Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-12-20 / 51-52. szám

Hiába is kutatnánk a cirkusz születési helye és ideje után: olyan ősi, mint maga a művészet. Akkor, amikor az ember kezébe vette a követ, hogy másként csiszolja, szebben, mint eddig és mint a többiek, akkor, amikor az altamirai vadász a barlang falára rajzoltafestette a rohanó bölénycsordát, akkor, amikor egyikük tagolatlan hangja bátortalan, kurta dallammá szelídült, s a másik valamilyen belső kényszernek engedve a Nap felé fordított arccal táncolni kezdett ... Nos, ekkor történhetett az is, hogy egyik ősünk fintorokat vágva utánozgatni kezdet másokat, és ebben lelte örömét. Belőle lett a Bohóc. Egy másik ősünk talán fel-feldobta a levegőbe aztán elkapta csillámló köveit vagy lakomája maradványait, a csontokat. Öbelöle lett a Zsonglőr. Egy következő ruganyos izmainak játékában gyönyörködött öntudatlanul, amikor mindenkinél ügyesebben, vakmerőbben lengett vastag, hatalmas folyondárokon, s kúszott az égbe nyúló fák legtetejére. Öbelöle lett a Légtornász. Bizonyára volt egy olyan is, aki farkasszemet tudott nézni a félelmetes ragadozókkal, és egyszer a csapdába esett állatkölyköt nem ölte meg, hanem játszani kezdett vele. Öbelöle lett az Idomár. Minden bizonnyal volt egy negyedik, ötödik, hatodik, aki dárdáját nemcsak a vad elejtésénél használta, hanem célba hajította, az első után a többit is, majd újból kezdte. Öbelöle lett a Késdobáló. S mert már bozontos őseink is fölöttébb magamutogatók, hiúk és dicséretre vágyók voltak, egyszer csak képtelenek voltak tovább rejtegetni titkos örömeiket. Elküldték tehát a legerősebbet, a legnagyobb hangút, hogy mindenkit hozzon a tisztásra. Öbelöle lett a Cirkuszigazgató. Akik eljöttek a tisztásra, kicsik és nagyok, némán, szájtátva bámulták és ámultak. Öbelőlük lettünk mi, a Közönség. A történés pedig, az a varázslatos, érthetetlen együttvárakozás, együttfélegzés, együttörülés, együttörvénylés: az a közös zsákmány, gyermekien tiszta hoci-nesze portéka, a gyönyörködtetés és a magafeledt gyönyörködés. Ebből lett az Illúzió.

A sátor barátságosan, féltőn fogja körül a zsebkendőnyi földdarabot, gyújtópontjában a poronddal, a manézzsal. Minden művészetnek a manézs az egyetlen temploma, amelyben létjogosultsága vagyon a talmi csillogásnak, és fenntartás nélkül elhihető a hihetetlen, és senki sem kiált Apage, satanas!-t a giccsre.

Csupa mozgás, csupa csillámlás, csupa szenvedély és, hadd merjem kimondani: lélek, vibrálás, lüktetés a Kazahsztán szovjet cirkusz porondja. Állandóan ott