Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-06-15 / 25. szám

BARTÓCZ

ILONA

Mese egy eltévedt

Panna, a játékos és könnyelmű őzike elhatározta, hogy elfogja Lilót, a sárga szárnyú, vidám lepkét. Panna már egy álló napja azon bosszankodott, hogy Liló nem hajlandó játszani vele; ha a közelébe megy, menten szétnyitja szárnyait, és hus~! — elrepül. Panna fürgén szedi a lábát, de Liló csak nevet rajta.

„No, már igazán utolérem, megfogom, és csak akkor engedem el, ha megígéri, hogy ezentúl majd mindig vetem játszik" — fogadkozott magában őzike.

Liló hamarosan meg is jelent az erdei tisztáson, ahol Panna meg őztestvérkéi reggelizni szoktak. Megint csak elreppent Panna szimatoló orrocskája előtt, és huss! — máris szállt az erdő sűrűjébe. Panna meg szaladt utána. Minél gyorsabban szállt LHó, annál gyorsabban futott Panna. Egyszerre csak maguk mögött hagyták a fákat, a sárga szárnyú lepke eltűnt a kék levegőben, és szegény könnyelmű kis őzike ott állt egy poros út szélén. Most mi lesz ? Mögötte barátságtalanul sötétlett a sűrű erdő. Előtte meg a szürke, poros út. Hogyan is tudná, hova vezet?

Csüggedten pislogott, tanácstalanul emelgette a lábát, mikor a feje felett megszólalt egy szarka.

— Mit keresel erre, te őzike? — csörögte szaporán.

— Eltévedtem — vallotta be Panna.

— Eltévedtél? Hát az bizony baj. De ezért segíteni lehet rajta. Elvezetlek a Vízililiomok szigetére, ott gyűjtik össze az eltévedt gyerekeket. Ezt anyukád is tudja, és bizonyára ott keres majd téged. Indulj csak el mögöttem!

Panna és a szarka a poros úton át hamarosan egy csodaszép tóhoz ért. A zöld parti fűben komoly hattyúk szorgoskodtak, kákából, nádból tutajt készítettek. A szarka a hattyúk gondjára bízta az őzikét.

Más eltévedt állatgyerekek is várakoztak a parton, és Panna — egy szomorú teknősbéka, egy csintalan pulikölyök meg egy haragos méhecske társaságában — elsőnek került a kész tutajra, amit két bölcs, öreg hattyú vontatott a Vízililiomok szigete felé.

Bizony beesteledett, mire a hattyúk minden eltévedt állatot a szigetre vittek. Délután már nagyobb tutajok is kikötöttek a parton: gondterhelt pulimamák, aggódó sündisznók meg ráncos homlokú csigapapák jöttek a Vízililiomok szigetére, hogy megkeressék eltévedt kicsinyeiket. Panna aggódva figyelt, de sehol sem látott egyetlen őzet sem. Borzas, a csintalan

íJKrtrcz yyiizÁzÁ,/A

Fiókjaitokban bizonyára gyűlnek a kirándulásról, nyaralásról, családi és iskolai eseményekről készített fényképek; mások levelezőtársaik, barátjuk arcképét őrizgetik, sokan pedig színésznők, táncdalénekesek, együttesek, sportolók újságból kivágott fölvételeit gyűjtik nagy szorgalommal.

Hol és hogyan helyezzük el a képeket, hogy mutatósán hassanak?

Egy ügyes fényképtartón!

Dekorációs léceket (vagy házilag meggyalult léceket) vágjatok egyforma hosszúra.

1. Kettőt-kettőt szögezzetek össze (nem szorosan), vagy fogassatok egybe csavarral.

2. A spárga helyét reszeljétek be.

3. Két hosszú spárgával kössétek a léceket össze, a legalsó léc alatt egv nagyobb csomóval kezdve, majd a további lécek alá és fölé is csomó kerül. Falra akasztva, a két léc közé helyezzétek a fényképeket és — hogy jobban tartsanak: rajzlapra ragasztva — az újságból kivágott felvételeket.

// mm _ // ■

őzikéről

pulikölyök szemtelenül megjegyezte:

— Na, őzike, téged alighanem tyúkanyó fogad örökbe, az eltévedt csirkéje helyett majd te leszel a gyereke!

Panna nem felett csak bánatosan nézett a part felé. De a vigyázó, egy szigorú hattyú, megrovóan koppintott a csőrével Borzas fejére:

— Haszontalan puli te, mit fecsegsz annyi ostobaságot!

Már felkelt a hold, fényében ezüstösen csillogtak a liliomlevelek, mikor nagy loccsanással kikötött az utolsó 'tutaj, és Panna mamája lépett a partra.

Akkor aztán a főhattyú megmagyarázta a kicsinyeknek, hogy máskor ne csavarogjanak el a mamájuktól, testvéreiktől.

Az égbolt csupa-csupa csillag volt, mikor Panna illedelmesen megköszönte a hattyúk segítségét, tutajra szállt, és anyjával együtt hamarosan a partra ért.

Az őzike már olyan álmos volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét, de azért illedelmesen jó éjszakát kívánt a tutajos hattyúknak, és édesanyja oldalán engedelmesen indult hazafelé a holdfényes úton.

Janiga József illusztrációja

BARABAS TIBOR

Rákóczi hadnagya

Alázatos instálunk. mint jó Kegyelmes Urunknak. Nagyságodnak, méltóztassék Nagyságod méltó tekintetben venni a mi igaz hazánkért való szenvedésünket és mi nekünk valami kevés patrocziniommal* lenni. kit is az Úristen Nagyságodnak remonerállyon;** egy kevés ideig valami quartéllyt mutattatni, hogy mi is kínos sebeinkbül jobban épülhessünk, annakutána penig holtig vérünket, szenvedésünket nem szánnyuk Nagyságod mellett kibocsátani. Melyekrül a Nagyságod kegyelmes válaszát alázatosan el vátjuk.

Nagyságod

Alázatos szegény szolgái, igaz hívei

Zászlótartó Szilágyi Mihály Fuller*

Fuller

Tizedes

Halassi Mihály Dániel Lőrincz Demeter Simon Szakmári Miska Cser Samu Kis Jancsi Rab Mihály

Bottyán János hosszú papirost tett maga elé, és írta. jegyezte a kívánalmakat. Minden folyamodványt hétszer is meggondolt. Úgy ismerte a népet, a kuruc tizedest, a zászlótartót, a hajdút, hogy a várbeli diáknak tollba mondott panaszokból is maga előtt látta a sebes katonák elkínzott, szakállas arcát, sivár szállását, üres kenyeresládáját... A nagyságos fejedelem jól ismerte Bottyán szánakozá(nöie)

sát a táborbeliek iránt, s ezért jó okkal, nemcsak nvitrai kérelmezők írásait küldette át Beniczky Gáspárral. Hadd tudja, hadd lássa Bottyán, miért forr a közvitézek vére. mi bántja őket. ..

Bottyán elmerült a bajok tengerébe. Kinek fájt volna, ha nem neki. Nagy István ónodi hajdú históriája, kinek felesége megvakult, és öt gyermeke éhezve várta, hívta haza az apját, Beretvás János özvegyének. Hegedűs Ilonának a folyamodványa, aki tíz kiskorúval maradt egymagára, vagy Gacsáji György segélykiáltása, akit a hatalmaskodó Kajdi István ezereskapitány előbb az ecsedi, majd a munkácsi tömlöcbe vettetett.,. Bottyán János csak írt, háborgott, írt és káromkodott. . .

Csibi Ádám tizedes bejött elé, és tisztelettel köhögött;

— Generális uram. nem eszik semmit? — kérdezte halkan.

Bottyán felrezzent, és Csibi ragyás, merész képébe bámult:

— Hogyan? Hány óra most?

— Lassan alkonyodik. oszt még ebéd se volt... — szabadkozott Csibi a zavarásért . ..

— Hű, Ádám fiam. megsértettem a fejedelmet. Várt az asztalához.

— Van körülötte elég tányémyaló. hogy az atyaisten védje meg tőlük a mi jó urunkat... — felelte Csibi Ádám . . . Bottyán nyomban levelet irt, pecsétet tett rá. és bocsánatkérő sorait Csibi Ádámmal átküldötte a palotába. így kezdte a maga mentegetését Bottyán János:

— Nagyságos fejedelem, nékem nagy jó uram! A hadakozó nép panaszai, sirámai és