Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-14 / 38. szám
^családi kör / Jegyzetek a pionírtáborból Már többször föltettem magamban a kérdést, mi ösztönzi a szülőket arra, hogy gyermeküket nyáron pionírtáborba küldjék. Vajon tudják-e, hogy milyen egy tábor belülről? Nem hiszem. Sőt meg vagyok győződve, hogy számos pedagógus sem ismeri a táborok rendjét, belső felépítését, a tanulóktól ott elvárt követelményeket. És az az orvos sem, aki a szinte táborban felnőtt kisdiáknak (a .szülei évek óta táborokat vezetnek) ezt a lehetőséget javasolta gyógykúraként. Mert ha vannak is papírra rögzített szigorú, vagy enyhébb rendszabályok (attól függ, ki a tábor vezetője), a helyi viszonyok erősen meghatározzák a lehetőségeket. Egy biztos: fegyelem nélkül, kötöttségek nélkül két hét alatt kollektívát szervezni, különböző falvakból és városokból összeverődött nyolc-tizennégy éves gyermekekből lehetetlen. Hát ha még ezek az emberkék más-más anyanyelvűek is. Aki pedig ott vezetői feladatra vállalkozik (általában pedagógus, egészségügyi dolgozó), nemcsak rátermettségből, szakmai hozzáállásból, hanem emberségből is vizsgázik. Kezdődik az egész azzal, hogy a szakszervezet vagy a vállalat megbízottjától a kijelölt táborvezető átvesz meghatározott számú gyereket. Attól függ, mekkora a tábor befogadóképessége (általában 40- től 120-ig). Az ismerkedés már az autóbuszban elkezdődik. A megérkezés után a rutinos vezető kijelöli a rajokat és élükre vezetőket állít. Gyors megbeszélések, röpgyűlések követik egymást. Rajtanácsok alakulnak, a gyerekek megválasztják a csapattanácsot, általában azokat, akiket a felnőttek első meglátásra alkalmasnak vélnek. Ezek lesznek a névleges vezetőségek tagjai, mert a szobákban, függetlenül attól, hogy „szobaparancsnokok" is kijelöltetnek, más hierarchia alakul ki. Itt inkább majd az úgynevezett falkaszellem dominál. De ez csak pár nap elteltével jön létre, s a felnőtt vezetők előtt legtöbbször mindvégig rejtve marad. Ha mégis felfigyelnek rá, igyekeznek leépíteni vagy elnyomni, ami szinte sohasem sikerül. A rajvezetők általában az első napon böngészik át a gyerekek nyilvántartási vagy — jobb megnevezés híján — beutalólapját. A pár formális mondatból az iskola, az iskolai csapatvezető részéről, legtöbbször nem lehet megtudni semmit a gyermek jelleméről, képességeiről, kedvteléséről, érdeklődési köréről, hajlamairól. Vagy sok esetben éppen a fordítottja igaz annak, amit papírra vetettek. Láttam az egészségügyi nővér rémült arcát, mikor az egyik kisfiú kartotékján azt olvasta, epilepsziás. „Vajon mit kezdek én vele itt az erdő kellős közepén, ha netán rohamot kap?" kérdezte inkább csak önmagától. Szerencsére, nem került rá sor. Néha akad a gyerekek közt szívbeteg és -légzőszervi bántalmakban szenvedő is. Nem ártana tudni, hogy az ilyen gyerekek részére külön táborok léteznek. Ám itt az ellentmondás. „Szakítsuk el egymástól a testvéreket? Majd vigyáz egyik a másikra." A táborokban versenyeket, vetélkedőket is szerveznek. Ezek csupán reprodukálásai annak, amit már odahaza a csapatban is tudni illett volna. A játékok értékelése után a vezetők legtöbbször elégedettek, de néha sajnálják azokat a gyermekeket, akik az otthonról hozott hiányos tájékozottság miatt messze lemaradnak a többitől, pedig egyébként talpraesettek. Az első napokban íródnak az első, az életükben is első üdvözlőlapok. íme az egyik meghatóan naiv levélke: a címzés helyén csak annyi áll. Apu, Anyu, falunév és házszám. Szöveg egy nyúlfarknyi tőmondat, amiből a szülők megtudhatják, hogy kisfiúk jól van. A másik: „Megmásztuk a hegyeket, csak az a baj, hogy focizni nem lehet. Labdát csak egyet láttam, de az is ócska". Persze elhamarkodott volt az ítélet. Sok labda volt ott és jók, csak később kerültek elő. A kis Zsuzsi lábát feltörte a cipő. Nem csoda, zokni nélkül húzta fel. — Hol a zoknid, Zsuzsikám? — kérdezte a vezető néni. — Kimostam. — Hát csak egy párat adott anyuka? A kislány szép barna szeme még kerekebbre nyílt. Ki tudja, mi játszódott le lelkében? Egyszercsak gömbölyű gyöngyöcskék hullottak az ölébe, némelyiket elmorzsolta az arcán és alig birta kimondani. — Kettőt adott, de mind a kettőt kimostam. — Gyorsan elő a flastromokat, és leragasztgatják Zsuzsi lábán a dörzsölés okozta piros foltokat. Zsoltinak csak húsz koronája van. Lehetetlen, hogy édesanyja, aki egyébként nagyon gondos anyuka — véletlenül ismerik a vezetők —, ennyi pénzzel bocsátotta volna útra. Pedig nincs több nála. Csak napok múltán derül ki, hogy Zsolti tíz koronáért vette meg pajtásától a tízórai maradékát, fél csomag olcsó kekszet. Gyorsan helyre kell igazítani a hibát. „Ha éhes vagy. szóljál. te pedig add vissza a pénzt!" Zsolti ezenkívül még egy húszast kotor elő a bőrönd fenekéről. Halvány sejtelme sincs róla, mi az értéke. A gyerekek néha hajbakapnak. — Bármennyire csintalanok és szófogadatlanok is, mi nem verekszünk — mondja keményen a táborvezető. — Az enyémnek már rég a fenekére csaptam volna — mondja halkan, ám érthetően az egyik beosztott. — Hiába szólok rá, figyelmeztetem, rám sem hederít. Akkor tízszer is el kell mondani szándékunkat és türelemmel! J. Jozso, egy kamaszodó fiú a törülközőjére csomót kötött és azzal ütlegeli a társait. És minden alkalmat megragad, hogy másoknak fájdalmat okozzon. Miért? Azzal védekezik, hogy csúfolják a szemüvege miatt. A többi meglepődve néz ránk. Soha nem gúnyolta ki őt senki. De igen! Nem! Lehurrogják. A fiú ezután is verekszik, csak éppen „titokban". Szentül hiszi, hogy őt gúnyolják, és ezért törlesztenie kell. Közismert jelenség, számos felnőttnél (hűio) is tapasztalható, csökkentértékűségböl eredő agresszivitás. Ezer megnyilvánulási formája van. A jó pedagógus felismeri, leküzdési módját is tudja, persze egyénenként és nem két hét alatt. Jozso jellemzésében egy szó sem esett róla. Az időjárás kissé elromlott. Beszorultunk az épületbe, ott langymeleg van. Egyébként is e napra fürdést terveztünk. Zuhanyozás csoportonként. Mivel hűvösebb van, meg kellene szárítani a hajukat! Vállalom. Sorbaállnak előttem a kis kuncsaftok, viccelődünk. Én lettem a botcsinálta fodrász bácsi. Mondom: „Borravalót is kérek ám." A végén összegeztük az eredményt: a negyvenkét gyerekből csak kettő mondta, hogy köszönöm. Többen a vécét sem húzták le maguk után. A szolgálatos nevelők bosszankodtak miatta, joggal. Ezt már az óvodában is tudniuk kell. A megváltozott körülményekkel próbáljuk magyarázni, mint egyéb meglepő jelenségeket. A foglalkozások kezdenek egyre kötetlenebbé válni — látszatra. Ám mögöttük pontos szervezés folyik. Úgy jó, ha erről a gyerekek minél kevesebbet tudnak. Egyik délutáni pihenő után rajzolnak. Mirko karikatúrákat készít rólunk. Ha nem irta volna föléjük, hogy ujo ez meg az, akkor is rá lehetne ismerni az illetőre. Enyém a legsikerültebbek közé tartozik. Ilyen csúnya lennék? Társaim dőlnek a nevetéstől. Pontosan ilyen vagy; zord tekintet, a lábak Chaplin-tartásban, táska, esernyő és így tovább. Kitűnő gúnyrajz. Szeretném érte megölelni a kis pimaszt. Ám mikor megszólítom, megretten. Sőt megrémül. — Mi bajod? — kérdem, bár érthető, számtalan kellemetlensége származott már nem mindennapi tehetségéből. — Szeretnél képzőművészetet tanulni ? — faggatom tovább. — Nem. Nem engedi az apám, mert egyik unokatestvéremet nem vették fel az egyetemre. — Hm! Azért csak biztatom. Az utolsó estén, vacsora után nagy a Fotó: Pékár S. nyüzsgés a vezetők között. „Gyorsan kell lecsapni rájuk" — tanácsolja az egyik. Razzia? Az. Összeszednek minden kenhető dolgot: cipő-, fog- és arckrémek, sampon, sőt még gyógykenöcs is kerül az igelitzacskóba. „Holnap visszakapjátok." Most tudom meg, hogy mitől mentett meg bennünket a lázas intézkedés. A gyerekek mindent bemaszatoltak volna. Nem úgy, mint hajdanán, nem egymás fizimiskáját, hanem az ajtókat, az ablakokat és a berendezést. A nagy radikalizmus ellenére egy „kisfantom" mégis bekente a vécé kilincsét. Ez dívik ma a táborokban. Több mint tréfa. Nem prédikálunk, a szónak itt kevés foganatja lenne. Másutt és máskor kell meglelni a „hatékonyabb nevelési eljárást". Felsorakoztunk kéthetes otthonunk parkolóján. Az egész tábor csupa kék ingben és piros nyakkendőkben, egy-két kivételtől eltekintve, aki otthon felejtették az „egyenruhájukat". Mintha a nyári ég tükörképe lennénk. Ott fönn is libeg egy-egy felhőfoltocska. Talán így az igazi, így a természetes. Érmek, oklevelek és édesség kerül kiosztásra. Az utóbbi garmadával, mégis előfordult hogy némelyiknek nem jutott. „Semmit nem tudtam kipréselni belőlük" — védekezik keseregve egy fiatal rajvezetö. „Visszahúzódók és nehézkesek. Mindenben az átlagon alul maradtak." Valóban? Hátha csak az idő volt nagyon rövid? Tényleg az volt. Alig érkeztünk meg, az utunk máris visszafelé vezet. Kíváncsi gyerekszemek pásztázzák az ismeretlen tájat. Mi pedig meditálunk olyan dolgokon, melyek fölött nap mint nap könnyedén átsiklunk. A gyerekek arca vidám. A táskákba rakott ajándékok közt ott a rengeteg élmény is. Énekelnek. Néha-néha még kisiklik a dallam. A vezetők közéjük telepednek, s mint rendesen, átveszik a prímet. Már csak én kotorászok egyedül az apró batyucskák mélyén. CSICSAY ALAJOS
