tesz valamit. Korabeli fényképek Ferenczy Erzsébet és Czakó Teréz gerencséri lakosok albumából.
