Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-06-15 / 25. szám
DIÁKALKOTÓI / / PALYAZAT 1982 Amint arról lapunk június 1-i számában már hírt adtunk, diákalkotói pályázatunk bíráló bizottsága május 21-én értékelte a beérkezett pályamunkákat. Az értékelés során megállapította, hogy a pályázatra 58 jelentkező összesen 416 pályamunkával nevezett be. Ezezk megoszlása a meghirdetett kategóriákban a következő: vers: — 32 pályázótól 232 verspróbálkozás; kisprózái műfajok — 20 pályázótól 71 pályamű; képzőművészet — 15 jelentkezőtől 113 rajz, festmény, grafika, fotó stb. (Itt kell megemlíteni, hogy voltak, akik több — két, sőt mindhárom — kategóriában is pályáztak.) A bíráló bizottság — amint azt már ugyancsak közöltük — az alábbi döntést hozta: vers — Szentandrási Tibor, rozsnyói (Roíflava) gimnázium. IV. évf.; 2. Bíró Szilárd, kassai (KoSice) gépészeti szakközépiskola. Hl. évf.; 3. Szászi Zoltán, tornaijai (Safárikovo) gimnázium. IV. évf. és Csepécz Szilvia, párkányi (Stúrovo) gimnázium, III. évf. Nyilvános dicséretben részesül: Feliinger Károly, galántai (Galanta) gimnázium, IV. évf. kispróza — 1. Tóth Anikó, zselízi (Zeliezovce) gimnázium. I. évf.; 2. Matyi Andor, nagykaposi (Veiké KapuSany) gimnázium, IV. évf. és Kőrös Lajos, galántai gimnázium, III. évf.; 3. Tóth Ferenc, nagykaposi gimnázium. IV. évf. Nyilvános dicséretben részesülnek: Nagy Éva, komáromi (Komámo) gimnázium, II. évf.; Czakó József, rozsnyói gimnázium, IV. évf.; Tálamon Alfonz, galántai gimnázium, II. évf. és Hrubík Béla ipolysági (Sahy) gimnázium, IV. évf. képzőművészet — a bíráló bizottság ebben a kategóriában nem talált díjazásra alkalmas pályamunkát. Nyilvános dicséretben részesül: Pőcz Ibolya, somorjai (Samorín) gimnázium, III. évf.; Recska Mária, érsekújvári (Nővé Zámky) középfokú szakiskola, III. évf.; Karika Lívia, somoijai gimnázium, IV. évf.; Katona Tibor, dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) gimnázium. IV. évf. és Kakas Pál, komáromi gépészeti szakközépiskola, 1. évf. A bíráló bizottság a pályázatot — mindent összevetve — hasznosnak és eredményesnek minősíti. Megelégedéssel nyugtázza, hogy a pályázatra áranylag nagy számban és Dél-Szlovákia valamennyi magyarlakta vidékéről — Patastól (Pastuchy) Ágcsemőig (Cierna nad Tisou), számos magyar tannyelvű középfokú oktatási intézményünkből jelentkeztek diákok. A beküldött pályamunkák között — a díjazottakon kívül — meglehetősen szép számmal akadnak dicséretben részesíthető és közölhető próbálkozások is. Gimnazistáink és középiskolásaink beérkezett munkái — az örvendetes műfaji sokrétűség és a választott anyag kezelésének változatossága mellett — általában nagyfokú problémaérzékenységről és egészséges valóságérzékelésről tanúskodnak, s egy korosztály — a mai tizenévesek — helyzetének és életérzésének megragadását, megfogalmazását célozzák meg. A tárgyilagosság kedvéért azonban meg kell állapítani azt is, hogy elég sok próbálkozás erős olvasmányélmények hatására született, előregyártott elemekből készült, közülük nem egyre a teljes nyelvi és gondolati igénytelenség nyomja rá bélyegét, s alapvető helyesírási és stilisztikai hibák tarkítják azokat. Sajnálatosan alacsony színvonalúak a képzőművészeti próbálkozások; általában ötletszegények és rossz minőségűek. Mai számunk irodalmi rovatában a pályadíjnyertes írások közül Tóth Anikó munkáját közöljük. A többi díjazott, dicséretben részesített, illetve közlésre érdemesített pályamunkát későbbi számainkba soroljuk be. A Nő szerkesztősége A fiú megpillantott egy üres padot. Támlája volt, lécek sem hiányoztak belőle, csak a festék kopott le róla itt-ott. Mégis talán ez volt az egyetlen ép pad a parkban. A fiú levágódott a padra. Maga mellé dobta szakadozott, kopott tarisznyáját, melyben összesen négy füzet meg egy zsebkendő volt. A zsebkendő kötelező volt számára. Otthon mindig be kellett mutatnia, hogyan teszi bele a táskába. Az egész viszszataszítóan, szertartásosan történt, de anya megkövetelte tőle. Pedig mennyire utálta a reggelente újra meg újra lejátszódó, unalmas jelenetet, ami ráadásul megalázó is volt! Anya néha még szöveget is kapcsolt hozzá útravalóul: „Igazán vihetnél magaddal rendesebb táskát is!" meg „Viselkedj rendesen, válogasd meg a szavaidat, ne légy nagyképű!" és „Aztán időben gyere haza, ne csavarogj már megint késő estig!" De legtöbbször eleresztette füle mellett ezeket a mondatokat, mert tapasztalta, hogy aztán egész nap rossz kedve lesz tőlük, fölébrednek a gátlásai, és fájóan nagyobb lesz a szabadságvágya. És azon a napon magába zárkózik. Ezen a reggelen anya a hálószobában felejtette szótlanságát, intelmekkel és tilalmakkal fűzte a fiú agyát. Talán kiselőadást is tartott volna „Illik, nem illik" címmel, de a fiú gyorsan kiitta a kakaót, és elrohant. Már úgyis háromnegyed nyolc volt. És most itt ül kényelmesen elnyújtózva. Először nem tudja, mit fog csinálni egyedül. Talán nem kellett volna olyan gyorsan határoznia és csak úgy ellógni a matek előtti szünetben a suliból. Nem akart embereket látni, nem akart beszélgetni senkivel, nem akarta megenni Kati tízóraiját, nem akart focizni a nagyszünetben a haverokkal. Egyszóval semmit sem akart, ami a suliban jó. Hát ezért lépett le. Ha már nem tudja élvezni azt, ami máskor feldobja öt, akkor minek lézengjen ott egyedül a rossz kedvével?! Élénk fantáziájával elképzelte, mi fog történni holnap. Az osztályfőnök, egy gömbölyű-guruló emberke, nagy vallatást rendez majd. Az ö számára biztosan érthetetlen lesz az eltűnése, mert egy dagadt ember mindent később fog fel, mint egy normális. Vagy nem is jut el a tudatáig a válasz. Az lenne a legjobb, ha azt mondaná, hogy tökhülye a matekhoz, s mert beígértek belőle egy dolgozatot, azért hagyta ott a sulit. Akkor legalább kapna egy intőt, s a suliban ezzel befejeződne a dolog. Ám ez a válasz nem lenne hiteles, mert a dagadt úgyis megtudná, hogy nem ez volt az oka. Azt viszont mégsem mondhatja meg neki, hogy nem akart embereket látni, azért tűnt el. Ezt senki nem hinné. Az az igazság, hogy bármilyen egetverő ügy lenne is a lógás oka (de suliévben általában nem történik ilyesmi), a tanárok úgyis iskolaundort állapítanának meg. Ilyenkor minden tanár egy kicsit orvosnak, pszichológusnak és filozófusnak képzeli magát. A fiú ingatta a fejét. Meg akart szabadulni a sulinak még a gondolatától is. Akkor vette észre hogy tavasz van. Még sosem gondolt arra, hogy az évszakok változást hoznak. Most, hogy fölfedezte, kicsit elérzékenyült. „Rohamosan romiok — gondolta. — Nagyon hasonlítok már a felnőttekhez." (nűK Elég szomorú gondolatok. A fiú még csak tizenhat múlt, és egyáltalán nem érzi magát felnőttnek. Sőt, nem is akar felnőtt lenni! A felnőttek mindenki hibáit észreveszik, csak éppen a sajátjukét nem. Éppen ezért bírálgatnak mindenkit. A fiú úgy gondolta, hogy sohasem fogja felnőttnek érezni magát. Még akkor sem, ha mások majd annak is tartják. Ha félig örökre gyermek marad, akkor legalább megismerheti önmagát, észreveheti a saját hibáit... Tehát rájött, hogy tavasz van. Ebből az alkalomból elöhalászott táskája félig lyukas oldalzsebéböl egy gyűrött cigarettát. Még tegnap kapta az egyik haverjától, de akkor nem volt kedve a dohányhoz. Most legalább ünnepelhet vele. A sűrű füstön át nézte a rügyező bokrokat. Élvezte a zöld, a barna meg a szürke keveredését. Pedig nem volt szép. Megállapította, hogy a cigarettafüst egyáltalán nem illik bele Tóth Anikó a tavaszba. Mégis jó volt tudni, hogy kicsit megbontja az összhangot. Csakhamar megunta a bokrok bámulását. Inkább a füstöt figyelte. Megpróbálta nagyon messzire fújni, aztán sokáig érdeklődve szemlélte, és mindenféle virág- meg emberalakokat vélt fölfedezni benne. De'ezt már nagyon sokszor csinálta. így tehát ez is mehetett a fenébe. Érezte, hogy hiányzik valami. Pezsgett a vére, tudta, hogy csinálnia kellene valamit. Valami komolyat, aminek talán látszatja is volna. De tudta magáról, hogy éppen akkor nem jut eszébe semmi, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Letépett egy vékonyka fűszálat. Nézte. Nem találta érdekesnek. Zöld volt, ugyanolyan, mint a többi. Eszébe jutott hogy az emberek is ugyanolyan egyformák, mint a fűszálak. De nem akart ezzel komolyabban foglalkozni. Hiszen nem akart embereket látni, s gondolni sem akart rájuk. Zajt hallott. Lusta volt megfordulni. Léptek hallatszottak egyre közelebbről. Már tudta, hogy csoport jön. Néhány pillanat múlva megpillantotta őket. Elöl egy óvónéni, mögötte szabályos kettes sorokban kézenfogva mintegy harminc óvodás. Az óvónéni arca ráncos volt, de kedves. A fiú egy másik óvónénit is látott. Ő hátul vigyázott a gyerekekre. Nagyon ellenszenves volt neki már az első pillanatban. Állandóan csak azt mondogatta szegény gyerekeknek, hogy a parkban csendben kell lenni, a parkban nem szabad zavarni a madarakat, a parkban nem szabad a fűre lépni, tilos virágot és levelet szedni, véletlenségből sem szabad bogarat vagy lepkét fogni. Még messze voltak tőle, de a fiú már tisztán hallotta a tilalmakat. Pedig a gyerekek szótlanul mentek, nem léptek a fűre, nem nyúltak virághoz és levélhez (mert levelek még nem is voltak), lepkét meg nem láttak. Egyedül csak az óvónéni hangját lehetett hallani, ami elnyomta még a verebek pletykázésát is. A fiú szerette volna megkérdezni, hogy tulajdonképpen mit szabad a gyerekeknek:
