Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-08 / 46. szám
1818. XI. 9-én született Ivan Szergejevics Turgenyev orosz realista író. XI. 10-e nemzetközi ifjúsági nap. 1888. XI. 10-én született Andrej Nyikolajevics Tupoljev szovjet repülőgép-tervező. Ötszáz évvel ezelőtt. XI. 10-én született Martin Luther német egyházi reformátor. 1833. XI. 12-én született Alekszandr Porfirjevics Borogyin orosz zeneszerző XI. 13-a a vakok világnapja XI. 14-én Stanislav Lom cseh költő születésének centenáriumára emlékezünk. A Tarisznyás meséi — A világon semmit sem szeretek jobban, mintha mesét mondanak nekem — vallja meg Tarisznyás két ízben is kópé kis barátainak, akikkel kimondatlan, titkos szövetségre lép, hogy azok új meg új meséiket frissiben elmondják neki, melyeket aztán Tarisznyás szorgalmasan lejegyezget a mesékre kíváncsian várakozó gyerekeknek. De kik is valójában a mesegyűjtő és mesemondó Tarisznyás kópé kis barátai? Nem mások bizony, mint a Csallóköz erdei, mezei és tavi madarai és állatkái, ökörszemek, varjak, fecskék, gólyák, szarkák, sünök és pontyok. Tarisznyás, az író alteregója mást se tesz, mint hajnaltól napestig járja az erdőket, mezőket, s különféle kalandokba keveredik az állatokkal, ha teheti, igazságot tesz köztük, a gyengébbet megvédi, a gonoszt, a ravaszt megleckézteti, cserébe pedig a barátai meséket mondanak neki. Nagy vonalakban ez a kerete Soóky László első meséskönyvének, s mindjárt meg is állapíthatjuk, hogy ez a szerencsés választás igen sok lehetőséget kínált a fiatal írónak: az anyaföld, a kiapadhatatlan szülötáj tárult fel előtte eleven, élő világával. S magával is ragadja az írót, aki érezhetően elemében van a felnevelő táj „csodái" között, A Tarisznyás meséi a szinte kicsattanó jókedvvel, olykor már-már harsogón, a humorban, a vidám tréfákban is meg-megmártózva mesél az örökké változó, új meg új évszakokba forduló természet kalandjairól. A történetek friss, ízes nyelven pörögnek, Tarisznyás meséi soha, egy pillanatra sem válnak unalmasakká, mert az író példásan tömör, fordulatos előadásmódja, humora, mesélökedve állandóan lendületben tartja a „szöveget". Soóky Lászlónak ezen túl egy eléggé nem becsülhető bravúr is sikerült, a realitásnak, pontosabban a szlovákiai magyar realitásnak a meseszerűvel való természetes ötvözése. Olyan erény ez, amellyel meseíróink eddig nemigen dicsekedhettek. A fiatal író meséiben folyton ilyenekre bukkanunk, olvashatunk a fűzfavesszős madari karkosárról, a kismuzslai meggyfa pipáról, a füleki kályháról, a pörösi papucsról. Molnár Bandi bácsiról, a legjobb virti halászról, a piszkei kántor szélkakasáról, a pletykás Persei néniről, a Kerektóról s a Kerek-füzesről, a Nagy-érhátról s a laposi rétről, a Hosszúkás-tóról s a Gulya-rétről, a Víz-állásról s a Lehenárokról és így tovább. A Tarisznyás meséi az 1983/84-es iskolai év első osztályosainak az ajándékkönyve. Nem csodálkoznék, ha kis elsőseink, miután megismerkedtek a betűvétéssel, s olvasni is megtanultak, a jövő év tavaszán már a nagykalapos, pipázó, mókás Tarisznyás komával barátkozgatnának, aki nemcsak a könyv borítóján bandukol a réten Betyár nevű kutyájával, hanem a Madách kiadó órarendjén is a kis elsősök mindennapi, biztató pajtásává válhat. Kulcsár Ferenc Például Beke György A csehszlovákiai magyar irodalom már régebben eljutott odáig, hogy őszintébben és kritikusabban nézzen szembe önmagával. így idestova két évtized alatt nemcsak fölismerte számos betegségét, hiányát, fogyatékosságát, hanem be is vallotta őket. Ha az önvizsgálat egy-egy fejezete nem is volt fájdalommentes, de mindenképpen figyelmeztetett, többek között: a tennivalókra. Aminek közvetve vagy közvetlenül megvolt a jótékony, azaz ösztönző hatása, szerepe abban, hogy az évek végül is több „hézagpótló", „adósságtörlesztő", „eddig ilyen még nem volt" művet hoztak, köztük jeles alkotásokat. Szembesítő, műveket sürgető jegyzetek, hiánylisták mostanság is napvilágot látnak, aminek csak örülhetünk. Az egészben mégis van valami zavaró. Túl sok készül belőlük — művek helyett. Érthetőbben: írjuk-mondjuk, ami nincs (még), ami jó lenne, ha lenne, más (nemzetiségi) irodalmakkal példálózunk, ahelyett, hogy teremtenénk, ami nincs (még), ami jó lenne, ha lenne. Igaz, amazt könnyebb művelni, mint emezt. Ezért is tisztelet itt minden kivételnek, akik közé sajnos e sorok — hivatása szerint szerkesztő-újságíró — szerzője sem sorolhatja magát. Nem kis lelkiismeret-furdalással, „csak" a hiányt tudja — igaz, kénytelen — mondani ö is például most, amikor Beke Györgynek, annak az erdélyi író-riporternek a sokadik barangolókönyvét olvassa, akit valamennyi magyar nyelvterületek egyik legnagyobb jelenkori krónikásának tart. Mennyire elkelne már nálunk is egy olyan riportkönyv, sőt, nem egy, mint amilyen ez a Boltívek teherbírása vagy Beke György korábbi ilyen — mindig nagy szívvel, hitet adó töretlen hittel irt — munkái, a Magunk keresése, a Feketeügy, a Szilágysági hepe-hupa, a Vizek törvénye, a Búvópatakok, melyekben Erdélynek, a drámákat és újrakezdéseket hozó történelem hazájának sorsvállaló tájai, lakói, különféle foglalkozású, tetterős, keményebb konfliktusok közepette is értékteremtő emberek tűnnek föl eleven hangulatú, magas irodalmi igénnyel, ugyanakkor szociográfiai pontossággal megírt riportokban. Nincs ez másként a Mármaros és Szatmár megyei barangolások könyvében, az idén megjelent Boltívek teherbírásában sem. Gyökérerősítő könyv ez is, és nem kevéssé azáltal, hogy szerzőjük nem tud a jelenről, az emberről múltakat, történelmet mellőzve beszélni-kérdezni, legyen szó akár iskoláról, mesterségről vagy dűlőnévről. Ezt kellene töte megtanulnunk nekünk is e tájon. A holnapra gondolva. _ , , „ Bodnár Gyula Az akvarell mestere Ladislav Cemicky a budapesti Képzőművészeti Akadémián Glatz és Csók István tanítványaként ismerkedett meg a képzőművészet alapjaival, majd a század első negyedének végén Bécsben, Olaszországban, Párizsban tanulmányozta Európa festészeti törekvéseit. Noha hatással voltak rá a modern festészeti irányzatok, hazatérve mégis a szocialista realizmust érezte igazán a sajátjának. Tudta, hogy országáról ezen a formanyelven szólhat a leghitelesebben. Munkásságáért rövid időn belül társadalmi elismerésben részesítették. 1950-ben kinevezték a bratislavai Képzőművészeti Főiskola tanárának, 1965-ben érdemes művész, 1975-ben nemzeti művesz lett. Ladislav Cemicky nyugdíjba vonulásától (1976) végleg a festészetnek él. Mostani kassai (Kosice) kiállításának anyagát az utóbbi három év terméséből válogatta. Ha a mennyiséget nézzük — 28 olajkép, 31 akvarell — azt kell mondanunk, hogy a művész hajlott kora ellenére is igen termékeny. Eddig is tudtuk, hogy Cemicky lírai alkatának, természetszeretetének köszönhetően remek akvarelleket fest. A mostani akvarelljein már szinte utánozhatatlan tökélyre emelte a realisztikus tájképfestészetet. Finom színvarázsa, könnyed és biztos ecsetkezelése azt a harmóniát nyújtják, amelyre e zajos ezredfordulón annyian vágyakozunk. Cemicky teljes mértékben azonosul a tájjal, a fákat is megszemélyesíti. Egyik fűzfákat ábrázoló képének azt a címet adta, hogy „Anya gyermekeivel", egy másik alá azt írta: „A három grácia". Portrét festett egy öreg fűzről is. Persze, közben az embert is figyeli, mert mégiscsak az a legfontosabb! A munkásokról, művészekről festett képei igazolják is, hogy az ember sajátosságait képes találóan kifejezni. Felsorolt erényei ellenére olyan alkotásaival is találkoztam a szövetség új — a Dóm tövében megnyitott — kiállítótermében, melyek kevésbé sikerültek. Főleg a „Korcsma előtt", a „Féltékeny", a „Gyarapszik a tőke" című alkotásaira gondolok, amelyek alig többek nosztalgikus visszaemlékezésnél. Sem jelentéstartalmukban, sem formailag nem keltették fel a figyelmet. Hasonló jellegű és megoldású képek festéséről — hogy kassai példákat hozzak fel — Jasszusch, Jakoby már a huszas évek végén lemondtak. Minden bizonnyal Ladislav Cemicky is lemond róluk, hiszen ő is tudja, a belénk idegzödött dolgoktól kell félnünk a legjobban, mert megtörténhet, éppen ezek akadályoznak az új felismerésében, ezek merevítik meg érzelmeinket, gondolatainkat. Szaszák György SZÍNHÁZ Augusztusi vasárnap A magyar olvasók, színházlátogatók körében kevésbé ismert Frantisek Hrubin (1910—1971) cseh költő, drámaíró neve s munkássága. Számos verseskötetet jelentetett meg, ezenkívül fordított, gyermekverseket, prózát drámát írt. Négy színpadi müve közül az első az 1958-ban készült Augusztusi vasárnap (Srpnová nedéle), amelyet a prágai Rokoko Színház tart műsorán. A mű alaphelyzete ismerősnek tűnik: néhány ember egy csehországi faluban, egy halastó partján tölti nyári szabadságát. Egy augusztusi vasárnap, az esti táncmulatságra készülődve fény derül a nem mindig súrlódásmentes kapcsolatukra, problémáikra. A figurák mind hitelesek, élők: Véra Mixová, a válófélben levő, mindenkivel flörtölő szépaszszony, a váratlanul megjelenő szerkesztő-barát, az asszony unokahúga, a postamester, Vach úr és felesége, a kamasz Jirka stb. A valamikor költőnek induló szerkesztő megjelenik a faluban, Váránál. Sorsa alakulásán, eddigi életén elmélkedik. Az asszony a régi, fiatalkori önmagukat vágyja vissza, s kitör a férfi ellen, aki a bortól felbátorodva elmondja, hogy régi szerelme gyermeket vár tőle, s egy hét múlva lesz az esküvőjük. Az egyéb problémákkal is küzdő aszszony, miután még számított a férfira, elkeseredésében a tóba ugrik. Humoros, s nem tragikus fordulat ez, hiszen — mint az asszony után ugró kamasz felfedezi — Véra remekül úszik. A többiek életében is kisebb-nagyobb fordulópont ez a vasárnap: Zuzka, a naivan őszinte unokahúg föllázadva nagynénje szigora ellen, annak beleegyezése nélkül egy héttel meghosszabbítja nyaralását. A szépasszonyba szerelmes postamester, kissé együgyűen, beletörődve veszi tudomásul, hogy az asszonyt nem neki teremtették. Csak Vach úr forgolódik ezután is örömmel a nők után és körül, Vachné pedig továbbra is mindent megfigyel, s mindenkire, minden apró eseményre akad egy-két csípős megjegyzése. A darab az ötvenes évek végén minden bizonnyal modernebbnek, szokatlanabbnak hatott, mint ma. A mai néző is érdeklődve nézi végig a színpadon történőket, de annak ellenére, hogy a színészek (Véra Galatiková, Pavel Pipál, Svatopluk Benes, Stella Zázvorková és a többiek) hitelesen alakítanak, mégsem válik igazán izgalmassá a játék, a nézőt sem éri semmi meglepetés. Bertha Éva FILM Szovjet filmek fesztiválja I. A csehszlovák—szovjet barátsági hónap alkalmával néhány új szovjet filmet mutatnak be filmszínházaink. A legjelentősebb közülük vitathatatlanul Szergej Bondarcsuk Vörös harangok című filmje, amely nagy sikerrel szerepelt a tavalyi Karlovy Vary-i filmfesztiválon. John Reed, az amerikai író, publicista, haditudósító, az amerikai kommunista párt egyik alapító tagja — akinek nevéhez gyakran kapcsolják a legendás jelzőt —, Mexikó lángokban és Tíz nap, amely megrengette a világot című könyveit vette kétrészes filmje alapjául a világhírű rendező. Mindkét film csaknem minden kockáján láthatjuk John Reedet (Franco Nero megszemélyesítésében), mégsem életrajzi filmek, hiszen úgy szerepel bennük, mint a nagy történelmi pillanatok objektív krónikása.
