Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-07-20 / 30. szám

szár többé nem isten; 1946-ban, a második világháború elvesztése után lemondott isteni mivoltáról, sőt 1948-ban mint háborús bűnöst hadbíróság elé állították. De felmentették, s meghagyták: éljen magának a palotájában. Életének az volt az ára, hogy az amerikaiak minden kívánságát teljesíti. S meghagyták öt a nép miatt is, mert különösen az öregebbek tisztelik fenntartás nélkül, s teljesítik parancsait. De nemcsak így hagyománytisztelők a japánok. Minden nagyobb városban restaurálták az ősi palotákat, a sogunok székhelyeit; múzeumokká alakították őket, némelyikben képtárat rendeztek be. A kísérők a legapróbb részletekig ismerik az illetékes sogunok életét és cselekedeteit, melyeket Japán nagyobb dicsőségére tettek volt. Mindén történet úgy kezdődik: egy szegény, engedelmes és dolgos fiú olyan hűen szolgálta urát, hogy az őt mind magasabbra emelte, hadseregének élére állította, nagy vagyonnal jutalmazta, jobbkezévé tette, s végül sógunná, aki ebben és

Aki igazi várat akar látni, a sok utánzat között négyet még fellelhet: Oszakától nem messze Himedzsit, Hikone város palotáját; a Macumoto-várat a Japád Alpokban és Inujamat Aicsi tartományban. E négy várkastély a 16.—17. század fordulójának táján épült, akkor amikor polgárháborúk dúltak és az egyes hercegek csak erejükre számíthattak, erődítményeket építettek. Ezek a várak a mi elképzeléseink szerint nem is várak: nagy sötét kőkockákon emelt a fehér falak fölött a pagodaszerüen kiképzett tető, és vizesárokkal vannak körülvéve. Egymástól csupán alaprajzukban és fekvésükben különböznek. A japánok mégis tömegesen keresik fel ezeket a műemlékeket, minden család a maga pontos időterve szerint, újból és újból visszatér hozzájuk, általuk megerősítve magukat abban a hitükben, hogy a nemzetük más, mint a többi: „isteni" ...

S tüstént következik a magyarázat: 1281-ben Észak-Kínából nomád mongolok törtek be Japánba, s mikor már győzelmük

1. A japánok még mindig Buddha imádók. Ez legnagyobb szabadtéri szobra a volt fövá rosban, Kamakurban.

2. Bevásárlóközpont Kóba városá ban

3. Sajátos városi utca Japánban, ezúttal esőben

4. így figyeli a japán császár Tokiót. A nép évente kétszer teheti tiszteletét udvarában

A szerző felvételei

ebben a várban uralkodott, tovább szolgálva urát, a császárát. És mindenütt hajszálpontosan ugyanez.

A kastélyok, várak, paloták valamikor fából épültek, többször leégtek, többször újjáépítették őket. Ma valamennyi csodálatosan szép, a távolból nézve ősi pompájában ragyog. A valóságban: rendkívül ügyes, művészi utánzatok — vasbetonból. Benn felvonók szállítják a látogatókat, neonfény világít, ajándéktárgyakat árusítanak, tévét lehet nézni. A legnagyobb ősi várutánzat Oszakában van, és inkább holmi modern bunkerre, semmint régi, könnyed faépítményre emlékeztet.

A japánok egyébként nem tartották fontosnak fönntartani az eredeti építményeket. A háború idején telerakták őket légelhárító ágyúkkal, s ezzel megpecsételték sorsukat. Újjáépítésükkel idegenforgalmi célokat követtek, s inkább a belőle származó bevétel hajtotta őket, mint a hagyományőrzés.

biztosnak látszott, a szigetországon pusztító tájfun söpört végig, a mely Kublaj kánt kiűzte a tengerre s ott az egész mongol sereget elnyelte a hullámsír. A tájfunból így lett „isteni szél", japánul kamikadze, amely az „istenek földjét" megmentette a meghódoltatástól. A japánok hiszik, hogy országuk bevehetetlen és legyőzhetetlen. A második világháborúban elszenvedett vereség sokkja még máig hat, képtelenek rá magyarázatot találni, s militarista körök ezért is hagyták meg a császárság intézményét s vele a császárt is trónusán. Ügyeskedőn kiókumulált kis ajtó, amelyen ki lehet bújni a japán alkotmány ama tétele alól, mely kimondja: „Mi, a japánok nemzete, örök időkre békét akarunk. . ."

Hasonló a japánok viszonya a valláshoz is„ A két nagy uralkodó vallás a sintoizmus és a buddhizmus. A sintoizmus a természet és az ősök kultusza, de a császáré és a császári

családé is, s aki ezt vallja, nyolcmillió istenhez és istenséghez fohászkodhat. Százszámra láttunk hívőket a templom előtt, akik mielőtt beléptek volna a szent helyre, megmosták kezüket s kiöblítették szájukat; bent némi kegyadomány letétele után, beszívhatták az áldozati füst aromáját és ütemesen kopogtathatták a fakorlátokat, hogy az istenek észrevegyék: itt vannak, eljöttek, vegyék észre hódolatukat és kérelmeiket.

A buddhizmus Japánban a VI. században terjedt el, és jól megfért a sintoizmussal, ez abból is látható, hogy sok helyütt a két vallás temploma meghitt szomszédságban van. Nem baj, hogy az előbbi csakis ezt a meglevő világot ismeri el, amelyben élünk és feltétlen engedelmességgel tartozunk a hatalmasságoknak; s hogy a másik viszont az élet értelmét a túlvilági, a halál utáni boldogulásban, a nirvánában, látja. Emiatt senki sem jön zavarba, a japán házban az egyik sarok a sintoizmusé, a másik Buddháé, s így mindenki lilkiismerete nyugodt. Ezen senki sem akar változtatni, még a mai modern iskolarendszer sem.

így vagy úgy, de tény, hogy Japánban valóban sok a műemlék, amelyek különös szépségükkel megragadják az európai látogatót. Itt van például Naru, az első főváros (710—784), amely Somo császár uralkodása alatt épült fel, s az első központosított államalkotás emlékét őrzi. Naruba — hogy az ember meghallgassa a híres-neves narui harangjátékot — Oszakából indul el, s útközben legalább, hét nagy és valamiről nevezetes templomot is meg kell néznie. A hét közül látnivalóként elég egy is, a Tódaidzsi, ahol a világ legnagyobb, 1 6 méter magas Buddha-szobra áll. A császár azért állíttatta föl, hogy elhárítsa a lakosságot tizedelő himlöjárványt. A szobor egyes részeit a helyszínen öntötték, ötszáz tonna rezet, nyolc tonna cinket és ónt, s gazdagon díszítették színarannyal. De az ősi hit szerint a szobornak „ki kell nyitni a szemét", kifesteni a pupilláit, hogy lélek költözzön belé. Ezt a szertartást Koben császárné végezte el. Csodálatos alkotás, amit feltétlenül lé kell fényképezni, aztán jöhet a kellemes séta a csendes parkokban, a pavilonok, kis templomok, kolostorok, pagodák között, és végül leülni a festői tó partjára és meghallgatni, amit kísérőnk mesél.

„Élt egyszer Naruban egy gyönyörű udvarhölgy, akit a császár nagyon kedvelt. Idővel azonban elfordult tőle, s akkor a szerencsétlen tóba ölte magát. Nemsokára megjelent egy szerzetes előtt s arra kérte, imádkozzon érte. Nos, próbáljanak meg imádkozni érte, talán önöknek is megjelenik . .."

Hiába is próbálkoznánk, nem várhatnánk a jelenésre, mert kísérőnk a magasba emeli az apró zászlót, ami azt jelenti, tovább kell mennünk. Közben az ember elgondolkodhat azon, hogy 1200 évvel ezelőtt a császárnak vagy háromezer asszonya volt, nyilván kevesebb gonddal, mint a mai japán kisembernek az egyszem lányával, hogy mi legyen belőle .. .

Narutól csak egy ugrás Kiotó, amely ezer évig volt az ország fővárosa. Tiz évszázad alatt nőtt, hatalmasodott, s míg Naruban alig háromszázezren laknak, addig Kiotónak ma másfél millió a lakossága. A városban 1400 templom van, Japán nemzeti kincsének egyharrtiada. Az ősi Japán történelmével a leginkább itt lehet megismerkedni, de ehhez legalább tíz napig kellene járni a várost és műemlékeit. Hadd mutassunk be legalább egyet: Nidzsót. Nidzsó várát Tokugawa sogun építette, hogy vendégeinek legyen hol laknia, ha Kiotóba látogatnak. Egy ideig a kormány székhelye is itt volt, s érdekessége, hogy a császár 1867-ben éppen sogunok e

büszke, ősi fellegvárában hozta a kiskirályságukat megszüntető rendeletet.

Mezítláb járjuk a folyosókat és a termeket, amelyeknek csupán három fala van, a negyedik helye a folyosóra „néz". Mindenütt rizsszalmából készült gyékények, madarakat, állatokat, növényeket, különös díszítményeket ábrázoló fafaragások és lenyomatok. A falakon és a tetszés szerint mozgatható tolóajtókon gazdag aranydíszítések, s a régmúltat sogunok, szamurájok, miniszterek, tanácsosok és csodaszép szolgálólányok viaszfigurái idézik föl. Minden figura a földön ül, csak a sogun magaslik föléjük, s a tolóajtónál tíz őr áll még, teljes fegyverzetben.

Egy helyen megállunk, a fal eltolódik, s olyan kert tárul a látogatók szeme elé, amilyet még álmukban sem láttak. Kicsi tó, vízesés, fü, miniatűr hegyek, szakurák, hófehér utacskák ... Amikor innen is tovább megyünk, nem győzünk még nagyobbat csodálkozni: a padló lépteink nyomán ütemes dallamot ver ki ...

Egy másik gyönyörű kiotói műemlék a Kinkakudzsi Arany-pavilon 1397-ből, kétemeletes, és csodálatos kert veszi körül. Csakugyan arany és ragyog — de nem igazán „ősi". Ugyanis 1950-ben leégett, s nem is véletlenül. Egy buddhista szerzetes gyújtotta föl, aki meghasonlott az élettel, mert tűrhetetlennek találta, hogy minden előny és protekció csak a régi, dicső japán családból származó szerzeteseket illeti meg. Legalábbis így írta búcsúlevelében, öngyilkosságát és tettét indokolva.

Még sokáig sorolhatnánk az említésre méltó műemlékeket, mint amilyen például Kamakura, amely a szamurájok fénykorát idézi, vagy Mijadzsimát nem messze Hirosimától, vagy a Tokió melletti Enosimát, amelyet a képek szigetének neveznek. Léptennyomon belebotlunk a múltat idéző vagy ál-emlékekbe, megnézzük, megcsodáljuk valamennyit, de nem tudunk együttérezni a japánokkal, akik azon búslakodnak, hogy a kolostorokban egyre kevesebb a szerzetes, és a szerzetesekkel sem, akik viszont azt panaszolják, hogy életük egyre nyomorúságosabb.

Ám térjünk vissza a császárhoz. 1945. augusztus 14-én pontosan délben, beszédet mondott, többek között a következőket: „Jó és hű alattvalóim!... Megparancsoltuk kormányunknak, hogy közölje az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió kormányával: elfogadjuk a potsdami egyezmény feltételeit." Japán veresége megpecsételtetett. E háborúban 1,8 millió embert veszített, több millió volt a sebesültek és megbetegedettek száma. A 4,5 millió városi lakásból 2,5 millió pusztult el teljesen, Tokió 1,6 millió lakásából még 60Ö000 sem maradt teljesen épen, Oszaka házainak 57 százalékát, Nagoja 89 százalékát vesztette el. Minden harmadik gyár gépállománya teljesen elpusztult, úgyszintén a hajóhad négy ötödé.

Nem, a császár ma nem szól bele Japán politikájába, jogfosztott báb. A döntéseket mások hozzák, s az emberek tudatát mások befolyásolják. Eleddig az ő szempontjukból nézve, eredményesen. De már nincs messze az az idő, amikor a fiatalok egyszerűen nem fogják elhinni a történelmi meséket a várakról, palotákról, templomokról, a nyolcmillió istenről, Buddháról, s még kevésbé a császárról. A császári kertek és paloták kapui kitárulnak, s minden, ami mögöttük van, Tokió lakosságáé lesz. A kisembereké, akik jóformán már lélegezni sem tudnak a fullasztó szmogtól. És talán a mítoszoktól, amelyeknek helyébe a valós tények, az igazság lép. Ez az, amit ma a japánok akarnak.