Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-31 / 36. szám

kenyérke, körbe ültünk az udvar közepire s a kisnéném ott apró falatokra tördelte a megkerült kenyeret Lassan csinálta, hogy teljen az idő. Mi meg néztük csodálkozó, nagy szemekkel. Mikor már az utolsó darabka is falatokra volt tördelve, középre tette az egészet egy lapulevélre. Mi, ketten a bátyámmal, vártuk türelmesen, csak a kisöcsém nem bírt magával. A szája szinte lázasan piros volt és reszkedett Sírt és kacagott egyszerre. A szomorú tímár portájáról átnyúlt a kerítésen egy lombos eperfa gally. A nagy kövér, fakó epreket már régen leráztuk róla, csak néhány zsendült szem tarkállott még a levelek közt. A kisnéném azt mondta napokkal azelőtt, hogy akkor ehetünk epret csak, ha lesz hozzá kenyérke. Igen, mert egyik kenyértelen napon, délfelé, mikor már alig vánszorgott az éhségtől, megevett félmaréknyi epret s akkor nap délután nagy jajszóval jajgatott és fetrengett körül a nagy kopasz udvaron.

Odanyújtott hát a kisöcsémnek három falat kenyérkét és azt mondta:

— Kisporonty! Szabad epret is enni.

A kisöcsém aztán sokáig viaskodott az eperfa gallyal; ugrált, forgott, izzadt, míg pár szem epret levert Mi meg körül ültük a kenyérkéket s kacagtunk tele torokkal és vártuk, míg miránk is sor kerül... Vártunk úgy, hogy

szinte verejtékeztünk bele. S mindig azt, akire rákerült a sor, a többi nagy álmélkodással nézte, hogy pillanatok alatt falja föl a kenyérkét és az epret

Csak ő, a kisnéném, ő nem evett Se epret se kenyeret

Biztatott csak bennünket és kacagott felénk. Én azért felfogtam egy-egy pillantását ahogy sóvárogva nézte a kenyérkét. Mikor egy falatot lenyeltünk, szinte velünk nyelt ő is. Nyelt és kacagott. De nekem úgy tetszett mintha már sikoltana. A kacagásra a dagadtlábú kolompírcsősz benyitott hozzánk s megállt mögöttünk a botjára támaszkodva Csak akkor vettük észre, mikor kinyújtotta kezét a kisnéném felé.

— Te jó kisjány vagy! Álgyon meg a jó Isten írté — mondta, aztán elsántikált.

Már-már alászállt a nap. de még mink mindig ott ültünk az udvar közepén. Ültünk és kacagtunk ... És kacagtunk addig, amíg a kisnéném újra fuldokolni nem kezdett...

Lassan jött rá a köhögés. Előbb ritkán, aztán sűrűn és hosszan, hosszan, s a végén már félájultan feküdt a porban. Ekkor jött haza a két sütögető aszszoay. Közeli és távoli szomszédok is állottak az utcán, a kis ócskás zsidó, Samu bácsi is jött hazafele — s a szomorú tímár rákönyökölt a kerítése szélire és örömmel szólt nekik:

— Ez a gyerek tisztára áldás!

— Az, csakugyan az! — mondta a kis görbe zsidó.

— Több annál — vélekedett a két sütőasszony.

— Bolondos, aranyos kisjány — mondták a többiek és kacagtak. Aztán köszöntötték egymást szeretettel és szétszéledtek. Szegény emberek voltak és siettek a dolguk után.

Nemsokára hallottuk, mintha a szomorú tímár fíityürészne. Vagy csak egy messzi ajtó csapódott be és nyikorgott, ahogy benyitotta valaki? Csend lett. S a csendben mi összebújtunk, mert azelőtt régebben megtanultuk, hogy jó a csendben és a porban összebújni.

És akkor nemsokára jött anyánk. Lassan jött. görbe vállal és megálló« fölöttünk, s olyan mozdulatot tett, mintha összerogyna. Aztán lehajolt, két csontos kezével letörölte a kisnéném verítékét és nézte őt és nézett minket és sírt... És sírt addig, amíg a lombokat be nem lepte az esti por. Akkor a kisnénémet a kaijába vette és megindult vele át az udvaron. A kisöcsém meg kivett a zsebéből egy falat kenyeret. meg egy szem epret... és kivettem én is, kivett a bátyám is. és vittük utánuk. A kisnénémnek tettük félre ezt a délutáni lakomából...

S utánunk lassan és suhanva jött az este... Suhanva és oly barnán, mint a gyász.

"A

EGRI VIKTOR

(1898-1982)

Néhány esztendeje már megcsendesült körülötte az élet Igaz, tudtuk, hogy mikor mi történik vele, hogy hajlott kora ellenére lebírt egy súlyos balesetet, és könyvei is jelezték: bár keveset jár közénk, alkotóvágya csillapíthatatlan, mondandója van számunkra, s közben azt is észrevehettük, éberen figyeli más népek irodalmát és odafigyeltet rájuk. Keresi az összekötő láncszemet, azt a kapcsolatot, amely elvezet a kölcsönös megértéshez.

Élete alkonyán talán fő műveit írta, munkássága legjobb könyveit talán, élettapasztalatát összegezve bennük próbált örökérvényűt oltani belénk, olvasóiba.

Tollat kezébe a háború adott, az emberségből, a megpróbáltatásokból, a megaláztatásból kikerülve kezdett írni, az emberségért, az igazságért,, az emberi méltóság tiszteletben tartásáért. Örök érvényű, kiemelkedő alkotása, az Ének a romok felett című verses dráma időtlenítve, szimbólummá emelt legendán keresztül mondja a sorsvállaló ember vallomását az átéltekről. Ám Egri Viktor élete századunk története is, ifjúkori hadbavonulását egy még sötétebb, még emberkínzóbb háború követte, amelyben ő hadkötelesként is megbélyegzett volt. Dantei poklokat járt meg szinte, de belőlük kikerülve sem várta zavartalan, gyönyörűséges feltámadás. Magyarként s zsidóként élte át a második világháborút, tovább hurcolva nemzete sorstragédiáitkétszeres kisebbségben — ahogy ő fogalmazott S akkor érett meg benne igazán a — számunkra sem érdektelen — járható út a cselekvés emberi mozgatórugója: „Mindenért, ami körülötted történik, neked is felelned kell."

E felelősség tudatában élt azóta, vállalva társadalmilag fontos teendőket olykor írói kiteljesedése, alkotói munkája rovására is. Ezt a felelősséget hagyta ránk, csehszlovákiai magyarokra. Ezzel a felelősséggel indított útnak nem egy fiatalabb írót kísérte figyelemmel tehetségük kibontakozását s mondott intő-biztató szavakat nekik, rájuk testálva önnön írói világának krédóját amelyet Társakkal és társtalanui-jában fogalmazott meg: „Nem írok regényt, amelyben a képzelet szabadon csaponghat bejárhat ismeretlen, sohasem látott tájakat, és embereket tesz élővé, akik sohasem éltek. A megtörténtekhez ragaszkodom, s mert nem szépítgethetek, sokszor fájdalmas a vallomás, őriznem kell az igazságot akkor is, ha a valóság ostorként csattan rajtam."