Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-06-15 / 25. szám

Annikor vele egyvonalba ért a nő, akinek az előbb be nem állt a szája és csak tilalmakat szórt a gyerekek fejére, most elhallgatott. A fiú csak a szeme sarkából nézte meg őt, nehogy megint hasonló történjen, mint az előbb.

Látta, hogy a fiatal nő úszik a gőgben. Kedve lett volna kinyújtani a lábát, hogy az óvónéni elessen és a gyerekek műemléknek nézzék.

Amikor már annyira eltávolodtak, hogy a lépteik zaja sem hallatszott, fellélegzett. Arra gondolt — bár furcsa és távoli volt számára —, hogy nemrég még ő is óvodás volt. Az a ráncos arcú olyan ismerősnek tűnt... Talán felette is óvónéni képében játszotta a fejedelmet? Vagy talán nem is rossz ő. De az a másik, az a fiatal .. .

A fiút egyre jobban foglalkoztatta, hogy milyen is lehetett ő, amikor óvodás volt. Emlékezett arra, hogy egyszer, amikor katonáséit játszottak, lelőtte a szomszédlányt, és amikor az nem volt hajlandó holtan az árokba esni, tiszta erejéből bokán rúgta és nekilökte a lányt a meggyfának. Erre a lány keze vérezni kezdett, majd éktelen ordítás és visítás hallatszott, aztán a többire már nem emlékszik, mivel úgy összeverekedtek az utcabeliekkel, hogy egyiknek az orrából folyt a vére, másiknak a térdéből, de mindenki kék, zöld és lila színekben pompázott másnap, sőt olyan is akadt, aki azzal dicsekedett, hogy igazi kötszerrel kötötték be a sebét, mert ha nem azzal kötözték volna, akkor meghalt volna.

Ennyi lett volna a gyermekkor? Ha jobban megerőlteti az agyát, talán több emléket is fel tudna sorakoztatni. De megcsiklandozták a napsugarak, és eszébe jutott, hogy a suliban az osztálytársai talán még mindig ott ülnek azon az átkozott matek órán. Nem hordott magánál órát, mert soha nem érdekelte öt, hogy mennyi az idő. Minden jött magától, így nem kellett percekre és másodpercekre osztania önmagát. Túl bonyolult lett volna, ö pedig utálja a bonyolult életet. De mindent, ami bonyolult.

Sokáig ült, nézett maga elé és nem jutott az eszébe semmi. A nap meg eszeveszettül sütött, mintha egyetlen nap alatt akarná bepótolni azt, amit hetekig elhanyagolt.

Valaki leült mellé. Észrevette, de nem akart foglalkozni vele. Később, mivel nagyon unatkozott már és idegesítette, hogy ott ül mellette valaki és még csak az arcát sem látta, végigmérte azt a másik srácot. Áradt belőle az ápoltság, jólneveltség, tisztaság, okosság, de mindez mégis mintha csak látszat lett volna. Valahogy nem volt ellenszenves ez a srác a fiúnak. Elhatározta, hogy megszólítja őt:

— Nincs véletlenül egy cigid? — Csak azért kérdezte éppen ezt, mivel más nem jutott eszébe.

A másik feléje fordult, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy őhozzá szóltak-e. De mivel nem látott mást a közelben, azt a következtetést vonta le, hogy ő az, akit a fiú megtisztelt.

— De van — mondta. — Kérsz?

Ez a kérdés hülye volt tőle, mert tudhatta volna, hogy azért kérdezte meg, mert igenis kér.

A srác a térdére fektette fekete diplomatatáskáját, felnyitotta, majd hosszas keresés után előszedett belőle két gyűrött cigit a lehető legolcsóbb fajtából a könyvek alól.

nézniük szabad? De nem kérdezte. Pedig a ráncos nő arca kedvességet árult el, ha végignézett szegénykéken. A fiú azonban félt a nőtől. Vagyis attól félt, hogy ha meglátja őt a kopott, foltos farmerében, szürke teniszcipöjében (ami nemrég még fehér volt), térdig kinyúlt, sötétkék pulóverében és főképp cigivel a szájában, biztosan megbotránkozna. Bemutatná őt a gyerekeknek, mint rossz bácsit, akitől félni és óvakodni kell.

Pedig hol van ő még a bácsiságtól? Mindenesetre a cigit legszívesebben eldobta volna, csakhogy már úgyis mindegy volt. Már odaértek a pádhoz az óvodások.

A fiú véletlenül ránézett a ráncos arcúra. Találkozott a tekintetük. A fiú sokszor látott mér kék szemet, de ilyen megbotránkozást és megsemmisítő sugárzást még egyetlen pillantásban sem talált.

Végignézett magán. Aztán a ráncos képűn. Ballonkabát, selyemkendő, drága cipő. És kesztyű. Amikor a kesztyűt megpillantotta, akkor már nagyon ellenszenves volt neki a nő.

Elszégyellte magát. Miért kell ennyire bámulni valakit, aki egyáltalán nem érdekes, ráadásul még ellenszenves is?!

Elhatározta, hogy arra a másikra rá sem néz. De az elhatározása nagyon keveset ért. Az elhatározás csak a túlontúl magabiztos embereknél szokott valóra válni. Például egy kiegyensúlyozott orvosnál. Elhatározza, hogy házat épít. Na és?! Mi az nekik?! Egy, legfeljebb két év alatt elkészül. Pénze van rá! Ám a fiú elhatározása nem ért semmit.

A fiú döbbenten nézte őt. Arra számított, hogy márkás cigarettával kínálják meg, méghozzá ép dobozból. És ez az ápolt srác most ilyen közönségesen, a kezéből nyújtja át.

— Gyufám az nincs — mondta a diplomatatáskás.

— Nem számít. Nekem van.

Rágyújtottak. Már nem voltak annyira idegenek egymásnak. Mégis sokáig fújták szótlanul a füstöt. A fiú észrevette, hogy a másiknak ráesett a hamu a szövetnadrágjára. Elcsodálkozott azon, hogy az föl sem figyelt rá. de nem akart szólni neki. „Biztosan volt körülötte valami balhé" — gondolta, és ettől egyszeriben kíváncsi lett.

— Suliból lógsz? — kérdezte.

— Nem lógás, igazolt hiányzás.

— Beteg vagy?

— Dehogy!

— Haláleset?

— Rosszabb annál.

A fiú nem kérdezett többet. Már tudta, hogy a másik mindent el fog mondani neki. Mégis kicsit váratlanul érte, amikor az megszólalt :

— Ma megy férjhez az anyám. Elkért a suliból, hogy ott lehessek az esküvőjén. De nem vagyok rá kíváncsi.

— Utálod a vőlegényét?

— Még sose láttam. Azt utálom, hogy nem mutatta be és nem közölte velem, hogy férjhez megy. Csak tegnap tudtam meg.

— Szóval nem képviseled magad az esküvőn — állapította meg a fiú.

— Nem.

Megint hallgattak. De mindketten ugyanarra gondoltak. Arra, hogy milyen kiszámíthatatlanok a felnőttek.

— És te? Te miért ülsz itt? — érdeklődött az ápolt külsejű.

A fiú érezte, hogy megmondhatja az igazságot. Ez a srác legalább elhiszi.

— Nem akartam embereket látni — mondta csendesen.

Viszonylag gyorsan történt a megismerkedésük. A beszélgetés után úgy érezték, hogy mindent tudnak egymásról, mintha már évek óta együtt figyelték volna a világot.

A fiú felállt. Hanyagul a vállára vetette a tarisznyáját, s a kezét a zsebébe süllyesztette.

— Hová mész? — kérdezte a másik.

— Unom ezt a padot.

— Várj, én is megyek! — kiáltotta az ápolt külsejű a távolodó fiú után, majd kezébe kapta a diplomatatáskáját és utána futott.

A két fiú céltalanul lépdelt egymás mellett. Arra gondoltak, talán akad még egy ép pad a parkban, amelyre leülhetnek ...

' A Zselízi (Zeliezovce) Magyar Tannyelvű Gimnázium I. A osztályos tanulója. Diákalkotói pályázatunk győztese a kisprózái műfajok kategóriájában.

Kakas Pál: Régi emlékeink

(női 5}