Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-06 / 50. szám
módszereiteket, hanem új szavakat s új módszereket találunk ki. Virginia Woolf, amerikai írónő Soha többé nem tudnék a gyerekek szemébe nézni s jövőjükről mesélni nekik, ha a sajátoméban nem hinnék. Jayne, tanítónő, Béketábor — Greenham A békére való neveléssel mint tantárggyal nem foglalkozhatom az iskolában, mert ez úgymond „politika". A háború, persze, mint olyan, az iskolába való, elvégre a történelemhez tartozik, nemde?! Inger, Béketábor — Greenham A háborúhoz és gyermekek meggyilkolásához nekünk, nőknek is van és lesz szavunk. A mi feladatunk, hogy a világnak életet ajándékozzunk. Nem maradunk tovább otthonunk falai között, s többé nem engedjük, hogy férjünk háborúba vonuljon. Mi már megkezdtük harcunkat a háború ellen. Egy angliai sajtóértekezleten hangzott el, melyet a Greenham Common-i béketábor asszonyai tartottak, több mint egy évvel ezelőtt A Greenham Common-i békeharcos nők tartják szavukat, és rendületlenül, megszakítás nélkül folytatják a küzdelmet, amelyet még 1981 augusztusában kezdtek. Akcióikhoz és kampányaikhoz kezdetben százak, majd ezrek, s a veszély fokozódásával párhuzamosan, ma már tízezrek csatlakoznak. Az angliai békemozgalmak, nőmozgalmak, köztük az NDN tagszervezete: Nagy-Britannia Nemzeti nőszövetsége, hivatalosan és nyíltan támogatják őket, nemcsak erkölcsileg, hanem lehetőségeikhez képest anyagilag is, főleg gyűjtésekkel, élelmiszercsomagokkal, takarókkal, gyógyszerekkel. Milyen a harcmodoruk? — Mindent csak erőszakmentesen! Ez alapelvünk! — mondja Hiro Sumpter. — Gondolom, a békéért csak a béke fegyvereivel, találékonysággal, állhatatossággal küzdhetünk... Tavaly például a „Nők a békéért" mozgalom dorseti csoportjának vagy ötven tagja érkezett Greenham Commonba pincérnőnek öltözve, a szárnyas rakéták kis modelljeivel és szórólapokkal, melyeken ez a kérdés állt: Ki rendelte meg ezeket? A rakétasilókat építő munkásoknak pedig „békekalácsot" nyújtottak át ezekkel a szavakkal: „Önök ne érezzék magukat bűnösöknek, utóvégre nem muszáj pont itt dolgozniuk!" Igyekeznek állandó beszélgetőkapcsolatot fönntartani az amerikai katonákkal is, akiknek fáradhatatlanul magyarázzák, miért harcolnak, miért van szükség a békeharcra. Még tavaly kezdtek hozzá, hogy felkutassák annak a földdarabnak a történetét, amelyre az amerikaiak a támaszpontot építették. Néhány hónap múlva sikerült bebizonyítaniuk, hogy az építkezés a kérdéses területen jogtalan. Késlekedés nélkül megcsináltatták a több száz oldalas vádiratot, amellyel vádat emeltek és pert indítottak Ronald Reagan amerikai elnök ellen a manhattani bíróságon. Ez a bíróság az ügyet a legfelsőbb bíróság elé terjesztette, amely — természetesen — a vádat visszautasította. De a Greenham Common-i béketábor küldöttsége mégsem ment haza üres kézzel: újabb bizonyítékot tártak ország-világ elé, hogy a jelenlegi amerikai kormány erőszakos háborús előkészületeiben nem ismer jogot s törvényt, még szövetségesei földjén, felségterületén sem. Melina Mercouri álma Bokszmérkőzésen szokásos jelenet játszódott le a tekintélyes londoni British Múzeumban, amikor a múzeum igazgatója David Mackenzie Wilson szemmel láthatóan szorongva kísérte végig előkelő látogatóját a Duveen Galérián, hogy megmutassa a világ leghíresebb műkincsei közé tartozó Elginmárványokat. A látogató Melina Mercouri görög kulturális miniszter, a volt színésznő kecsesen meg is érinthette a kincseket, amelyeket a közönséges múzeumlátogatók csak bizonyos távolságból szemlélhetnek. Durván lökdösődő operatőrök, hangtechnikusok és riporterek kiabáltak, hol Mercourira, hol az igazgatóra, hol egymásra. Melina Mercouri elemében volt. Amint a kamerák ráirányultak, megsimogatta a csodálatos domborműveket, fojtott hangon, bájos akcentussal fűzött a látottakhoz megjegyzéseket, tökéletes szakértelemmel játszott a brit nézőknek. Négynapos magánlátogatáson volt Londonban, és idejének nagy részét arra fordította, hogy megvalósulhasson régi álma. Ezt azóta dédelgeti, hogy Andreasz Papandreu miniszterelnök két évvel ezelőtt neki adta a kulturális miniszteri tárcát. Mercouri azt akarja, hogy Nagy-Britannia — 167 év múltán — visszaadja Athénnek az Elgin-márványokat (az Akropolisz-márványokat, amint Melina Mercouri és a görögök a műkincseket nevezik). Az Elgin-márványokhoz 17 szobor és 56 domborműtábla tartozik. Majdnem felerészt ezek alkották a híres frízt a Parthenonon, Pállasz Athéné istennő templomán, melyet az időszámítás előtti V. század közepén Iktinusz és Kallikratesz építtetett. Az évezredek során a templom és annak műkincsei megsínylették, hogy a Parthenont a bizánciak keresztény templommá, a törökök pedig mecsetté alakították át. Célpontul szolgált a háborúzó velenceieknek is, akik 1687-ben tüzérségi támadás során erősen megrongálták a templom szerkezetét. Thomas Bruce, Elgin hetedik earlje (grófja) és Kincardine tizenegyedik earlje 1801-ben arra vállalkozott, hogy legalább azt megmentse, ami megmaradt. A régiségkedvelő earl, akit Nagy- Britannia konstantinápolyi nagykövetévé neveztek ki, szerzett egy fermánt, azaz török hatósági engedélyt arra, hogy elszállítsa a műkincseket, mert azt remélte, hogy a márványokat megmentheti a pusztulástól. E vállalkozás azonban annyira költségesnek bizonyult, hogy Elgin 1816-ban a gyűjteményt kénytelen volt eladni a brit kormánynak, mintegy 160 000 dollárnak megfelelő összegért, amely a fele volt annak, amibe neki a fríz leszerelése és Angliába szállítása került. A pénzt közvetlenül hitelezőinek továbbította. Nem mindenki éljenezte meg a szerencsétlen Elgin vállalkozását. A British Múzeum azonban kitartóan ellenzi, hogy beszolgáltassák kollekciójának egyik ékességét. Érvei között nem az utolsó helyen szerepel az, hogy ha ezt megtennék, más országokból is tömegestül érkeznének egyéb műkincsek viszszaadására vonatkozó kérelmek. A British Múzeum igazgatója azzal érvelt, hogy Athén az Eglin-márványok követelésével a Louvre-tól nem próbálja visszaszerezni például a milói Vénuszt. Melina Mercouri erre azt válaszolta, hogy a Vénusz-szobor önálló alkotás, míg a Parthenon márványai egy műemlék részét alkotják. A szegény Byront, a szenvedélyes ógörögbarátot nem is említve, Mercouri azt mondta a briteknek: „Shakespeare az önök történelméhez tartozik. Shelley is az önök történelme. A márványok azonban nem. Elismerem, hogy a márványokat jól karbantartják, de a márványok idegen földön vannak." Drámai szenvedéllyel fűzte hozzá: „Nem akarom kiüríteni a világ múzeumait. Jelképes lépést kérünk, olyasmi visszaadását, ami egyedülálló, ami egy műemlék része." Melina Mercourinak minden tehetségét és némi furfangot is latba kell vetnie ahhoz, hogy visszaszerezze Görögországnak ezeket az ókori műkincseket. Athén tiltakozásai és a görög kérést támogató UNESCO-határozat ellenére egyik brit kormány sem mutatta a legkisebb hajlandóságot sem arra, hogy visszaadja az Elgin-márványokat. A jelenlegi kormány sem kivétel. Bár Mercouri most határozottan állította, hogy érez valami különbséget. Megkérdezték tőle, valóban azt hiszi-e, hogy Margaret Thatcher miniszterelnök elengedné Londonból a márványokat, mire a kulturális miniszter arany haját megrázva csodálatos logikátlansággal válaszolta: „Miért ne? Ő nő". (nŐ9)
