Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-31 / 36. szám
^szívünknek kedves Sinka István S elbeszélése elé SINKA ISTVÁN Sinka Istvánt költőnek ismertem meg. „Harmincnyolc vadalma" c. elbeszélésgyűjteményét 1943 könyvnapján dedikálta nekem. Nyomban végigolvastam. Elbeszélései ugyanabból a talajból fakadnak, mint versei. Ugyanazok a képek, ugyanaz a bánat, öröm és ugyanaz a táj: Bihar világa. Alakjai is azok, akikből Sinka már egy sereget vonultatott fel versein keresztül. Igazi, vérbeli emberek ezek, nem mesterkélt figurák. Személyes találkozások, élmények nyomát mutatja minden írása. Sajátos hangú költészete után prózája is sajátosan eredeti, nem bukdácsol képzavarban, higgadt, tárgyszerű, mégis minden írásán érzik a költő kezenyoma. A „Daloló éhség" döbbenetesen szép leírása gyerekkorának. Ezt az írását kellett választanom, hogy a ma kényelemhez szokott gyermeke lássa apáink, nagyapáink egykori _ nyomorúságos sorsát Sinkáéhoz hasonló sorsa volt a többi népi írónak is, aki a harmincas és negyvenes években a népies irodalmi irányzat élvonalába tartozott. Sokan voltak, sok volt az ellenségük is, a Kor mégis őket igazolta! Juhász Géza a népi írókról írott könyvében szinte programot ad a népi irányzat íróinak: „Ma már nem vitás, mi az író társadalmi jelentősége. Benne válik világossá népe helyzete: valamennyi hibája és erénye. Benne legkomolyabb a felelősség. Nem a napi sikerekre vadászik; az örök Magyarság, az Egyetemes Emberiség javáért alkot. Akármit kockáztat ki kell mondania az igazságot, tudja, csak akkor lesz halhatatlan, ha nem hazudik. Benne ujjong a közösség öröme, benne sikolt minden jaja. Addig nem is öntudatos egy nép, míg minden osztálya meg nem termi a maga remekíróit." Juhász Géza ezeket a sorokat abban az időben írta, amikor Magyarországon Horthy uralkodott s igen odafigyeltek a népiek mozgolódására. Könnyen nyitódott és zárult a börtönajtó. A kimondott szavak sokszor elítéltettek. Könyveik elkobzása, bebörtönzésük azt eredményezte, hogy a nép is odafigyelt rájuk, hozzájuk pártolt. A közős ügy eredményhez vezetett. Nevüket nem , sorolom fel: az olvasók ismerik őket. Ismerik és szeretik. CSONTOS VILMOS Daloló éhség Egy teremtett lélek se élt Szalontán. aki úgy tudott volna kacagni. mint az én kis néném. Az egyik szomszédunk, egy nagy, hallgatag tímár mondta is sokszor anyánknak: — Na. ez a gyerek tisztára áldás. Samu bácsi, a kis ócskás zsidó, aki sokat jajongott és szívettépő imákkal perelt az ő Jehovájával a szegénység miatt, erősltgette a tímár szavait. — Az ... De milyen áldás. Aztán Kósáné, Szekeresné. a két kenyérsütögető asszony! Ezek azt mondták, hogy több annál is ... több az áldásnál. Bodó, a szívbeteg vén kolompircsősz valahányszor csak találkozott a kis nénémmel, mindig megáldotta. Ha dagadt lábán tapogatva jött estendén haza. benyitott hozzánk és így szólt: — Te jó kisjány vagy! Álgyon meg a jó Isten érte. Hát igen, híre volt az én kis nénémnek. Közelebbi s távolabbi szomszédaink valamennyien tudták, hogy amíg anyánk kemény munkában fárad és napnap után egyedül hagy minket, ő gondoskodik rólunk: rólam, az öcsémről meg a bátyámról. Én nyolcéves voltam akkor, az öcsém hat, a bátyám tíz, s ő, a kis néném. tizenhárom. Abban az időben sokszor előfordult az, hogy nem volt nekünk mit ennünk. A kis néném ilyenkor odavezetett bennünket a létrához s a létrafokán sorba ültetett minket és azt mondta: — Na, gyerekek, most kacagjunk! Ő kezdte mindig. Először lágyan és puhán, aztán mindig csengőbben. Mi elébb csak kuncogtunk. de a kis néném addig új rázta, míg a végén mindnyájan kacagtunk. Kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult bele. Ilyenkor átnézett a kerítésen a szomorú tímár, másik felől a két sütögető asszony; az utcán a nénikék megálltak, csóválták a fejüket és kacagtak ők is. — Na hát, csuda ez a kisjány. — mondták, és megtelt a környék kacagással... Ha Samu bácsi arra járt a kordéval, olyankor megállította a vedlett szamarát az utcán és gyorsan az ajtónkig jött, hogy ő is kacaghasson. S amikor így, együtt jól kikacagták magukat, boldogan néztek egymásra, s úgy széledtek szét Mindannyian ismertek minket, mindannyiójuknak nagy gond volt a kenyér és mindannyian tudták, hogy mi éhesek vagyunk. — Hiszen nem hagyja el őket az Isten — szóltak egymáshoz nagy hittel. Lassanként nemcsak a közeli, hanem a távolabbi szomszédok is összebarátkoztak. Ami kihűlt bennük, az egymás szeretete: ott, a mi ajtónk előtt, a kis néném kacagása megint felmelegítette. És kezdték újra szeretni egymást. Néha megtörtént, hogy az egész délutánt átkacagtuk. Csak amikor már a kisöcsém kacagása zokogásba fúlt, állottunk fel a létrafokáról és körülvettük. — Hát téged mi lelt, kis pulya? — kérdeztük tőle egyenkint. — Nízzitek mán! — kacagta el újra magát a kisnéném. — Hát nem kicsurran a könnyem a nagy kacagástól! — Nevettünk tehát mink is tovább, csak a kisöcsém temette két tenyeribe az arcát, vézna kis sovány vállai megmegrándultak a sírástól, úgy panaszkodott. — Éhes vagyok! Kenyérke kell!... Ilyenkor a kis néném előre hajolt, csenevész kaiját az öcsém nyakára fonta s a fülibe kacagott, de úgy ám, hogy szinte fuldoklóit bele. Kacagott és köhögött. — Te kis marha! — mondta, mikor szóhoz jutott. — Hát nem tudod, hogy azért kacagunk, hogy a kenyérke meghallja és előjöjjön? A kisöcsém reménykedett és újra elkacagta magát. Valamelyikünk kitalálta, hogy ha nem jönne elő a kenyérke, mink megyünk utána és megkeressük. Azonnal le is szálltunk a létrafokáról s megindítottuk a hajszát az eltűnt kenyérke után. Elöl a kisnéném ment s nagyokat szökött. Mi meg utána... S kacagtunk egyre és a szemünk karikázott. Felforgattunk minden tégladarabot, benéztünk minden sarokba, fel-alá az udvaron, le az üres kertbe; labodák alatt s mindenhol átkutattuk, ahol csak elférhetett egy szelet kenyér. — Nincs! nincs... Nincs kenyérke! — nyöszörögte a kisöcsém. — Hopp, itt van! Hopp, ott van! — kacagott a kisnéném és futott. Szinte már nem is a földön jár, hanem a levegőben lebeg, úgy képzeltük. S egyszercsak, mikor már alig pihegtünk a fáradtságtól, benyúlt a nádereszbe s kikapart onnan négy darabka kenyeret. Négy igazi, száraz, fekete darabkát. Ügy rejtette oda. hogy napokon át le-letört a kenyérporciójából egy kis részt és a nádereszben összegyűjtötte. Anyámnak fel is tűnt, hogy a kisnéném sápadtabb és erőtlenebb. mint szokott, s hogy jobban-jobban reszket a köhögésnél. — Mi van veled, Veruskám? — mondta neki szomorúan. — De a kisnéném a nyakába ugrott s kacagott csilingelően. puhán, míg csak erőt nem vett rajta a fuldoklás. S ez így ment napokon át minden este: a kisnéném kacagott anyánknak... Csak akkor nyöszörgött néha-néha, mikor már lefeküdtünk. Sokszor arra ébredtünk, hogy anyánk éjjel felkelt, törölgette a kisnéném arcát s aztán nézte hosszan — hosszan és sírt... De ezek a dolgok legyenek csak az én emlékeim. Ott. ahonnan hoztam őket. már nem kacag senki, nem cseng a Samu bácsi szamarának a csengője se. s az emberek se szeretik már egymást ... Igen: Mikor aztán megkerült a (nűi4)
