Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-17 / 34. szám

egyszer a falubeliek szeme láttára kiveszik a dobozból, és szétosztják közöttük.

Meg tudjuk érteni, mennyire meghökkentett ez? Hogy mennyire bántott emiatt is a lelkiismeret? Hiszen ugyanezek az emberek voltak, akik 1967-ben, amikor először jártam Juffure-ban, oly méltósággal és vendégszeretöen fogadtak. Keveset mondhattak igazán magukénak, de amijük volt, megosztották velem, szívből és fenntartás nélkül. Egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy pénzt követeljen tőlem. És íme!

Binta Kinte jött sietve, a falu legidősebb asszonya. Mint mindig, most is tarka sálat viselt fején és nyakán. Mögötte futott az igen sötét börü Bakaryding Taal, a falu elöljárója, hosszú, fekete köntösben, fején kerek, ellenző nélküli kis sapkával. Tudtam, hogy kettejük közt amolyan néma vetélkedés folyik, mert a gambiai falvakban a község vénjét, az elöljárót nagy tekintély övezi, Binta Kinte viszont igen erős egyéniség. Az idős asszony valószínűleg a turistákra is erősebb hatást tehetett, mint a méltóságteljes elöljáró, mivel egész Gambiában a Binta Kinte arcképével nyomott levelezőlapok terjedtek el. Az ö

nekem annak idején a Kinte nemzetség történetét.

Az öregasszony mindig értett hozzá, hogy finom eszközökkel rábírja az elöljárót: vívja ki ő is magának tekintélye érvényesítését. íme, most is; viharosan átölelt, és percekig szorosan tartott a karjai között, miközben az elöljáró észrevehető bosszúsággal a kampósbotjára támaszkodva várni volt kénytelen, míg végül kezet szoríthattam vele.

Az elöljáró mögött ott állt a két rendőr, egyikük most végre szóhoz jutva, megszólított:

— Mr. Alex Haley? — hangzott a merőben formális kérdés.

Igent mondtam, bemutattam, Guido Mangoldot, fényképész barátomat és Kebba Saidyt, aki Banjulból Juffure-ba hozott.

A rendörök egymásra pillantottak, szótlanul mérlegelték a helyzetet, majd az, aki megszólított, így folytatta:

— A mai napon külföldieknek nem lenne szabad Juffure-ban tartózkodniuk, de mivel épp ön ez a látogató. Sir, bizonyára kivételt tehetünk. — Kis szünetet tartott, majd egyenruhája zsebéből egy nyomtatott lapot hú— Juffure népének csalódást okoztam . . .

— Ezek az előírások, Mr. Haley.

Miközben a szöveget átfutottam, ismét a lelkiismeretem szavát hallottam: nem újabb bizonyítékai-e ezek az előírások annak, hogy könyvemmel kárt okoztam Juffure-nak, amelynek pedig annyit köszönhetek?

Igaz, kétségkívül igen sok kedvező hatása is volt a Gyökereknek. Remélem, jócskán hozzájárult a Fekete-Afrikáról kialakult, ostoba, Tarzan-szerü elképzelések eloszlatásához. Azt hiszem, huszonhétmillió fekete amerikaiban felébresztette a Kunta Kintéhez hasonló ősök iránti büszkeséget. És azt is elősegítette, hogy az afrikai iskolákban megfelelőbb módon méltassák azokat az időket, amikor olyan férfiak éltek, mint Kunta Kinte.

És mégis: a nyomtatott kártya, amelyet a rendőr a kezembe nyomott, a turistákra vonatkozó előírásaival, azt a bonyolult helyzetet érzékeltette, amely itt, Juffure-ban a Gyökerek megjelenése következtében előállott.

Az 1. pont kimondta: a turisták senki másnak nem adhatnak pénzt, mint az elöljáró meghatalmazottjának — vagyis a kék kötött sapkát viselő, sürgető nézésű férfinak. Mint később megtudtam, a rendelkezés mögött az az elszomorító tény állott, hogy az egymásért azelőtt mindig kiálló falusiak között irigység, civakodás támadt, mióta a turisták pénzt hoztak a faluba.

A filmezés tilos — olvastam tovább — éspedig azért, mert egyes gátlástalan jövevények csak azért jöttek a faluba, hogy fedetlen keblű nőkről vagy más „primitív" afrikai jelenségekről készítsenek felvételeket.

És végül: egyszerre legfeljebb huszonöt látogató tartózkodhat Juffure-ban, és ezek kötelesek legalább egy éjszakát a fővárosban, Banjulban eltölteni. Ez az előírás a szomszédos Szenegálból való üzérek ellen irányul: ezek gyors járatú hajókon felutaznak a Gambia folyón, megmutatják a turistáknak a Gyökerek világát, és a pénzes vendégekkel visszatérnek Szenegálba, anélkül, hogy azok egyetlen dollárt is hagynának a kis Gambiában.

Biztosítottam a rendőrt, hogy az előírásokat természetesen betartom, Binta Kinte közben ismét átkarolt, és mandinka nyelven élénk magyarázatba kezdett. A körülöttünk állók sűrűn bólogattak, Kebba pedig tolmácsolt: végtelenül sajnálja, hogy látogatásomra nem készülhetett fel, és így nem kerülhetett sor igazán nagyszabású üdvözlésre.

Ez azért mégsem maradt el. Fiatal férfiak jöttek dobokkal, nők tökhéjból készült dobokkal vonultak, közben énekeltek és táncoltak. Más asszonyok, akik egyenest a földekről érkeztek, még azonmód verítékesen csatlakoztak hozzájuk, és rövid, dobbantó léptekkel járták a táncot. Kialakult egy menet, élén az elöljáróval, aki a falu főterére vezetett bennünket (bennünket — mondom —, mert Binta Kinte továbbra is szorosan fogta a bal karomat).

Amint a térre értünk, az elöljáró fölemelte a kezét: nyomban csend lett. Parancsokat adott ki: székeket és padokat hoztak. Intett, hogy foglaljam el a főhelyet, de Binta Kinte asszony még mindig a karomba kapaszkodott, így hát ketten ültünk oda.

Néhány fiatal férfi körénk hordta, amit magunkkal hoztunk. A rizses és húsos cukorzsákok meg a kóladiók ünnepélyes átvétele

röviden és tárgyilagosan zajlott le. Az elöljáró velem átellenben ült le, majd beszélni kezdett, közben néhányszor drámai gesztussal hátrahajolt, mire az egész falu hangos Hah! kiáltással adta jelét egyetértésének.

— Allah új találkozással áldott meg bennünket — mondotta az elöljáró —, bár néhányan azok közül, akiket Juffure-ból ismertél, már csak szellemükkel lehetnek közöttünk.

Kebba tolmácsolta válaszomat:

— Csakugyan magamon érzem az isten áldását, aminthogy világosan érzem az elhunytak szellemeinek jelenlétét is.

Az elöljáró megköszörülte a torkát. Szálegyenes tartással ült. A levegő várakozással volt teli. Az elöljáró most erőteljesebb hangon szólalt meg. Ismét Kebba tolmácsolt:

— Te falunk fia vagy, Allah a messzei Amerikában nagy gazdagsággal áldott meg. Ha a rabszolgaság csapása nem lett volna, itt születtél volna Juffure-ban.

Hah!

— Igen — mondtam —, és tudnotok kell, büszke vagyok rá, hogy visszatérhetek hozzátok.

Azt kezdtem fejtegetni, mennyire fontosnak tartom a nevelést. Feltételeztem, hogy jobban megértenek, ha konkrét példákkal világítom meg gondolataimat, ezért hát azokról a gambiai fiatalokról kezdtem mesélni, akiknek támogatóst nyújtok, hogy tanulhassanak és szakmát szerezhessenek.

A juffure-iak arcára néztem, és láttam: nem győztem meg őket. Az arcok elárulták: nem sokat számít nekik, hogy néhány fiatal képzett tanítóként vagy mezőgazdászként tér-e haza, vagy sem. Úgy láttam, mindegy volt nekik, hogy a Banjulból származó Sonha Sallah híradástechnikát tanul Amerikában, és Seni Sise épp most készül megszerező' gyógyszerészi diplomáját.

Talán jobban megértettek volna a juffureiak — gondoltam —, ha védenceim között egy Juffure-ból való is lenne. Szomorú voltam. Ránéztem az emberekre, és láttam rajtuk, hogy olyasmit akarnak tőlem, amit a kezükbe vehetnek, aminek közvetlen módon van értéke számukra. Láttam: ha jót akartam is, csalódást okoztam.

És további csalódást keltettem, amikor megmondtam: most pedig indulnunk kell.

Egészen elképedtek. Kebba alig győzte megértetni magát velük, amint felindultan sorra odajöttek hozzám, és döbbenten kérdezték :

— hogyan lehet az, hogy soha sincs részükre időm;

— miért akarok mindig olyan gyorsan visszamenni Amerikába;

— miért nem töltök el legalább néhány hetet velük Juffure-ban?

— Elvégre mi vagyunk a családod — panaszolta Binta Kinte. — Itt élnek az unokatestvéreid! Ez a hazád!

A naptáramba bejegyzett kötelezettségeimre gondoltam, de tudtam: mindezt éppojy kevéssé tudnám nekik megmagyarázni, mint érzékeltetni velük, mennyire igaz, hogy mindennek ellenére mennyire szeretem őket, a falut, és hogy mennyire fontos számomra a bizonyosság: bármikor „hazatérhetek" hozzájuk. Bocsánatot kértem a falubeliektől gyors elutazásomért, és megígértem: ezentúl gyakrabban jövök.

Gadó György fordítása

(nö 9)