Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-08 / 46. szám
^/trniám azj életemeb Lapunk 13. számában felhívással fordultunk olvasóinkhoz, írják le, küldjék be szerkesztőségünk címére életüknek — annak legnehezebb időszakainak döntésre kényszerítő sorsfordulóinak, válaszutainak, a helyes vagy helytelen választás következményeinek — történetét. Felhívásunkra már beérkezett néhány élettörténet, de azoknak kedvéért, akiknek figyelmét elkerülte felhívásunk, megismételjük a feltételeket: Ha hitelesen, jó íráskészséggel, olvashatóan papírra tudják vetni életük történetét, írják le, küldjék be szerkesztőségünkbe. Ha viszont úgy érzik, könnyebb elmondaniuk, levélben vázolják életük sorsfordulóit, mindenki számára érdekes, szokatlan, megrázó vagy tanulságos eseményeit, mellékeljék címüket, hogy meglátogathassuk Önöket, s magnóra mondhassák történetüket. Ha életük leírását évkönyvünkbe szánják, küldjenek egy képet családi albumukból is. A legérdekesebb, legkülönösebb életsorsokat, történeteket lapunkban közöljük — lehetőleg riportképekkel kiegészítve — a családi vonatkozásokban legtanulságosabbakat a családi albumból küldött képekkel a Nő 1985-ös évkönyvében. Várjuk leveleiket, írásaikat, családi albumból kivett régi vagy újabb képeiket (ceruzával írják a hátuljára nevüket, címüket, véletlenül el ne keveredjen, s hogy közlés után vissza tudjuk küldeni beküldőjének). A borítékra írják rá sorozatunk címét: Elmondom az életemet. A szerkesztőség gett háltunk gyerekek hárman, Gergely, Gábris meg én. Az öcsém anyámékkal az ágyban. A nagylányok ? Voltak padok, mint ezek. A Kati ott hálát (aludt) az ablak alatt. Regina a másik pádon. Boris meg Mari a földön, volt nekik helyük csinálva, és ott hálátak a strozsákon (szalmával töltött zsák). Jóska már legénykedett, az az istállóban hálát, az öregek meg a kamrában. Úgyhogy mindenkinek volt helye, de hát nem volt valami puha. Mert a kemencepadkán akik aludtak, az fal volt Hát ott is csak o/lan szedett-vedett kabátokon, meg ollan lepedődarabokon aludtak, nem volt valami fényes helök. Vánkus? Az se volt. Ha volt is, vászonba bevarrt keménycsontú tollú. Tollúfosztáskor az a selejtje, úgy hívták, hogy kosztyinka. Öreganyánk főzött Néha eszszeszidtak bennünket az asszonyok. Hát azok néha összecsörrőtek. Aztán mikor már megnőttünk, nagyobbak lettünk, már az öregmama gyerekei is nagyok voltak, már férjhez kellett menni, megházasodni, hát már nem akart az öregmama főzni. El kellett osztozni. Aztán mikor elosztoztunk, hát megszegényedtünk. Mert mindenkinek igen kicsi jutott Volt 25 hold föld, voltak tehenek, juhok, lovak, minden. Mikor már elosztoztak, mindenkinek nem jutott csak három hold föld, meg még valami. Aztán nekünk el kellett menni a Margit nénihez lakni, mert nem volt ház. Az öreganyámnak volt a testvége. Ott volt hely, mert az özvegyasszony volt Volt két gyermeke, de már a lánka szolgált Maróton. Ott laktunk addig, amíg itt a gazdasági udvaron az istállóból nem csináltak nekünk lakást. Az iskola Már elmentek a pajtások mind iskolába, csak én maradtam. Kisebbek voltak, azokkal én nem Két forintot hát nem kellett megfizetni. Azt mondta a tanító, a mester úr, mert csak mester úrnak szólítottuk a tanítót, majd Feróval elintézzük. Apámnak volt puskatartásra engedélye, mert hegybíró volt Majd valami vadászdologgal, nyúllal. vagy valamivel kiegészítjük a tandíjat Ez volt a tandíj. Aztán jártam az iskolába. Már harmadik éven jártam. A negyedikesek kint voltak a földrajznál, a térképnél, és nem tudták a várost megmutatni. Aztán beszól oda a tanító, amint a padban voltunk, már nekünk valami más, rajzféle volt feladva, azt mondja: — Misko! Megmutatod nekik? Majd én ismertem jól a térképet. Figyeltem mindig őket, mikor tanultak, ugye. Elmentem, megmutattam, jól van, mentem a helyemre. Hát aztán óra végén engem a tanító odahitt adott egy leckét, azt mondja: — Misko, meg fogod tanulni egy hét alatt? Hát mit mondhattam ? Semmit! — Jó. Majd ha lehet meg. Aztán mikor feleltem neki, akkor azt mentem. Hát bebújtak a pad alá, nem csinálhattam velük semmit. Hát így ment el az iskola. Találkozás Kodállyal Kodály Zoltán kétszer vglt itt 1901-ben, 1907-ben. Énnekem volt alkalmam vele beszélni, mert ő az iskolában ment a tanítóhoz. A tanítónál lakott Gimesen, Bereckinét. Onnan jött ki. Egy lánka hozta ki neki batyucskában a dolgait. Kilencszázhétben beszéltem vele többet. Elmentem én oda, mikor a disznókat becsuktam, voltak ott asszonyok, akik énekeltek. Mellette ültem. Egyszer azt mondja, hogy énekelj te is! Hát én mit tudok, nem tudok én ollat, mint ezek. Mindenféle dőreségeket énekeltek. Hát aztán énekeltem neki én is a Lányok vannak a toronybant. Hát ezt csak úgy tudtam, Márta nénitől hallottam mindig, náluk énekelték, mikor fontak. Mást nem énekeltem neki. Ez nagyon tetszett Vikárnak is, mikor itt volt, már huszonnyolc éve. Ő maga megmondta, mikor itt volt most december negyedir-Keménycsontú tollú •o N </> •<0 03 (0 z-o o Fazekas Mihály vagyok. Lédecen születtem 1892. október másodikán. Öregapám Fazekas Konrád volt. Volt neki egy felesége, Varga Erzsébet és annak három gyermeke, két fiú meg egy lány. De meghalt az anya, a gyerekek meg nőttek, megházasodtak, és az öregapa is megházasodott Annak is lett négy gyermeke. Az első feleségétől való fiának, Gergelynek meg volt öt Majdnem ' egykorúak voltak. Mink nem voltunk, csak ketten még apámnak akkor. Mind egy szobában laktunk. Az öregapa a gyermekeivel volt hat, a megházasodott fiú gyermekeivel együtt hét. Az már tizenhárom. Aztán mink voltunk négyen, az tizenhét Mind egy konyhán voltunk. Bizony, a gyermekeknek nem jutott még sokszor kanál se. A tésztafélét a kezünkkel ettük meg, olyan sokan voltunk. Mink a siskó metaláltam fel magam, én is szerettem az iskolát. El is mentem az iskolába. Hát már elment egy hét, másik hét is, én azért mindig csak az iskolában voltam. Aztán a tanító megunta ezt a szemtelenségemet hát izent az anyámra, hogy menjen főL Aztán fölment a tanítóhoz, Zichy János volt a tanító, hát azt kérdezi: — No, Mari! Hát mi lesz ezzel a gyerekkel, ez mindig itt van! — Hát mit mester úr? Nem akar otthon tenni, csak eljön az iskolába. Aztán a tanító engem elkezdett kérdezgetni, hol születtem, ki az apám, ki az anyám ? Szóval mindenféle kérdéseket föladott. És aztán azt mondja az anyámnak: — Jó, hát akkor járjon az iskolába. De hát tandíjat nem fizethet, mert nem tanköteles. Hát akkor a tandíjat majd valahogy Feróval — már apámat értette —, majd azzal fogják elintézni. Mert két forint volt a tandíj. mondja: — No, hát elmégy a negyedikbe, a negyedik osztóiba. Hát aztán elmentem a negyedik osztóiba már azon az esztendőn. Jövő évre már ötödikbe írtak be. Megint így januárban lehetett, megint csak valami ollan kedve jött neki, megint csak feladott valami leckét többet. Többet a számtanból is föladott meg a földrajzból, történelemből. Hát ezt is elvégeztem. Megdicsért hogy jól van Miska, el fogsz menni a hatodikba. És a hatodikban voltam három esztendeig. Majd én hetet jártam, mert nem lehetett kimaradni. Akarták a szüleim, hogy már a hatot kijártam. Hát ha a tankötelezettség nem volt bevezetve az első esztendőben a hetediket is ki kellett járni. A tanítónak voltak földjei, béresei, szőleje. Elment a szőlőbe, elment a cselédek után a szántóföldekre, engem meg meghagyott otthon tanítónak. Ezek meg ollan lánkák voltak, ezek, az én feleségem, ezek haragítottak engem legtöbbet. Ollan nyomorúttak voltak. Csintalankodtak, ódákén. Tavaly nyáron volt itt a Kodály Társaság három autóbuszon, ezeknek is énekeltem. Azt mondják, hogy már énekelték is a rádióban. Kérdezte Vikár, hogy hány éves voltam, mikor én ezeket az énekeket hallottam. Mondtam, hogy tíz Hát hogy nem felejtettem el? Hát nem! Majd magamban én ezeket dúdoltam, mikor trágyát hordtam, messze hordtam, azért a szekéren énekeltem magamban. Kodály szegényesen volt nagyon akkor még. Méghozzá ötszáz koronát kellett neki felvenni a postán, és a postamester nem is akarta neki odaadni, míg meg nem igazolta magát Ollan vándornak nézett ki, nem valami gazdag úrnak. Szegényesen volt öltözve. Zsávotykabátja volt. Játék Nékünk nem sok jutott a játékra, mert mikor hazajöttünk az iskolából, el kellett menni az erdőbe faért. Fölmászni a fákra, száraz gallyakat letördösni, és háton hazahozni. Hát nagyon szegény volt akkor a mi falunk. Mikor már nem lehetett az erdőbe menni, a játék gombozás volt. Csináltunk egy gödröt aztán a gombokat kihagyigáltuk. Aki volt legközelebb a gödörhöz, az volt az első, az elkezdte rugdosni be a gödörbe. Ha berúgta, az övé volt .De mindegyiket megpróbálta berúgni. Ha betalált, mind megnyerte. Ez volt a gyerekkori játékunk, a gombozás, meg a bodzafa puskák, meg a nyilak. Bodzafából csináltunk puskát A be/sejit kitoltuk, ollan luk maradt Kenderkócból csináltunk golókat, összerágtuk, összenyálaztuk, hogy kemény legyen. Aztán pufogta ttunk vele. Lőtt is Puff, azt mondja. Elég hangosan szólt, mikor kilőtte azt a golót Ez volt a játék. Illenek. Aztán már kellett menni dologba. Mikor a hatodik osztóit elvégeztük, mink már a magunk kenyerét ettük, mindig. Tizenhárom éves voltam, már én a disznókat őriztem, sokat. Annyi moslékot elhordtám, hogy sokat. Az én feleségem még nem volt kihagyva az iskolából, már ment Galántára, a cukorrépába dolgozni. Tizenhárom áprilisban már mentek. Havas eső esett szekéren vitték őket Szomorlovásziba, ide át a Ny itta-völgyébe. Ott éjszakáztak abban a hidegben, csak reggel indult a vonatjuk Galántára. Akkor még ugye, rongy világ volt a mostanihoz képest Ő mikor elment Galántára munkára, már többet az iskolába nem ment, csak télen ismétlőbe. Az ismétlő iskola nem kezdődött szeptemberben, hanem csak később, mindenszentekkor. Szeptember tizenöttől május tizenhatig tartott a rendes iskola, nem jártunk ottan sokáig, mint most. Nyári szünetben libákat őriztünk, három sereget is. Amikor hazajöttünk az iskolából négy órakor délután, el kellett menni a libákkal ki a legelőre, és estéig ott lenni vetek. Ha kedveskedni akartunk, vagy jobban akartuk magunkat kimutatni, akkor a libákkal még elmentünk jó hetekre, árkok mellé, bebújtatni a libát a gabonák közé, hogy jóllakjanak, akkor megdicsért a gazda szszony. Nem csak a magunkét, hanem másokét is őriztük, három sereget is, két gazdasszonyát, meg a mienket is. Kaptunk két forintot, három forintot is, kinek hogyan, mennyi libája volt lllenkor szeptemberben, mikor már az iskolába mentünk, már akkor nem őriztük a libákat. Kimentek a rétekre, a határba maguk, már szabad volt a libáknak jobban menni a réteken. Ismertük a sereget, estefelé hazahajtottuk a gazdasszonynak, hogy otthon legyenek este. Mert néha a libák, ha magokra maradtak, elmaradtak sokára. Hazajöttünk négy órakor az iskolából, már öt órakor kint voltunk a mezőn, mert már sötétedett októberben, a libákot hazatereltük. Ez volt a foglalkozásunk. (Folytatás a következő számban) (nő 17)
