Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-10 / 33. szám
kék útját-sorsát. mint éppen Fábry Zoltán. Ezért úgy gondoljuk, hogy nem cselekszünk az övéitől idegen szellemben, ha rovatunkban most — az ő fiatalkori írása mellett — pályakezdő fiatalok verseit közöljük. Karsay Katalin és Soóky László szerepelt a fiatal költőink és képzőművészeink Megközelítés címmel 1980-ban megjelent antológiájában, az utóbbinak megjelenés előtt áll az első önálló verseskötete. Hizsnyai Zoltán éppen csak túljutott az első folyóiratbeli publikációkon. Szászi Zoltán pedig még náluk is fiatalabb: lapunk diákalkotói pályázatának harmadik helyezettje volt. A szerk. SZÁSZI ZOLTÁN Robinson morog SOÓKY LÁSZLÓ „Nem akarok tovább tulipán lenni” RÉSZLET ÖRKÉNY ISTVÁN EGYIK HALÁLÁBÓL ifjúurat szeretném nekik is megmutatni. Ihol van, ne! Valami utálattal és mégis nagy-nagy szeretettel kapta fel ezt a szót Balogh Péter. Ihol van, ne: őt fogják mutogatni. Ihol van, ne: őrá kiváncsi valaki. Ihol van, ne: öregasszonyok, maszatos gyerekek fogják bámulni. Ihol van, ne! — és szaladt át a másik szobába, hogy keressen egyet, hogy ajándékozzon ... Izgatottan válogatta: melyiket adja? Az utolsót? A szomorú messzenézést? A szürkeséget? * Ót nézni fogják, bámulni fogják, dicsekedni akarnak vele; elővette cifra ruhájú hadnagyi képét — azt, amelyiken a legtöbb medália van. Nézzék legalább ezt, mást úgysem látnak rajta. És senki, senki sincs, aki valamit meglátna rajta. A szegény jámborok legalább nézzék a délceg katonát. Legyen Julcsa néninek egy kis büszkesége, irigyeljék érte egy kicsit a szomszéd öregasszonyok és maszatos gyerekek . .. Utálta magát. És szaládt ki a másik szobába, ahol már türelmetlenül várták. Ihol van, nel — akarta mondani, de aztán mégis mást gondolt: odament az íróasztalhoz, és gyöngéd, vigyázott betűkkel ráírta a fényképre; Dajkámnak adom szeretettel. Balogh Péter egyedül maradt, és semmin sem csodálkozott. — Péterke ... Juliska ... — mondta nevetve, és még egyszer maga elé képzelte az öregasszony lefelé szélesedő szoknyáját, azt nézte, míg be nem csapódott az ajtó. A székeket a helyére tologatta, a könyvszekrényből kivette a Bibliát, és a dajkák után kezdett keresgélni, de csakhamar türelmetlenül becsapta, és maga körül keresett valamit, amit nem lehet ide-oda és helyre tologatni, amit nem lehet a könyvespolcról levenni. Kereste az életét. Eszébe jutott a bölcső, és koporsót látott. Pedig csak szobája négy falán jártatta végig a szemét: sehol semmi feketeség. Kint éppen most tört elő a nap a felhők mögül. De Balogh Péter ezt nem látta, mert ő riadt tekintettel nézi a nagy titkot — amit az egyszerű asszony nála hagyott. Hol van az ő élete? Julcsa néni megmondta, hogy volt, hogy az nevetős volt. Julcsa néni azt mondta, hogy van. De Balogh Péter ezt nem látja. A tükör elé állt, bent valami sápadt és szürke képet látott. Sokáig nézte, de a szemei belefáradtak a bamba bámulásba, és elmosódott minden. Olyan volt ez, mint amikor a színpadon felülről, oldalról összeomlanak a függöny ráncai. Megint leült az Íróasztalhoz, és ugyanazzal a tollal, mellyel előbb leírta azt a szép, drága szót: „szeretettel" — gyorsan rászántotta a papírra a következő mondatot: Néha jó vagyok, és pillanatokra megfeszít tehetetlenül az élet, és élni akarok, és élni tudok. De néha — és ezt vigyázatlanul mindig megcselekszem —, néha nem élek. Elővett egy boritékot, a papírt beletette, leragasztotta, és nagy betűkkel ráírta: Julisnak — a dadának. Úgy látszik, volt ebben valami furcsa, mert Balogh Péter elkezdett kacagni, és a szép nagy borítékú levelet egy ünnepélyes mozdulattal bedobta a tűzbe: — Ihol van, ne ... Aztán meredt szemekkel nézte a lángokat. megszelídíteni a vadkecskéket meg kell szelídíteni meg kell egyszerűen éhen döglök a vadkecskék megszelídítése nélkül hányadik éve már egyedül élek az őrület határán nincs ünnep fogy a tinta egyre összevisszábbak a gondolataim nem segítenek a szelek nőt nem láttam már évek óta szakállam mellemet verdesi jegyzeteim szétdobálva de most más dolgom van megszelídíteni a vadkecskéket meg kel! szelídíteni különben egyszerűen éhen döglesz sír Robinson Crusoe KARSAY KATALIN Vacsora Síkos tükörfalak, teremnyi asztal: a berendezés. A fogak közül kibuggyan a hús. A csontok — lassan málló szövet — még melegek. Zártszemű szárnyasok homályban. Idekötöztek ehhez az ágyhoz és nem adnak tokos cigarettát határtalan kárörömmel gondolok azokra akik most rongálják a tüdejüket persze időközben az is eszembe jut hogy vénülök ezen röhögnöm kellene de röhögés közben mindig kiesik a tüdőm szedegesse a rosseb! hiába bogozgatom a bonthatatlan csomót ha nem adnak tokos cigarettát igaz igaz javában virágzik az éjjeliszekrényem jelképtelensége meggyőzőbb mint maga a ravatalos pompa egyre képtelenebb komolytalansággal hallgatom a kedvező orvosi jelentéseket valódi állapottalanságomról az az igazság hogy nem teljes az életművem soha nem írtam meg a NEGATÍV MÜ c. művemet amely az absztahált absztrakcióról szólna tudatva Dürrenmattal ügyködésünk totális hiábavalótlanságát az emberiségnek a művészetbe vetetten hitetlenségét nem adnak tokos cigarettát giccspilulákkal áldoznak elvetemült oltáromon amiket a nyelvem alá dugok és távoztukkor köpőcsészébe köpök vigye a rosseb meghullásodásom nem pilula-kérdés mindegyik halszemű Cipriani professzorra hasonlít és finom agg nővérkékkel imádkoztatják belém a halhatatlanságot nem adnak tokos cigarettát truccból néha meghalom magam van ám riadalom! Joyce Musil vagy Déry már rég megkrepált volna zárt ajtómon mégsem kopogtat a szellemi echo külső kilátástalanságunk átlép a falon ott ül a fehér széken mindigre köröttem sündörög hiába kutatok kívül s egyre kijjebb ál-valóságunkhoz álkulcs még nem csináltatott ideköltöztek ehhez az ágyhoz és nem adnak tokos cigarettát amott reggel van átlépem a hetedik küszöböt mindhiába Janus Pannonius szerint ekkora verőfényben vétek a halál s mi mégis temetkezünk újhegyünkből kevés kérdőjelet hagyok magam után s totális rendetlenséget ami úgy adódik egymásból hogy következetlenül hazudok még akkor is ha egyszer állítólag azt mondtam: „az író az emberiség érdekében abszolúte semmit se tehet” hihetetlen „azt mondtam volna?” sokszor összevissza beszélek" most is míg szemben ül a kilátástalanságunk a maga groteszk realitásában ö a külső szemlélő mi pedig torokát harapdáljuk saját magunkat nem lokálisan hanem egyetemes emberiségiglen mi méghozzá félreálisan félberzenkedünk féltudathasadással mondtam: „nem akarok tovább tulipán tenni” mégis ott ülök szemben önmagommal tarajos határ magasul köztem és köztem szirom helyett szárnyat bontok bottal üthetitek a nyomomat HIZSNYAI ZOLTÁN itt ez az éjszaka is zörgő madár — pörgők benne telefonkagylók búgnak alvó bumerángok lámpaernyő borul fölém — borul Szobám párnám alatt késeket tartok eltört papírlapokat angyalokat százas szögeken lógatok dongd falaimról szobámba köd nyomul egy tömbben sűrűn rezgő háttal fordul el aki itthagy imbolygó pókok horpadt poharak és kések négyszögében (1921)
