Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-17 / 34. szám
Kodály Zoltán tanítói és örökösei III. A Nyitrát (Nitra) őrző Zobor, meg a mögötte hullámzó dombvonulatok s a távolabbi, tekintélyes hegycsúcsok látványa ugyanolyan, mint 1906-ban amikor a huszonnégy éves Kodály Zoltán, hóna alatt a fonográffal, a kincsesbányát lelt gyűjtő örömével járta e vidék falvait: Gímest, Kolont, Pogrányt, Menyhét, Zsérét és a többit. (Ma Jelenec, Kolon, Pohranice, Mechnice, Zirany.) A lankákon épp úgy zöldellt a szőlő levele, mint ma (csak a filoxéra pusztításától rettegtek akkor a gazdák), és van még mutatóba néhány kis parasztház is abból az időből. De az élet nagyot fordult azóta. A zoboralji falvak lakóinak zárt világát megszüntette a korszakváltozás; ma autóbuszok sűrű járata és magánautók sokasága repíti őket a négy világtáj felé, munkába, világlátásra. Új eszmék, több tapasztalás, tudás birtokában értéknek tartják-e még az ősi örökséget? Megtartó erőként hat-e a kodályi megfogalmazásban egyenértékű nyelv és dal ? A csupa-virág porta olyan derűs harmóniával fogad személytelenül is, hogy szinte otthonosan érzi magát az ember, ahogy belép. A hátsó kert felé tartunk, mert a háziak itt tartózkodnak. Varga Imre bácsi egy farönk mellett ül és ütemesen kalapálja ki a kapáját. Ahogy meglát bennünket, komótosan fölkel és a közeli „hajlókba" — faházikóba — megy, közben mormol valamit a bajusza alatt. A mondása hangos nevetésre készteti asszonylányát, aki már jön is elénk, s kérdésünkre idézi az előbb hallottat. — Apám azt mondja: No, már megint énekelni kell. — Szó szót követ, s kiderül, Imre bácsi két magyarországi érdeklődőnek éjfélig énekelt az elmúlt este. — Jaj, Apapa, már mást nem is fog csinálni, csak énekelni! — Nyolcvanhét év ide vagy oda, még bírja erővel is, emlékezettel is. A 32 fokos hőségben az árnyat adó diófa alá ülünk a gyepre, és már fújja is: Csak azért szeretnék falu végén lakni, Mert oda jár a galambom a lovát itatni, Oda jár itatni, magát vicogtatni, Két piros orcáját vélem csókoltatni. — Emlékszem, négy-ötéves gyerek voltam, mikor apámmal kimentem a szőlőbe szüretelni. Még bort is ittam, jól emlékszem a pohárra is, hogy milyenből. Akkoriban tanultam én már ezeket dalolni. Hát arra emlékszik-e Imre bácsi, hogy valaki gyűjteni járt a falujukba? — Emlékszem. Olyan magas, szőke, vékony ember volt. Hordta a hóna alatt a masináját, az asszonyok meg beleénekeltek neki. (Vajon Kodály vagy Bartók volt? Ki tudja. Egyik sem volt magas, de ilyennek őrzi egy akkor tizenegy éves gyerek emlékezete. Nem is ez a lényeges.) A háborús emlékek egy hosszú élet során se mosódnak el. Imre bácsi az első világháborúban megjárta az orosz és az olasz frontot, huszonkét hónapig hadifogolyként szenvedett. Otthonaikat idéző katonadalok éneklésébe kezd. A nótázás átcsalja a szomszédból Varga Mihálynét, Mari nénit. — Én már kimentem a nótából — szabódik tessék-lássék, de azért nem sokat kéreti magát, és ha nem is a legcsengöbb hangon — a nyolcvanhoz közelít — már énekli is: Kimentem a szőlőhegyre, haj, haj, haj, Ráléptem egy vinyigére, haj, haj, haj. Fáj a szívem egy szőkére, Megőszül a fejemen a göndör haj. De már erre átkiabál a másik szomszédasszony is. — Azt is mondják, hogy: Lágy a kenyér, pirítani nem lehet. .. Jót mulatott erre menyecske korában. Nevetnek s idézik a közös együttlétek örömét, melyben részt vett a falu apraja-nagyja. Minden jeles napra volt rigmus, lakodalomban köszöntő, melyben a bibliai motívumok keveredtek a tréfás, huncutkodó szöveggel. — Nálunk mindig hétfőn volt a lakodalom. Nem volt akkor „kultúrház" — (De haragudott Kodály a németes „kultúr" szóösszetételekért! Sajnos, a városokból a falvakba is eljutott ez a szóhasználat.) —, valamelyik háznál mulattak akkoriban mindig. Vacsora után a násznagy kiadta a parancsot: kedden hajnalégetés lesz, aki késik, azt megbotolják. Elég sokan összegyűltek olyankor, vittek ki szalmát, azt égették és közben énekelték: „Úgy ég a tűz, ha lobog, úgy élek én, ha lopok .. ." Bizony aki későn jött, azt megbotolták. Néha még harag is lett belőle, ha jól ráhúztak. így vigadoztak akkor. A dudanótát Imre bácsitól tanulta meg a lédeci énekkar. — Minket, gyerekeket is apám tanított meg énekelni — tanúsítja a lánya. — Négyen voltunk, két fiú, két lány. Anyánk korán meghalt, én tizenöt éves voltam, a legkisebb négy. Esténként ültünk a sötétben, nem gyújtottunk lámpát és énekeltünk. — Imre bácsi itt született Lédecen? — Itt, de Barslédecen — igazit helyre. Itt járt hat osztályt. Itt élte le az életét, a földdel küszködve, emberi becsületet, méltóságot munkával kiérdemelve, nyelvben, dalban tartást őrizve. Négy gyereke, öt unokája, hét dédunokája mind itthon maradt, ha a felnőttek el is járnak dolgozni. Erős gyökérrel kötődnek a szülőhelyükhöz. Hosszan kacskaringózó, dombra kapaszkodó falu Zsére, Nyitrától 13 km-re. Kihaltnak tűnik ebben a nagy melegben. Élöfalat képező szőlősorokkal váltakozó kis ligetek között, réges-régi és új pincék mellett kanyarog a keskeny dűlöút a szőlőhegyre. Zöldarany békés ragyogás a tájon. És a munka verítékével termést buzdító igyekezet a szőlősorok között. A fiatalasszony bekiált legidősebb kislányának, hívja elő a nagymamát. Egy kis perlekedés előbb; nincs neki ideje, most kapálni kell, inkább segítsen, aki jött. Azért csak előjön Gál Péterné, Kati néni, a nénjével, Mónika nénivel, meg az unokájával, a nyolcéves Ingridkével. Azt mondja, nincs őneki kedve énekelni. Kortyint egy kis vizet az üvegből, láthatólag jólesik kicsit megpihenni, s mikor az első meglepődésen túljut (ugyan ki küldte ide magukat utánam?), azért csak fölcsendül a dal is. A két testvér egymás emlékezetét frissítgeti: — Este virágzik a repce, rajtam van a falu nyelve ... — Tudják, mit énekeltünk, mikor reggel fél hatkor a kezünkbe vettük a kapát és estig kapáltunk? „Hosszú lábú cigányok, húzzátok le a napot!" Azért, hogy minél előbb este legyen. Már tízéves koromban jártam kapálni az uraság földjére, estefelé azt daloltuk: — „Most van a nap, most van a nap lemenőben ... a munkásnak nincsen kedve, gazda bácsi adjon huját, mert ha nem ad, kiszaggatjuk a bajuszát!" Alig reménykedve kérdem, hogy a Villőt tudják-e? És tudják! Várd meg Villő, várd meg Hadd húzam fel sárga csizmám. Hadd vegyem rám gyócsingemet Haj, székecske, bakocska, szőlődombocska, A zsérei lányok mind a vízbe fúltak. Lapu alatt lapulnak, csóvány alatt cincognak. Kigyúrom konkót, üszögöt, mindenféle gajzdot. Valahány úrgelyuk, pociklyuk, annyi verem búzájuk legyen keeteknek. Adjon keetek tojást! — Ezt Virágvasárnap szoktuk énekelni, a barkával a kezünkben, az ablakok alatt. A lányok aztán „meghímezték" a tojást. Húsvéthétfőn a legények jártak öntözni, kedden meg a lányok mentek vesszővel suhogni. Aki nem hagyta magát megsuhogtatni, azon kelések lettek. Volt vidámság a fonóban is, meg tánc, éneklés. Kati néni elküld bennünket, hagyjuk már dolgozni őket. xxx Jó híre van az 1978-ban újjáalakult zsérei vegyeskamak s karvezetőjüknek, Simek Viktornak. Nemrégiben a koloni énekkarral egyesülve, 50 tagúvá bővültek. Azóta is hallatnak magukról. Nincs szerencsénk, a karvezetőt nem találtuk otthon. Azt tanácsolják, hogy a Kozla családnál kopogjunk be. Érdemes is volt, mert szép példáját adják a nemzedékek egymást váltásának a dalolás szeretetében. Amiket a nagymama otthon énekelgetett — ma ő varrja a gyönyörűséges zsérei viseletét a régi mintájára —, azt az édesanya az énekkarban, feldolgozásban dalolta, és most a lányai léptek a helyére. Ilona — Nyitrára jár be dolgozni, eladó — három éve tagja az énekkarnak. Mondja, 16—60 év közöttiek a tagok, gimnazisták, főiskolások, munkások, nyugdíjasok, mérnökök, tanítók. Hogy miért szeret énekelni? Hát azt nehéz szavakba foglalni. De lelkesen sorolja az aranykoszorús minősítést, az arany- és ezüstérmeket. Élmény minden fellépés, akár itthon, akár a galántai Kodály-napokon. Kapcsolatuk van egy budapesti egyetemi énekkarral is, meg a lakitelkiekkel, Kecskemét mellett. Most is készülnek oda, a Kodály-évfordulóra. Lapozgat a kottákban: Kodály és Bárdos meg Ádám Jenő feldolgozásait tanulják be. Szíjjártó: Esti hangulat Zsérén c. dalával is szerepelnek; szlovák dalokat és most egy angol munkásdalt is tanulnak. Húga, a tizenkét éves Mónika most lépett be a gímesi gyermekkórusba, azt is Simek Viktor vezeti, mert ő ott pedagógus. Érsekújvárban (Nővé Zámky) készülnek fellépni. Tömören csak annyit mond, rátapintva a lényegre: — Szeretek a többivel együtt „gyülekezni", énekelni. xxx Varga Imre bácsi reggelig is elénekelne ... Kozla Ilona énekkari élményekkel tele Mónika csak mostanában ismerkedik a kottával A zene gyökere az ének — mondta Kodály. És egy későbbi visszaemlékezésében írja: „1906-ban felismerjük (Bartókkal) népzenénk alaprétegét, amelyre kultúrát építeni lehet." És a sok meg nem értés, gáncsoskodás ellenére, megszállottan mennek a maguk útján. A következő években, 1907-ben, -nyolcban és -kilencben és a továbbiakban is vissza-visszatér Nyitra vidékére, hogy folytassa a gyűjtést. A legértékesebb adatokat, „Zoborvidéki népszokások" címen közli az Ethnografiában. 1913-ban „Pótlék a zoborvídéki népszokásokhoz" címmel több folytatásban közöl magyar és szlovák nyelvű, ünnepekhez, népszokásokhoz kötödö dalokat. Gyűjtőmunkájában nem akadályozzák külföldön tett tanulmányútjai, zeneakadémiai tanársága, házasságkötése Emma aszszonnyal, komponálása. Mert vallja: a falun megőrzött ősi, még Keletről hozott egyszólamú pentaton, népdal az a gyűjtömedence, ■amelybe belefolyt évszázadokon keresztül népünk minden lelki élménye. Dalaink egyidősek nyelvünkkel. És meggyőződése, hogy a magyar művészi zene kialakításához ebből a forrásból kell meríteni. „... És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik; a népdal is minél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje." Útmutatás ez nekünk is. BERTHÁNÉ S. ILONA (n ő 4
