Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-20 / 51-52. szám
Gergő és Imre megálltak. Nene nézte Gergőt, a régi kisfiút képzelte maga elé, aki aggódik, reszket a beteg Juliskáért Hiába, a sors közéjük terpeszkedett. Most is itt van ni, gondolta magában. A gonoszság. Lesz vajon ebből menekülés? Kérdések kavarogtak benne, de válasz nélkül maradtak, s szétmorzsolódtak. mint ujjai között a zsenge levelek, melyeket a kerítésből tépett. Itt állnak mellette. Vajon melyiküknek szegi nyakát a sors? Megborzongott ettől a gondolattól. Indult volna hazafelé. —• Maradó még? — kérdezte Juliskát. — Csak mennyen, Terka nenóm, majd én vigyázok rál — szólalt meg erre Gergő. A neném szó szíven ütötte, könnyes lett a szeme, de a sötétben ezt Gergő nem láthatta. — Jó van, ídes fijam. Nene hazafelé indult. Juliska Gergő mellé állt, és megfogta a kezét, jelezve, hogy köztük marad minden a régiben. Imre távolabb állt, az utat figyelte. Az ő csizmájában is ott volt a járomszög. A zene rázendített, de nem mentek táncolni. — Vedd magadra a kabátomot, ne hogy megfázzá. Körül a hegyek hűvös lehelete áradt. Az idősebbek szedelödzködtek, az elárvult deszkák a gyér lámpafényben szinte világítottak. Gergő a kabátot Juliska vállára terítette. — Megvárod? — kérdezte azután csendesen. — Nem én! Csak nem fogok itt fagyoskon nyi?! — Akkó, hazakísírhetlek? — mondta felszabadulva. Égnek meredő haját látva Juliska elnevette magát. Régen, ha bosszantani akarta Gergőt, szarvasbogámak csúfolta. — Mit nevető? — No jó, mehetünk félszarvó — mondta és belékarolt. — Hát akkór mennyünk, málnaszem. Boldogan indultak hazafelé. A kis utca kihalt volt. A sokgyerekes Annus ablaka világított még, a gyerekekkel bíbelődött; hol az egyik, hol a másik nevét kiáltotta. Imre is utánuk indult, de minduntalan le-lemaradozott. Hallgatagon ballagtak egymás mellett. A nem kívánt harmadik beléjük fojtotta a szót, közéjük ékelődött, és ez az ék kemény, sziklát lehetne vele repeszteni! A Szegő- Farkas viszály a nyakukra tekerözött! Fiatalon nősülni csak a gazdagok szoktak, Gergő mégis megkockáztatta. — Juliska? — No ... — Ha jónak látnád, őszve együnnik Andrisvá... — Andrisvá, és ...? — Megbeszínínk sógorékvá ... — Mit ? — megremegett Juliska. — Hát a jánykíríst — most ő is nagyot lélegzett. — Lehetne? Juliska motyogott valamit, és válasz helyett hozzábújt. A mai nap próbatétel volt mindkettőjük számára. A hogyan tovább? — kérdésre keresték némán a választ. Az ő igazságukra sötétség borult, csak egymás utáni vágyuk égett. Milyen boldogan forogtak a zenére, ami talán soha sem ismétlődik meg. Ha Juliskának sikerült volna elmenekülnie ... Végig tanújának kellett lennie a csúf botránynak. György ugyan rendreutasította az anyját, de még ölni is képes, hogy minden úgy legyen, ahogyan ő akarja! Büszkesége, gőgje, a betörés gyönyörűségének reménye és szerelme Juliskához kötötte. Tetszett neki Juliska ellenállása. Rátartisága nem engedte, hogy valaki az ölébe hulljon, meg ne akaszkodjon rá senki koloncnak, ő megharcol maga a szerelméért, ha kell, még a föld árán is! Juliska fáradtnak érezte magát. Jó volt Gergő karjában megpihennie, de félt, iszonyúan félt... Ha összemarakodnak is, György szándékán Gergő akkor sem tud változtatni, hisz az erő és a hatalom az ő oldalán áll! — Juliskám! Ki fogja majd a pártunkot fognyi, meg ki fog mellénk ányi? — Gergő hangja szomorúan búgott. Vitéz ólálkodott a kapuhoz. Kiszaglászott, majd leült. — No ládd, egy má akatt. A füzesek felől békák brekegését hozta a szél. Juliska átölelte Gergő nyakát, és a fülébe suttogta, hogy Gergő, kis uram... A hold jókora felhőbe markolt, és magára húzta takaróként. Juliska délutáni vágya teljesült, de Gergőé nem. Nem vihette magával oda. ahová szerette volna, mert még nagyon nedves volt a föld. Gergő felemelte Juliskát, ő a nyakába kapaszkodott. Még a lélegzetük is elállt, úgy ölelték egymást. De többre már nem jutott idő. mert Imre futott macska módjára. — Gyün! Gyün! Azt montam nekije. hogy nenével gyütté fő. Szalaggyatok! — Nem, Imre! — Akkór te mennyé! — Ha Gergő marad, ény is maradok! — Krisztus barmaji! — kesergett Imre. — Hát ezér ácsorogtam mostanájig?! — Jó van, Imre, te most ájjál be a szomszid kapuba. Amit mondanyi akar, az csak nekem szól. — Meg amit kapnyi fogó, az is! — Az is! De ájjál má, az istenfádot! Vitéz mintha megkergült volna, le-fel rohangászott, a kapura ugrált. — Halgass. Vitéz — szólt rá Juliska —, nem tolvajok gyünnek! — De azok! — mondta György nyers hangon. — Mit műveltek itt? — Beszígetünk. — Látom! — mondta fojtott hangon György, de a dühét nem tudta eltitkolni. — Mér nem vártá'l meg?! — Fáztam! — Fáztál? Most nem fázó? Gyere, majd a muzsikán megmelegítlek! Juliska nem felelt. — Szóvá beszígető? És kivel? — Velem — szólalt meg csendesen Gergő. — Nem hozzád szótam! — De kérdeztél... — Montam, nem hozzád beszílek! Mozogj már, a jézumát az anyádnak! — Nem mék, már kíső van! — Mijaz, hogy nem gyűsz, mi ? Indulás! — parancsolt, és elkapta a karját. Gergő György elé állt. — Nem hallod, hogy nem mén!? — Azt máj én mondom meg! Tán te fogod megállítanyi, te senki! — Én! — felelte nyugodtan Gergő. — Egy kódos? — Az! György villámgyorsan kikapta a járomszöget a csizmájából. Gergő csak a villanást látta, de maradt annyi ideje, hogy elhajoljon. Egymásnak estek. A járomszög meg-megvillant. György fertelmesen káromkodott. Gergő fiatalabb volt. György mégsem bírt vele, ez még jobban felbőszítette. — Eharapom a torkodot, te kódos! — Csak szeretnyíd, csak szeretnyíd! — Haggyátok abba! Haggyátok abba! Ide gyün a égisz falu! — kiabálta Juliska. — Csak gyüjjenek, az annyok mocskos keservit! Máma még nem láttak eliget! Sógor és nene kiszaladtak, de akkorra már a szomszédok is a kapuban álltak. Annus sok gyereke kiszabadult és rohant felfelé, az anyjuk ingben, mezítláb futott utánuk. — Juliska, Juliska, gyere be, hallottad?! — kiabálta nene. Ö is csak egy szál pendeiyben volt, rémület szállta meg. — Gyuri, csinyá má valamit! — kőnyörgött nene. — Mit csinyájjak. ájjak ény is közéjek!? Hisz még utóbb is kárt tesznek egymásba! Sógor a sok unszolásra meg nene jajgatására megemberelte magát, rájuk kiáltott. — Ekotróggyatok innen! Megvesztetek, mi? A muzsikán típjítek egymást, ne itt! — De a dulakodásnak csak nem akart vége szakadni. — Haggyátok abba, haggyátok abba! — kőnyörgött sírva Juliska. — Csinyá má valamit! — óbégatott nene. — Takaroggyatok innét, mer rátok eresztem a Vitízt! Vitéz, amint meghallotta a nevét, átugrotta a kerítést, és éktelen ugatással a verekedőknek esett. De olyan szerencsétlenül, hogy az egyik átbukott rajta, s a nagy lendülettől fejjel a kerítés sarkának esett és ott is maradt! A körülállók sikoltoztak, jajgattak, hogy meghalt. Juliska vízért rohant. Nagy volt a zűrzavar. Egymás szavába vágtak, a szomszéd viharlámpáért szaladt. Közben Juliska megjött a vízzel, és sírva locsolgatta a vizet a szerencsétlen fiú fejére, nyakára. Csak akkor hőkölt vissza, amikor a lámpa fényénél meglátta az arcot. György volt. — Istenkém! Istenkém! — tördelte kezeit nene. — György! György! — nyöszörögte Juliska, de az meg se mozdult. — Vígé van! — jajgatott Annus is! — Csak lőcsöd, Juliskám! — György! György! — veregette az arcát Juliska. — A mellire is jánka! — kiabálta valaki az ácsorgók közül. György lába megmozdult. — íl még, íl még! (folytatjuk)
