Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-28 / 40. szám
— Nem! Ezzel nem tudok egyetérteni. A fétreóllásnak igen ritkán lehet családi vagy egyéb elfoglaltság az oka. Vagy csak igen kivételes esetben, esetekben. — Látod, a kivételes esetet Te is megengeded. — Igen, de én nem kivételes esetről szóltam, én igen kivételes esetet, eseteket említettem. Szerintem önnönmagát kell megtagadnia annak, aki embertársait meg tudja tagadni. Először önmagát kell megtagadnia. Hátat fordítania előző életének, a kultúra szeretetének, és mindennek, ami tegnap még szent volt, ami tegnap még élete egy szép részét jelentette. De hagyjuk ezt. Családunkban a kultúra az életünk volt. Én ebbe beleszülettem. És ez is lényeges. Ebben a szellemben nevelkedtem. Nem kaptam az élettől ajándékba semmit, vagy legalábbis nem többet, mint bárki más. A zenei műveltségemet vagy a tánctudásomat sem az iskolában kaptam. Tettem érte, hogy megszerezzem. Vállaltam pluszként a zeneiskolát, az induló Ifjú Szívek énekkari próbáit, az alapokat adó és a továbbképző tanfolyamokat, otthon az éjjeli főzést, mosást, előkészületírást, meg a jó ég tudja, mi mindent, hogy nappal, délután, este vagy hétvégén — amikor kellett, vagy hívtak — mehessek, tanuljak, tanítsak. Apám testnevelés szakos tanár volt. Sőt országos bajnok. A torna velejárója pedig a fegyelem. Ezt természetesnek vette a családjától, így tőlem is. Belém oltotta. Amikor egyik első munkákként Tímár Sándor Fehér liliomszál című koreográfiáját tanítottam be a lányaimmal, felettem állt. Azt kellett kiolvasni a táncleírásból, ami le volt írva. Pedig csak akkor kezdtem tanulni a táncleirás olvasását, értelmezését. Olyan sokszor jó lett volna a könnyebb végét megfogni a dolognak, és a nehezen olvasható lépések helyett olvasni mást. „Szülni" mást. Általános szokás ez még ma is — azért is találkozhatunk a színpadjainkon olyan sok nyakatekert fércművel. Ő nem engedett. Az alkotó az ő számára szent volt. Azt kellett megcsinálni, ami az írásban volt. Lelket lehelni a holt betűkbe, a furcsa vonalaknak tűnő térformái rajzokba. Neki lett igaza. így szerettem bele a táncba. A Fehér liliomszál koreográfia rabul ejtett. Visszagondolva az elmúlt évekre, egy-két évtizedre, érett fejjel is el kell ismernem, hogy apám szavai igazolódtak: fegyelem és pontosság — e kettő alapeleme a színpadi alkotásoknak is. Három gyermek anyja vagyok. Míg kicsik voltak, felváltva őrizte őket a család, most velem, velünk felnőttekkel vannak. Itt vannak a próbán, táncolnak, énekelnek. Élvezik a gyermekkor gyönyörű játékait, dalait, így lassan, napról napra, alkotásról alkotásra telítődnek meg, töltődnek fel. Lelki világuk gazdagodik, a tanulás mellett is van értelme a napjuknak. Nézd, az a kis bukfenc, az a legkisebb! Kell ennél nagyobb öröm egy anyának?! Látni a gyermeke önfeledt játékát, és közben tudni, én tanítottam meg öt, és ezt az egész gyermeksereget ilyen önfeledten játszani. A boldogság visszfénye minden gyermek arcán ott ragyog . . . Ilyenkor igazán nem bánom, hogy nem a falu, a város úgynevezett társadalmi életét élem. Itt, ezzel a rengeteg gyermekkel közösen alkotunk. Persze, én mondom ki a gondolatot, de ők segítenek azt felöltöztetni. Ötletet, NACYNÉ SARLÓS ILDIKÓ látták. Sok koreográfiám volt már. Zselizröl, az országos versenyünkről már többször tértünk haza jelentős díjjal. Voltunk a fesztivál nagydíjasai is. Másodikok többször. Jólesik az elismerésnek ez a formája is. Az iskolánk jó hírét öregbíti. Mi, táncosok, Így igyekszünk megszolgálni a velünk való törődést. Kedves koreográfiáim? Hogyan válaszszák közülük?! Nekem mindegyik gyermekem egyformán kedves. Jancsi azért, mert ö Jancsi, Mirtill azért, mert ő Mirtill, Peti, no miért? Hát mert őt is én szültem. így vagyok a koreográfiáimmal és gyermekjátékcsokraimmal is. Az utóbbi évek alkotásai már letisztultabbak. Sokat járom a vidéket. A koreográfiáimhoz én gyűjtöm az alapanyagot, a dalokat, a játékokat, a szokáshagyományt, így volt ez az Áji gyerekjátékok c. koreográfiámmal, meg a Jánoki kapueresztéssel. Ez az igazán járható út. Ezt tudom ajánlani a többi, gyermekcsoporttal foglalkozó kollégámnak és a felnőtt táncegyüttesek koreográfusainak is. Ezt csinálják a gímesiek, a galántaiak, a gortvaiak és mások is. Ez teszi erőssé a gyermektáncmozgalmat. A terveim, a terveink? Most csak a táncról beszélünk, ugye? Jó, a lehetőségeinket figyelembe véve, igyekszünk földközelben maradni. Jövőre Zselízen öregbíteni szeretnénk a jó hírünket. Megőrizni a csoport munkájában a folyamatosságot. Tudjuk, nem lesz könnyű. Zselíz a magyar nemzetiségi gyermektáncmozgalomban már országos névvel bír, sokat jelent. Ennélfogva mások is nagyon készülnek. A „trónfosztás" pedig minden verseny természetes velejárója. Ezért kell nekünk tudatosabban, alaposabban felkészülnünk. Minket már ismernek, mi a meglepetés erejével már nem robbanhatunk be. A „Fehér Liliomszálnak" már bizonyítania kell, bizonyítani, hogy az előző versenyeken érdemesek voltunk a jó helyezésre, a fesztiválok közönségének a szeretetére és a nevünket országba röpítő gombaszögi TV-szereplésekre. Ez a tervünk: a folyamatosságot biztosítva megvédeni a jó hírünket. Érdemes munkát végezni. Szerénynek tűnik a terv? Nem. Egyszerű megfogalmazás nagy szavak nélkül. Olyan kijelentés, amely mögött nagyon komoly munka, hozzáértés rejtőzik. Ezért is szeretik Szepsiben (Moldava nad Bodvou) és környékén Nagy Jánosné Sarlós Ildikó tanító nénit volt és jelenlegi tanítványai. A komolyságáért, a megbízhatóságáért. Szeretettel üdvözli öt ifjú, idős. Gyermekeiket is bizalommal adják kezére volt tanítványai. Önmaguk tapasztalataiból kiindulva bátran vezetik utódaikat hajdani iskolájukba, tudván, a betűvetés mellett emberi önismeretben, múltunk és jelenünk szeretetében, hovatartozási tudatban megerősödve lépnek majd az életbe. TAKÁCS ANDRÁS (nő 17 Nagy László és Kontár Gyula felvételei ötleteket adnak az alapgondolathoz. Úgy megjátsszék az adott témát, hogy szinte előadásról előadásra újraalkotják azt. Ez is az, amit én nagyon szeretek. A férjem is elfoglalt ember. Ennek a nagy iskolának az igazgatója, s ez természetszerűleg magával hozza a többi társadalmi funkciót is. Mégis jut időnk egymásra, a családra, és arra is, hogy élénk figyelemmel kisérje az iskola kulturális, társadalmi, sport- stb. tevékenységét. Többet tesz, nemcsak figyelemmel kíséri, ösztönöz, biztat, és elismeri a munka értékét. Pedig neki is könnyebb lenne csak jó iskolát vezetni, és nem szorgalmazni-szervezni a jó iskola mellett az iskola teljesebb aktivizálását. De ő is így érzi teljesnek, teljesebbnek az életét. Ha beleszámítom a kezdő tanítói éveimet, hát bizony (!) van az már húsz év is. Igazában itt Szepsiben váltam eredményessé. Először csak a járáson, majd mindig feljebb figyeltek fel a munkámra. A CSEMADOK központja hamar észrevett. Apám vezette a felnőtt tánccsoportot, őket jöttek megnézni, és a gyermekeket is megvendégünk
