Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-17 / 34. szám
^szívünknek kedves Sarkadi Imre S novellája elé Sarkadi Imre Kőműves Kelemen című SARKADI IMRE novelláját tiz éve olvastam először. Azóta is, ha kézbe veszem (mostanában egyre gyakrabban), foglalkoztat a kérdés, miért tartotta fontosnak a szerző novellában is megírni ezt a megrázó történetet? Hiszen a témája közismert — még hatodik osztályos könyvemben találkoztam vele —, népballadai változata a tökélyig letisztult hatása Kelet-Európa szerte érezhető. Ám Sarkadi mégis megírta a novellát, s mint tudjuk, a novella nemcsak a tömörítés, hanem a sejtetés műfaja,is ... Ha megnézzük, milyen erők dolgoznak az események mögött a balladában, s milyenek Sarkadi hasonló című novellájában, a különbségből talán az író választására is némi fény derül... Hadd álljak elő egy ötlettel: Megkísértem érzékeltetni a körülményeket melyek közt a balladában az események végbemennek, az olvasó pedig, ha érdekli — erre erősen biztatom) —, olvassa el a novellát s tegye meg a maga észrevételeit Mindezt azért, hogy ne fosszuk meg öt a felfedezés élményétől, s így a novella üzenete holnapután! gondolatai közt is élő maradjon... A balladában, mikor Kőműves Kelemen feleségét megölik, s „hamvát" a mészbe keverik. hogy az örökké leomló fal végre megálljon, e barbár tett nem háborít föl. nem lázit nem tüzel semmi ellen. Itt az esélyek egyenlőek, az átoktól egyaránt szenved mindenki. A menekvés kockázatát a kőművesek egyaránt vállalják, s mialatt az utat lesik: kinek a felesége tűnik föl elsőnek, a fátum súlyát érezzük fölöttük. S Már hat napja rakjuk. Mit tud rágni az emberen hat ilyen nap! — a köveket úgy fogtam meg, s raktam a helyükre, mintha simogatással, lapogatással kellene megóvni az összedüléstől. S tudtam, hogy úgy sem óvom meg. — Jobb, ha hazamegyünk — mondta Izsák naponta harmincszor is. Olyan volt ez már nála, mint másnál a káromkodás. A fogát szívta és nyújtotta, keservesitette a szavakat: jobb, ha hazamegyünk, úgyis a fene eszi az egészet... — Máté még káromkodott is, abba-abbahagyva a kőrakást. — Kelemen, hogy is van ezzel a várral, hát átok ül ezen a vidéken. Nem tudjátok? Itt hagyta egy asszony a gyerekét az erdőben. Elpusztult, megették a farkasok. S mikor jött a negyedik haszontalan nap meg az ötödik meg a hatodik, s Izsák egyre szaporábban mondogatta a hazamenést, s Máté egyre nehézkesebben nyögve hagyogatta abba a kövek emelgetését — a szentségit, hát sohasem lesz már ennek vége —, akkor mégis kellett történnie valaminek. Raktuk a falakat, s dőltek amikor minden eldől és bekövetkezik: megrendülünk és elgondolkozunk a történteken. A novellában más a helyzet: hamar megtudjuk, hogy ugyanazon körülmények között míg a többiek sorvadnak, Boldizsár meghízik. De nem kelti föl szánalmunkat mert állapota nem hormonális eredetű. Megtudjuk, hogy ő a hangadó. Ördögnek látják a többiek, tettei rosszat sejtetnek, félelmetesek. De nem úgy. mint — mondjuk — a villámlás, hanem mint — mondjuk — egy disznó, mely távollétünkben beszabadul a szobánkba, s esetleg fölfalja gyermekünket... S még sok-sok mindent megtudhatunk, ha ezt a novellát figyelmesen elolvassuk ... FÜLÖP ANTAL azok. Éjszaka a robajra ébredtünk: hogy megint dől — s ebéd közben arra fordult ki a szánkból a falat: hogy megint dől. S néztük, csak néztük a környékét, köveket meg erdőt, s gondoltunk szellemekre, itt hagyott aszszonyra, meg hogy mi lesz azután. Valami majd csak történik — mondta Boldizsár, s epeömlést kellett az embernek kapni, ha ránézett: meghízott a hat nap alatt. — Hogy csinálod? Mi elsorvadunk bele, te meg gömbölyödsz. Máté azt mormogta, hogy Boldi-. zsár maga az ördög — de nem látszott olyan igazi, szarvas, patás, sallangos ördögnek. Még csak keseképű, szikkadt Mefisztónak se, aki az agyában befelé viseli a szarvait — ha ördög, hát elhájasodott, elgazduramosodott ördög, — gondoltam a hatodik napon este, mikor Boldizsár azt javasolta, hogy valamit csak kéne tenni. Hát kéne. De ő már tudta is, hogy mit. S beszélt, beszélt, hogy a rontást el kell űzni a vidékről, lélekkel kell megtámasztani a falakat; rossz lélek dönti, jó lélek támogassa. — Hisz benne van a mi jó lelkünk, napok óta már csak hálni jár belénk. De hálásra is odaadnánk, csak ne omlana a fal. Csak kő maradjon kövön. KŐMŰVES Hót csak hallgattuk, s figyelmesen néztük Boldizsárt, ő meg minket: hogy ki mit forgat a fejében? S harapott a szalonnából: egy asszony vétke — mondta —, rossz asszonyé ... Hát egy jó asszonynak kell kiigazítani. — No hiszen — gondoltam s velem a többiek is, Máté még a káromkodást is abbahagyta —, mióta építik asszonyok a várat? — De nem úgy — mondta Boldizsár. S elmondta, hogy jó lélek kell a falba, asszonyt kell beleépíteni. Az majd tartja belülről. S néztük, mint bolondot, hogy honnan vegye az ember az asszonyt, meg melyik bolond engedi hogy befalazzák. De beszélt Boldizsár, s a többieknek egyre elborult a képe — hij, mondta Izsák — azanyád, vakarta a tarkóját Márton —, s láttam, hogy baj lesz már. Láttam, s szóltam is: Menj, te Boldizsár, szamarakat beszélsz. Hogy a saját feleségünket falazzuk a falba? — Nem — mondta Boldizsár —, csak egyet. A legelsőt. — S ezt rágták már a többiek is, látszott a szemükön meg a körmükön, ahogy karcolgatták szemlesütve maguk mellett a köveket. S arra gondolt mindegyik, hogy tizenketten vagyunk, meg arra, hogy... Persze hogy arra, a mögöttünk lévő hat napra. Én is. Ha ez a hat nap, az nincs mögöttünk, akkor nem esik ilyen nehezére felelni az embernek. Boldizsár meg még tovább mondta: hogy jön még egy újabb hét, meg nem is egy, hanem akár három is — s egyre rosszabb lesz. S milyen lesz az a rosszabb, ami rosszabb az eddiginél? — Meg aztán — mondta Boldizsár — elvállaltuk az építést, arra is gondoljunk. Gondoltunk, de egyébre még inkább. — Mert azt hiszem, hogy holnap, holnaputánra már látni, hallani is fogjuk a szellemet. Amint a falat dönti. S aki meglátja .. . — No hát — mondta Máté. Többet nem szólt, de ez olyasmit jelentett, hogy ő vállalja. Izsák még gondolkozott, Boldizsár egy szót se szólt, csak nézett bennünket, jobbra, balra, a szeme meg olyan volt, mint egy malacé — ettől a szúrós malacszemtől féltünk valamennyien. — Ami azt illeti — nyögte ki Izsák, s ezzel már ő is elkötelezte magát. Láttam, hogy nem marad el a többi se. Gergely soká gondolkozott, s később mér csak engem nézett Boldizsár meg a többi is. akik mind vállalták. Mihók. Karuj, Illés, mind a tizenegy. — Te is — mondta nekem Boldizsár. — Hát te — feleselt bennem az ellenkezés. Mire csóválta a fejét Boldizsár, inkább a többieknek, mint nekem: hát el lehet róla képzelni, hogy ő nem. S befejezte a tanácskozást, ajánlotta is, hogy kössük meg az egyezséget rögtön. Meg is kötöttük. Mégiscsak ördög volt, mert egy negyedóra múlva már láttuk a szekeret az úton. Tudta, miért kell sietni. — Kelemen, én úgy látom, a, te feleséged — mondta Boldizsár, pedig láttam akkor már én is, nemcsak a szekeret, a lóról, kocsisról vagy a fehér kendőről is megismertem volna, amivel integetett messziről. De hisz megismertem volna én a zörgéséről is. De nem ért még oda. s néztek a többiek, hogy mit szólok. Néztek, s egyik-másik szorosabbra fogta a csákánya nyelét, s a szemükbe volt hogy: az egyezség. Én nem szóltam semmit, de ők annál inkább beszéltek a szemükkel meg az öklükkel, ahogy összeszorutt: hogy akire a sors ráhozta. Meg hogy: másra is ráhozhatta volna. S a vár, aminek fel kellett volna épülni, úgy feküdt ránk, mint egy nagy éjszaka, feketén és lidércnyomásosan. — Hát én nem — mondtam, s láttam, hogy mozdul Karuj kezében a csákány, s parázslik Máté szeme. Gergely meg közelebb jött egy-két lépéssel. — Hát az egyezség! — de még mindig nem szóltak egy szót sem. Ami rosszabb volt, mintha szóltak volna. Nekem kellett volna szólnom, hangosan, vagy nem is szólni, hanem nekimenni Boldizsárnak, annak az ördögnek. Nem volt már más segítség. De Anna megérkezett, s köszönt nyájasan, mintha a legjobb helyre jött volna. Fogadták, de nem olyan nyájasan: ott füstőlgött a levegőben a harag. Haragudtak Annára, meg féltek tőle, amiért mindjárt meg fogják ölni. Kérdezte is: Mi van kegyelmetekkel? — Mi van, mi van — lehet is erre felelni. S igyekeztem nem is felelni, csak a gyerek után kérdezősködtem meg az otthoni állapotok után. Mintha nem lett volna az már mindegy. Beszéltem volna még egy darabig, hagytak időt a többiek, de a végén már azt kívántam, hogy bár ne
