Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-12 / 3. szám
Anna már Tónié volt Nem a budoárok tikkasztó tubarózsailiatában lett aszszonnyá, sem a tengerparti pálmaiigctekben. Mégcsak nem is a „Zsidó-mészégetők” csillagos éggel boltozott völgyszobácskáiban! A Václav-tér harminchárom alatt történt, éjszaka, a lépcsőházban, kapuzárás után. Tóni is bejött, hogy felkíséije az első emeletre s hogy még néhányszor megcsókolhassák egymást Izzón perzselő percek voltak ezek! Nem bírtak kibontakozni a forró ölelésből! És még fenn, az utolsó lépcsőfokon sem tudtak elbúcsúzni. Nem hiába írtak erről a gyönyörűségről annyi sok könvvet! De az egyszerű csók ennél jobb. gondolta Anna. És ha mégis volt valami édes bűbáj e lázas percekben, csak az, hogy Tóni akarta így és ő szívesen odaadta magát. És ez volt az oka, hogy Anna ezen az éjszakán el sem oltotta a villanyt és még sokáig ébren bámulta a kis cselédszoba fehér mennyezetét. S az a nap mégis határkő volt életében. — Hű. a kutyafáját, a mindenit! — vakarta a fejét Mánya, amikor Anna bizalmasan közölte vele. hogy mi a helyzet. És néhány nap múlva, reggel, amikor együtt mentek bevásárolni. Mánya megint kifaggatta Annát. Aztán összeráncolta az orrocskáját és így szólt: — Hát persze, ez így szokott lenni! Akarod, hogy segítsünk rajtad? Anna nem értette meg s Mánya elmagyarázta a dolgot. Nem. Anna nem akarta, hogy „segítsenek rajta.” De most mi lesz? Tóni hiába ácsorgott óraszám állva a sorban a lakáshivatal előtt. Alig lépett ki a Kolben-Művek vaskapuin, máris rohant a képviselőkhöz, a titkárságokra s mindenfelé, ahol valami ismeretsége volt. Ő, aki felnőtt kora óta még sohase mondta senkinek, hogy „kérem szépen”, most magyarázkodott és ágált, pedig közben úgy érezte magát, mintha pofozná valaki. Kétkedő és tétova tekintetekkel találkozott s a kérdéseik is mind-mind egyformák és fölöslegesek voltak és a hajlotthátú hivatalnokok is, míg idegesen doboltak az íróasztal lapján, mind-mind azt hajtogatták: „Ja bizony ez kemény dió, kedves barátom ...” A képviselők ajánlósorókkal látták el és az ismerősök más ismerőseikhez küldözgették és aztán megint elölről végigkilincselte a lakáshivatalokat. Mindez nagyon az idegeire ment. Sok-sok bért szalasztott el a futkosással s már a mérnök is morgott, ha újabb félnapi szabadságot kért. Minden hiába. Az új állam fővárosa zsúfolásig megtelt. A tehetős emberek persze nem szűkölködtek lakásban és a munkásképviselök. párttitkárok és szerkesztők között sem akadt senki, akinek ne lett volna hová lehajtania fejét, csak a Kolben-Müvek gyárimunkása a kedvesével és leendő gyermekük nem kapott egész Prágában fedelet. — Mi lesz hát? — töprengett Anna s a szíve összeszorult. Nem lehet a végtelenségig titkolni a dolgot. Negyedik hónapjában volt. És reggel, amikor tenyerével végigsimított hasán és bővebbre kötötte alsója korcát, ő maga is csodálkozott, hogy a nagyságos asszony még semmit sem vett észre, sőt Dadla kisasszony sem. akinek pedig főleg az ilyesmire igen éles szeme volt. Mi lesz akkor? Elköltözik valamelyik elvtárs családjához, valami zsúfolt lakásba — talán lehet, hogy valaki ebben az állapotban is befogadja, — elkölti azt a néhány húszkoronást, amit kelengyére gyűjtögetett, Tónit is adósságba Ivan Olbracht sodorja. ... És mi lesz, ha seholsem fogadják be? Az éjszaka kellős közepén is felriadt erre a nyilaié és sötét gondolatra s a homlokát kiverte a veríték. Haza, a falusi vityillóba, az apjához? Soha! Nagyon is jól tudta, hogy mily kárörvendve vigyorogna rá a falu és hogy mit művelne az apja! Inkább a Moldvába ugrik! De az építésznőnek és Dadla kisasszonynak más gondja volt, semhogy Annát figyeljék. A kisasszony ágynak dőlt. Valamelyik délután hozta haza autón a nagyságos asszony, amikor az építész úr nem volt otthon. Egy idegen úrral támogatták fel a lépcsőn és rögtön lefektették. A nagyságos asszony szörnyen ideges volt és kövér arca hamuszürkén sápadozott. Amikor egyedül maradtak, a nagyságos asszony odaállt Anna elé. tokája remegett, szemei szikráztak. — Anna — kiáltotta. — Anna. — S a szeméből láng csapott ki. — Dadlinkának kificamodott a lába és néhány napig feküdnie kell. A legfigyelmesebb kiszolgálásra lesz szüksége! A legfigyelmesebb kiszolgálásra! Máskülönben jaj lesz. Anna, jaj lesz magának! Megértette? — S a nagyságos asszony ökle ott hadonászott Anna orra előtt. Anna nem értette meg ezt az izgatott aggodalmat. amellyel az anya immár egyetlen maradék-gyermekét féltette. Mit vicsorgatja rám a fogát a nagyságos asszony? — tűnődött. Talán valami rosszat csinálok a kisasszonynak? Vacsorára megjött az építész úr. Mogorva volt. összehúzódott szemöldökei ezt mindig elárulták. de aztán odaült a kisasszony ágya szélére és felderült az arca. — Mi történt veled, mókuskám? Mit csináltál már megint? Hej. azok a hírhedt magassarkú cipők! No csak feküdj szépen, az orvosok rendbehozzák megint s aztán elküldelek valahová masszázsra. Egyszer nekem is kiugrott a bokám, hű, az ördögbe, nagyon fáj, tudom! — Megveregette a vállát. — Nocsak feküdj szépecskén, aztán kapsz valami szép ajándékot... A kisasszony az ágyához vitette toalettasztalkáját. fésülködött. rizsporozta magát, rózsaszínű pántlikát fűzött a hálósapkájába és a hármas tükörben nézegette, hogyan fest a csipkés selyemingben. Nem lehetett olyan nagy baja! Ő. aki máskor egy karcolásnyi fájdalom miatt az egész házat agyonkínozta. most tréfálódzott Annával. — Hű, Ancsi, micsoda színház az élet! — hahotázott keresztbe fekve az ágyon, amikor Anna felszolgálta a tízórait. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami. — Hallja csak Ancsi. a papa mondja, hogy a maga szeretője bolseviki. Igaz ez? Anna hallgatott. — Sohse tagadja, mi úgyis tudjuk. Mondja meg neki, — és a kisasszony megint nevetett, de már inkább fenyegető rosszindulattal, mint vidámsággal, — ha egyszer majd aprítani kezd mindent picire, pirinyóra, hát akkor ne feledkezzék meg erről a mi istenverté hodályunkról sem! — A kisasszony belenézett a tükörbe. Aztán, a hálósapkája alól kilátszó fürtjeit fésülgetve. még hozzátette: — Ancsi. magának mégis csak remekszép élete van! (Részlet)
