Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-24 / 35. szám

tőtársat, a gyerekek is barátkoznak. Engem azt hiszem, nemcsak a gyerekek, a szülők is megkedveltek. Olyan nagyokat köszönnek még a legfiatalabb apukák is! Senki nem megy el, vagy nem érkezik anélkül, hogy ne szólna pár szót.

Amióta felügyelek itt, még egyetlen baleset sem történt, a parkban azonban annál több. Éppen ma gyújtotta meg az egyik padot egy csapat 14—16 év körüli fiatal. Mivel egész nap itt vagyok észreveszem őket is. Még folyt a tanítás, de ők egész napokat itt töltöttek. Sok bosszúságot, kárt okoznak a játszótéren is. Előfordul, hogy éjjel megrongálják a hintákat.

Abban az időben, amikor ide kerültem dolgozni, rosszabbak, vásottabbak voltak a gyerekek. Talán a belőlük lett szülőkből hiányzik a felelősségérzet ... A minap itt bolyongott egész délután egy kis fiúcska. Sokáig vigyáztam rá, megkérdeztem mindenkitől, nem ismeri-e, de senki sem jelentkezett érte. Amikor beesteledett, kézen fogtam, hogy viszem a rendőrségre. Akkor kiáltott fel az egyik pádról egy cigarettázó fiatal anyuka, aki egész délután ott ült a barátnőjével, hogy „gyere ide, Bobinkóm!"

Persze, a legtöbb szülő másfajta. A mindennapos vendégek általában családostul jönnek. Az anya ide hozza délután a gyereket, munka után ide jön értük az apa és együtt mennek haza. Hétköznap sok a nagymama és a pótmama, hétvégeken, amikor az asszonyok takarítanak, főznek, szinte csak nagyapákat és apákat látok itt.

Miközben beszélgetünk, szeme megállás nélkül jár, éberen figyeli a játszótér eseményeit. Bizony, kevesen mondanák Mariska nénire, hogy már túl van a nyolcvanadik életévén ...

— Két gyermeket neveltem fel, két unokám és két dédunokám van. Most ők járnak a játszótérre. Már több mint hatvan éve, hogy a nővéremmel eljöttünk Aranyosmarótról (Zlaté Moravce) a fővárosba varrólánynak, aztán egyikünk sem tért viszsza, itt mentünk férjhez. Amíg a férjem élt, nem dolgoztam. Amióta özvegy vagyok — már 17 éve — felügyelek a játszótereken. A férjem halála után nagyon egyedül éreztem magam, üres lett a lakás. A kezelőorvosom látta, hogy nem találom a helyem, hát egyszer megkérdezte, miért nem vállalok valahol munkát. Először furcsának találtam, hogy öreg koromra kezdjek dolgozni, hát azt feleltem, hogy milyen munka akadna nekem? Találomra javasolta ezt, engem azonban attól a perctől nem hagyott békén a gondolat. Mindig szerettem a gyerekeket, az elevenséget magam körül, akkor különösen szükségem volt a nyüzsgésre. Mivel arról fogalmam sem volt, miből áll ez a munka, elmentem a Duna utcai gyermekjátszótérre megnézni a nyugdíjas parkőröket. Délután már a munkaadónál voltam. Tizennegyedik éve itt vagyok. Nem tudok meglenni a gyerekek nélkül télen sem, akkor dolgozó anyukák gyermekeit vállalom, azokra vigyázok. A parkőrség idénymunka, május 4-től október 15-ig tart. Vasárnap pedig jön a család.

Magas kora ellenére figyelme mindenre kiterjed, fürge, emlékezete pontos. A gyerekek ösztönösen megérzik, ki a jó ember. Öt mindegyik szereti. Estefelé gyakran sírás a vége a búcsúzásnak, ha haza kell menniük. Egy kék szemű fiúcska maradt ma utoljára. Egész délután hiányolta a néni társaságát, s nem fér a fejébe, miért van mással elfoglalva, ezért felemeli csöpp ujjacskáját:

— Néni! Nagyon szép mesét írj a mi nénikénkről! És ő holnap elmeséli nekünk.

Mariska néni szeme könnybe lábad. Hiszen nem azért mesélt, hogy mindezt leírják.

PLEVA ÉVA

Nem tudok meglenni

gyermekek nélkül

Verőfényes nyári napokon a bratislavai „Medikuskertben" nyugdíjasok, diákok, szerelmes párok üldögélnek a padokon a vén fák lombja alatt, a sétányokon emberek jönnek-mennek, bandukolnak komótosan. Az idillikus csendet a park másik oldaláról hallatszó gyermekzsivaj oldja nyugtatóvá. A hinták körül hangos az élet, kocsiban ülő kicsiktől a tízévesekig mindenki egyszerre szeretne a magasba lendülni. Ősz hajú, fehér köpenyes néni igazítja el a békétlenkedést. Mária Wiechová, a gyermekek kedves ismerőse, a parkőr. Csak egy percre futott be a zöldre meszelt házikóba, mert egy anyuka vizet kért a kislányának, s lám, rögtön hiányzott. A legkisebbek hintájához megy. Törleszkednek hozzá, rácsimpaszkodnak, vegye észre őket is, ne csupán azt, akit éppen a magasba lendít. Időérzéke jelzi, hogy egyik-másik gyerek már sokáig hintázott. A kicsi talán még a saját anyjának sem szállna le, hisz hintázni olyan jó, a néninek azonban szó nélkül engedelmeskedik. A csúszdánál, a teniszpályán is nagy a tolongás. A

(nö 4)

homokozóból hárman is integetnek felé. Jöjjön már, nézze meg a csodaszép várat, a legfrissebb homoksüteményt. Szájtátva várják, hogy megdicsérje őket. Amíg velük van elfoglalva, egy barna, copfos kislány rángatja meg hátulról a köpenyét.

— Néni, nekem nincs itt a nagymamám. Ugye meghintáztatsz az egyensúlyozón?

Miközben arra tartanak, a kislány megfogja a kezét, és büszkén lépeget mellette. Hogyisne, hiszen most minden gyerek őt irigyli.

— Ez a kislány ma volt itt először — mondja mosolyogva. — Mert minden gyereket ismerek, aki ide jár. S aki egyszer itt játszott, az mindig ide szeretne járni. Nemcsak a környékről, hanem még a város másik végéről is eljönnek. Nem mondhatom, hogy a legmodernebb, legjobb játékokkal vagyunk ellátva, a park azonban szép, bár szerintem a legvonzóbb a játszótér hangulata. Olyanok itt a szülők, a gyerekek, mint egy nagy család. A legtöbben itt ismerték meg egymást, a szülők, a nagyszülők megtalálják a magukhoz illő beszélge-