Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-17 / 34. szám
KELEMEN 1 hagytak volna. S már sürgette volna bennem a félelem, hogy legyünk túl rajta, ha túl kell lenni. S egy darabig még nem is hitte. Nevetett azzal a kislány-nevetéssel, hogy ti bolondok. Aztán nevetett még. de már komolyabban, ijedtebben, s a szeme sarkából rám villant tekintete, hogy vele nevetek-e én is. De nem nevettem, a követ meg a mohát néztem magam előtt. S akkor abbahagyta a nevetést, s tudtam, hogy most ő is csak néz, meg a többiek is. hallgatagon, de az eltelt hat napra gondoltak meg a szellemre, ami a falat dönti, meg a véka aranyra, meg arra, hogy hálistennek nem az ö feleségük... s akkorra már Anna is úgy nézett mindannyiunkat, mint a gyilkosokat. S azok is voltunk már. nem egyebek. Aztán nekiláttunk, és raktuk a követ — a hangját se hallatta, a szavát se, de sütöttem le a fejem közben, hogy a szemével ne találkozzam, s láttam, hogy ezt teszi a többi is, hogy ne kelljen ránézni. Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha templomban káromkodna valaki. — Hé, ide még egy kanál habarcsot, Máté — s tudtam, hogy Anna válla körül rakják már. — így ni — mondta Boldizsár. Ördög volt, sátánfajzat volt, mert nem omlott a fal, állt keményen, peckesen, reggelre is meg másnap reggelre is. és egyre magasodott. Volt, aki belülről támogassa. De ezt nem merte hangosan kimondani senki, s nem is beszéltünk ettől kezdve már semmit — még jóreggelt se, meg jóestét se, s megint eltelt hat nap, aztán még hat, aztán számolatlanul még sok, míg készen voltunk már, s a vár tövéből néztük, ezt mind mi raktuk, s nem féltünk már a szellemtől, amelyik döngette, de igen attól, amelyik tartotta. — Bevégeztük — mondta Máté hang nélkül, mikor levette a kalapját, de ijedten mindjárt fel is tette, mert nem lehetett már levett kalappal állni a vár előtt, s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik kőzérakták. S tudtam, hogy már nincs mit beszélni erről — nekünk csak az építés maradt meg. nem a szó — és a munka meg a félelem: és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva. Kopócs Tibor illusztrációja A tükörkép Csak ne kellene fölkelni ilyen korán. De muszáj! Kilépek a meleg ágyból, levetem a pizsamámat, és megyek a jéghideg fürdőszobába. Megmosakszom, felöltözködöm, és igyekszem rendbehozni az éjjel összegubancolódott hajszálaimat Nagyon nehezen megy. A- hány szál, annyi felé áll. így mégsem mehetek ki az utcára. Beállók a tükörbe és igyekszem rendbeszedni a frizurámat Nagy nehezen mégiscsak sikerült Édesanyám a konyhában reggelit készít. Bemegyek hozzá. — Neked meg hogyan áll a hajad?! Még meg sem fésülködtél? — kérdezi tőlem, amint belépek. — Az előbb már jó volt — mondom, és visszamegyek a tükörhöz. Belenézek. A hajam rendben. Azért még egyszer megfésü/ködöm, aztán visszamegyek a konyhába. — No, most már jó lesz? — kérdezem édesanyámtól. — Hiszen ugyanúgy van, mint előbb. Hozzá sem nyúltál — mondja nevetve. Csodálkozva megyek vissza a tükörhöz. Belenézek. Egyáltalán nem áll fel sehol a hajam. Most már egy kicsit megzavarodom. — Anyu, gyere ide egy kicsit — szólok ki édesanyámnak. — Nézd meg a hajamat Most feláll? — Persze, ugyanúgy, mint előbb. — És a tükörben is úgy látod, hogy feláll? — Hát persze, hogy úgy látom. Miért, mit kellene látnom ? Úgy érzem, szédülök. — Mi az, rosszul vagy? — kérdezi anyám, amikor kicsit megtántorodom előtte. — Semmi, semmi! — válaszolom, erre megnyugodva visszamegy a konyhába. Állok a tükörben: hogy feláll-e, vagy nem áll fel a hajam —, a fene tudja. Mereven bámulok magam elé, jobbra-batra billegetem a fejem. A tükörképem azonban nem mozdul. Mi az, mi történik itt?! Felemelem a kezem, de a tükörben ismét semmi. Csoda történt, vagy megbolondultam ?! — Na mi az, mit kísérletezel? Úgysem csinálom, amit te! — szólal meg hirtelen a tükörképem, és kárörvendő mosoly ül az ajkára. Meghökkenve hátrálok, még meg is csípem magam, hogy mindez igaz lehet-e. — Nem csinálom, érted, soha többé nem csinálom! — folytatja. — Meguntam már, hogy mindig ugyanazt csináljam, mint te. Ha te grimaszt vágsz, nekem is azt kell! Ha te nevetsz, nekem is nevetnem kell. Ha te fésülködsz, nekem is fésülködnöm kell! Nem, én ezt nem csinálom már soha többé, érted, soha többé! — hallom a tükörképem vékony hangját. Közelebb lépek, és óvatosan megsimítom a tükröt A kezem tükörképe sem verődik vissza. — Hiába minden, úgysem tudsz megfogni. Ide nem tudsz átnyúlni. Ez egy másik világ. Nem a térben, hanem a síkban van. Ahol a bal jobbfelöl van, ahol az óramutató visszafelé jár, ahol balról jobbra kell olvasni. Ide nem ér el a te kezed. Ember, homo sapiens! A természet legtökéletesebb alkotása! Nem, nem ti vagytok a legtökéletesebbek! — Nem ér el a kezem ?! Na figyelj csak! — mondom, és öklömmel belevágok a tükörbe, amire az apró szilánkokra esik szét Kezemből kibuggyan a vér. Édesanyám berohan a csörömpölésre. — Győzött a tér a sík fölött! — mondom neki, s ő értetlenül bámul rám... K KÖRÖS LAJOS Diákalkotói pályázatunk II. helyezettje. (női 5)
