Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-07-20 / 30. szám
szépen visszautazik a városba, ahol a férje és a gyerekei várják. Lényegében csakugyan magamra találtam, s rájöttem, hogy pontosan az vagyok, aki vagyok. Ha nem így volna, bele kellene törődnöm ok nélkül gyilkoló, szadista mivoltomba. Akkor már inkább tekintsük úgy ezt a hirtelen kegyetlenség-rohamot, mint ami fonákjáról bizonyítja, hogy alapjában véve ártalmatlan vagyok és normális. Lezárom a bőröndöt, és indulok, hogy kitegyem az ajtó elé, amely ekkor, nagyon lassan, tétován, kinyílik. A fiú áll a küszöbön. Sóhajtva nekifohászkodom: — Meggondoltam magam. Elutazom. Légy szíves, vidd le a bőröndöt a kocsihoz. Csak áll, lecsüngő karral, és néz. Aztán megszólal: — Kár. — Kár? Micsoda? — Kár, hogy elmegy. Pedig milyen szép asszony! Jól megnézem magamnak. Rózsás arcát bíbor vörösség önti el; alacsony homloka mintha rejtegetné az alóla tüzelő sanda tekintetet. Nevethetnékem támad. Úgy látszik, hogy a fiú, ellentétben velem, könnyedén magára talált ebben a kényes szituációban : úrnő és szolga kettesben, egy magányosan álló villa falai között. Gúnyosan jegyzem meg: — Kár, hogy elutazom, hiszen egy ilyen szép asszonnyal, mint én, már lehetne valamit kezdeni, ugye? Ha csúnya volnék, nem lenne kár igaz? Brutálisan őszinte mosollyal helyesel: — Igaz. — Sajnálom, de minden jó játék rövid ideig tart. Fogd a bőröndöt, menjünk. Nem mozdul, egy szót se szól. Aztán egyszerűen letegez: — Nem, azért sem utazol el, itt maradsz. — Tudod mit, fogd azt a bőröndöt, és ne szamárkod j. — Feküdj az ágyra. A szívem hangosan kalapál. Úgy teszek, mintha az ágy felé mennék; ő utánam, ellép az ajtóból; ekkor kifelé iszkolok. Útközben elkap; birkózunk; ahelyett, hogy lefogni próbálna, inkább magát a dulakodást élvezi, megszorítja a mellemet; sikerül egérutat nyernem, kifutok az ajtón, ő a nyomomban. A keskeny csigalépcső egyenesen az alagsorba visz. Hanyatthomlok kerengek lefelé a meredek lépcsőn. Már itt is van az alacsony, csupasz, föld alatti helyiség, egyik sarkában szürke vashenger, a kazán. És mellette a pinceajtó. A ferdén vágott ablakból napsugár vetül a földre. Kinyitom a pinceajtót, belépek, ráfordítom a kulcsot, s a sötétben lihegve nekidölök a falnak. Aztán a fiú hangját hallom: — Gyere ki! Én úgyis itt várok, ha kell, akár holnapig. — A helyedben én inkább azon gondolkoznék, mit mondok majd a rendőrségen, ha letartóztatnak. — Hát mit mondanék? Azt mondom, hogy egyszer csak itt találtam magam. — Megtaláltam magam. Várok egy kicsit, míg lihegésem csillapul; aztán sértődött, gőgös és csábító arckifejezést öltök, kinyújtom a kezem és elfordítom a kulcsot. Merle Mária fordítása Kopócs Tibor illusztrációja DAUD KAMAL versei Kezdet kezdete Ez az éjszaka is össze fog omlani saját súlya alatt, mint a többi mind. mely előtte volt. A rohamosztag után jönnek majd a hivatásos virrasztók, szemfüles régészek és a napvilág kisszerű tolvajai. HoI fogom én megtalálni igazi örökségem — a fák örült kalligráfiájában? Vagy teljesen elmerülni a sok árulás mocsarában ? Az álmok csak ébrenlétben virágoznak, és minden árnyékunk körözve jön visszafelé egy távoli kezdet kezdetéhez. Újra a régi utcában Fehér galamb lépeget lefelé a lépcsőn. Köjálnak dőlve öreg koldus rendezgeti mankóit. Kopasz gyerekek (egyikük ingébe törli az orrát) golyóznak napsugarak zsugorodó fénykörében. Sok minden megváltozott a harminc esztendő alatt. A turisták hosszabban időznek és több a pénzük. A moziplakátok kihivóbbak, mint valaha. Coca-Cola helyettesíti a jeges gyümölcslét, és már csak elvétve látható gázlámpa. Ezen az utcán túl más utcák is vannak — névtelen házak erdeje, túlságosan sok kitöri ablak. Az anyák lógó mellekkel kotyvasztják mindig ugyanazt a sovány ebédet. Ha létezne boldogság, már régen özvegyek. Bodnár Gyula fordításai V.
