Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-15 / 47. szám
o o H ol volt, hol nem volt, de valahol mégiscsak volt egy kisfiú, úgy hívták, hogy Jankó. Ez a Jankó egészen kicsi kisfiú volt, apró volt mindene: az orra, a füle, a szája, a kisujja, de a legapróbb mégiscsak a tündérkéje volt, olyan icurka-picurka, hogy még a mama gyűszűjében is elveszett, alig lehetett megtalálni. Nem volt nagyobb a lehető legkisebb mákszemnél. De Jankó éppen elég nagynak találta, nagyobb tündérrel nem is igen tudott volna mit kezdeni. Ez az icurka-picurka mákszem-tündér estéről estére meglátogatta Jankót. Amikor lefeküdt, s a mama eloltotta a lámpát, a tündér menten ott termett a párnáján, odatelepedett a füléhez, sőt egyenesen beletelepedett a fülébe, és mesét mondott neki. De olyan csodálatosan mesélt, olyan tündér módra me-Például arról, amit Jankó különösképpen szeretett hallani és látni. A mese úgy kezdődött, hogy a tündér intésére virágos mező támadt a szoba helyén. Jankó meg olyan icurka-picurkára zsugorodott, mint a tündér. Kettesben sétálgattak a fü között, kéz a kézben, mintha csak szálfaerdőben barangoltak volna. Fejük felett a nap ragyogott, fülükbe bogarak zümmögtek, s később a hátára vette őket egy fecske. Felrepültek a felhők közé, és ott gurigáztak az esőcseppekkel, mint az üveggolyókkal. Telt-múlt az idő, s a tündér minden este más mesét mondott, mert rengeteget tudott, többet, mint a legvastagabb meséskönyv. Egy este azután így szólt a tündér: — Jankó, most az utolsó mese következik. Hárs László Jankó és a mákszem-tündér sélt, hogy Jankó nemcsak hallotta, hanem látta is a mesét. Miről is mesélt ez az icurka-picurka mákszem-tündér? Például a teásfazékról, amely oly pompásan pöfögött, hogy versenyre kelhetett volna a gőzmozdonnyal. Versenyre is kelt, és a gőz szétvetette. Például a ceruzáról, amelynek hegyében csodálatos képek laktak. Csak kézbe kellett venni a ceruzát, s az már rajzolta is a képeket, amelyek menten megelevenedtek, és leröppentek a papírról. Jankó semmit se szólt, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta az utolsó mesét. A mákszem-tündér pedig intett pirinyónál is pirinyóbb kezének még sokkal pirinyóbb ujjával, és Jankó máris egy nagy termet látott. A teremben padok sorakoztak, a padokban gyerekek ültek, és a terem végében magasodó fekete táblára figyeltek. Jankó nézte, nézte a gyerekeket, és balról a második padban egyszer csak megpillantotta saját magát is, amint az irka fölé hajol, és egy nagy A betűt ír. Aztán az iskola kapuját látta déli napsütésben. A kapun iskolások özönlöttek ki. Kereste magát az elsősök között, de nem lelte. Sorra lépdeltek ki a gyerekek az iskola kapuján, az elsősök után a másodikosok, aztán a harmadikosok és így tovább. Végül kiléptek a nyolcadik osztályosok is, és Jankó egy nagyon-nagyon ismerős fiút pillantott meg köztük. Addigaddig törte a'fejét, hogy honnan is ismeri ezt a fiút, amíg eszébe jutott, hogy innen az ágyból, mert ö maga az a nyolcadikos, senki más. — És most elég a meséből, Jankó — mondta ekkor a tündér. Kapta magát, beosont Jankó fülébe. Könnyen tehette, hiszen apróbb volt, mint a legapróbb mákszem. Mind beljebb és beljebb osont, addig-addig, míg eljutott egészen a szivéig ... Másnap reggel Jankó felkelt, megmosdott, felöltözött, megfogta a mamája kezét, és elment vele az iskolába, abba, amit a tündér meséje megmutatott neki. S attól a naptól fogva többé senki se telepedett Jankó párnájára vagy fülcimpájára, de nem búsult ezen egy cseppet se, mert érezte és tudta, hogy a tündér most már a szívében lakik, s ott dobogja a meséit. Figyeljetek jól, biztosan a ti szívetekben is ott lakik egy icurka-picurka tündér, és meséket dobog nektek. Csak meg kell hallani. A „Hogyan szedte rá a kádár a farkast" című lett népmesét mutatta be a Vili. Dunamenti Tavaszon Jeriga Vince, Kiss Péter, KoítiaT Milan, Kucsera László, Lukács Andrea, Meton Éva, Németh Andrea és Tóth Péter, akik az Ekecsi (Okoö) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola MICIMACKÓ bábcsoportjának tagjai, s évek óta serényen dolgoznak Németh Ilona tanító néni vezetésével. Fellépésükkel méltán érdemelték ki a közönség elismerését. Hrapka Tibor felvétele Kedves Gyerekek! Aki ismerős közületek a gyermekversek világában, nem először találkozik Horgas Béla nevével, nem először olvas tőle verset. Sőt azt is tudhatja, hogy feleségével, Levendel Júliával együtt „négykezest" is írtak, közösen adtak ki könyveket, gyerekeknek, de felnőtteknek is. Horgas Béla IDÖFA című versét olvassátok el figyelmesen, többször is, azután próbáljátok meg lerajzolni mindazt, ami a versben képileg megragadó. Mondjuk úgy, hogy megpróbáljátok elképzelni a hársfatündért... Versenyezhettek isi Vigyétek el lapunkat az iskolába, a rajzórára, kérjétek meg a tanítótokat, hogy e felada-Horgas Béla Időfa Ki lakik, lakik-e valaki a fában ? Négy tündér lakik a hársfában, négy tündér, illanó, ősszel szomorkodó, tavasszal a széllel, nyáron nevetéssel, télen takarózik ezüsthárslevéüel... tot közösen oldjátok meg. Rajzaitok bármilyen technikával készülhetnek, sőt ha úgy gondoljátok, egy-egy képen többen is dolgozhattok. A legjobb rajzokat azután küldjétek be szerkesztőségünk címére: 812 03 Bratislava, Martanoviőova 20. Küldhetitek csoportosan egy-egy iskolából vagy művészeti népiskolából, de egyénileg is. Rajzaitokat a jövő év folyamán rovatunkban közöljük, benneteket pedig rajzeszközökkel — kellékekkel jutalmazunk. Várjuk IDÖFA-illusztrációitokat, amelyekhez ne felejtsétek el mellékelni neveteket, címeteket, s azt, hogy melyik iskola tanulói vagytok. Ki lakik, lakik-e valaki u fában? Ott lakik az idő ágas-bogas házban. Négy ablaka nyílik, négy ajtaja táruk négy tündér tekint ki ezüst-odújából... \ Ki lakik, ki kérdez? Forog az időfa: porban a gyökere, felhő a tajtéka. Ki lakik, lakik-e valaki a fában? ki lakik, hallja-e, ha hívom eljön-e, ha eljön, hiszi-e: négy> tündér, illanó ősszel szomorkodó, tavasszal a széllel, nyáron nevetéssel, télen takarózik ezüsthárslevélleL Ki lakik, lakik-e valaki a fában ? Az idő lakik a hársfában, lakik az ágában, lakik a törzsében, ezüst levelében, föld alatt ágazó hajszálgyökerében...
