Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-25 / 22. szám
A kelet-szlovákiai kerületi verseny győzteseként üdvözölheti őket a csallóközi közönség. Előadásuk a Dunamenti Tavasz színfoltjának ígérkezik. Hogy ez kinek az érdeme? Felesleges lenne szakmai eszmefuttatást kezdeni arról, hogy az a rendező is jó, aki — ha már elfogytak ötletei — szereplőire bízza egy-egy figura megfogalmazását, a jellem megformálását, hagy jeleneteket kreálni, olyanokat, amelyekre csak a gyerekek képesek, mert a világ dolgainak lecsapódása csak bennük lehet „gyerekes". Meg kellene akkor bolygatni azokat a kérdéseket is, amelyek gyermekeink fantáziahiányát taglalják, játszani nem tudásukról vallanak, s az okokról is szólni kellene, amelyek ezt az áldatlan, senkinek sem jó helyzetet kiváltották. A szádalmási (Jablonov n./Turnou) alapiskola gyermekszínjátszóinak előadásában elsősorban a gyerekek játékát emelték ki a szakemberek. Ha azonban az elmondottakból indulunk ki, rá kell döbbennünk, hogy bármilyen szakmai fogyatékosságokat tartalmaz is Némethné Pogány Zsuzsanna rendezése, keze munkája éppen ott érezhető, észlelhető, hogy a színpadon nyolc gyerek játszik — látszatra — kötetlenül, olyan felnőtteket (ki)figurázva felszabadultan, amilyeneket nehezen visel el a felnőttek társadalma is, a gyermeki világ azonban elképesztő groteszkségében tudja visszatükrözni. Valljuk — a gyermekszinjátszás és kisszínpadi mozgalom támogatói, figyelői —, hogy az alapiskolások esetében elsődleges a pedagógiai cél (bátor fellépésre, önállóságra nevelés, ezáltal az erős jellem formálása), s a hetedikes szádalmási gyerekeket figyelve éppen e cél megvalósulása adja a varázst, az igaz élményt. — Huszonötödik rendezésem ez — mondja Némethné Pogány Zsuzsanna. — Hogy miért éppen Mándy Iván: Rakota meg az ünnepség című darabját választottuk? Talán a véletlen műve, meg azé, hogy nincs nagy választék, de az is lehet, hogy gyerekeimért, akik, úgy érzem, tehetségesek és képesek voltak megoldani a feladatokat, amelyeket színházi-szakmai szempontból a groteszk játék mindig is támaszt. Azt mindenesetre fontosnak tartom leszögezni, hogy nem a versenyzés szelleme vezérelt munkámban, hanem az a pedagógiai elv, amelyet évek óta vallók, hogy a pedagógus a gyerekeket sosem a tanórákon ismeri meg, nem is az osztályfőnöki foglalkozáson, hanem az iskolától részben független cselekvések folytán. Nem tudom pontosan megmondani, mikor is kezdtem, úgy emlékszem, alig volt osztályom, ahol osztályfőnökként ne vezettem volna színjátszó csoportot. Számomra ez minden esetben meg- és felismerés. A gyerekek képességeinek megismerése, ami még a pályaválasztási tanácsadásban is segít, és felismerés, hogy világunk, az emberek gondolkodásmódja, tudata, a család életformái mennyire változóak Huszonötödik rendezés. Akár generációkról is beszélhetnénk^ amelyeket Németh Zsuzsanna nevelt kulturális igényességre, önfegyelemre, bátor és őszinte fellépésre. Nemzedékekről, amelyek a nemzetiségi kultúra támogatását emberi kötelességüknek vallják, amelyek a társadalom politikai, gazdasági és kulturális igényeit komplex módon tudják értékesíteni, támogatni. Szádalmás kulturális jelenléte nemzetiségi életünkben vall erről, az, hogy a CSEMADOK-nak színjátszó csoportja is van — bár rendszertelenül működik —, hogy a Tavaszi szél ... Szádalmáson is „vizet árasztott", hogy a SZISZ alapszervezete is Némethnéhez fordul, ha rendezvényeiket kulturális műsorral akarják gazdagítani. — Nem panaszkodhatunk. Az iskola vezetősége segíti munkánkat. Egyébként alapiskolánkban még egy csoport működik, igaz, ugyanolyan alapon, mint az általam vezetett. Pappné Soltész Erzsébet foglalkozik még diákjaival hasonló módon, mint én. Rivalizálásról természetesen szó sincs, hiszen ö is elsősorban a pedagógiai elveket követi, nála is másodlagos a színházi, illetve a színháztörténeti szempont. Hazudnék azonban, ha nem említeném meg, hogy nem minden kolléga ért egyet velünk, hogy vannak viták, adott esetben súrlódások tantestületünkben az ilyenfajta tevékenység — ha úgy tetszik: pedagógiai elvek — megvalósítása kapcsán. Ezek azonban nem annyira viták, sokkal inkább beszélgetések, amelyeken szeretném meggyőzni kollégáimat arról, hogy az ilyenfajta munkának mind a pedagógiai jelentősége, mind pedig a nemzetiségi lét továbbfejlődése szempontjából alapvetően meghatározó szerepe van. Gyermekszínjátszásunk — sajnos, a felnőtt is — visszaesett. Kevesebb a csoport a korábbi évekhez képest, mintha hullámvölgybe került volna a mozgalom. A gyermekmozgalom esetében ennek sok oka lehet. A legtöbb rendező azt vallja, hogy az iskolák összevonása is komoly szerepet játszott ebben, hiszen az utazó kisdiákok fizikai és biológiai bíróképessége így is próbára van téve, az alapiskolák számának a csökkenése pedig automatikusan vendégünkj a szádalmási gyermekszínjátszó csoport magával hozta a csoportok mennyiségi csökkenését. Németh Zsuzsa hozzáteszi: — A minőségre az is hatással van, hogy a világszínjátszásban, amely egyre inkább eléri a csehszlovák és a magyar színházművészetet is, formai változások jelentkeznek. Az illusztratív színházat egyre inkább a kreatív helyettesíti, ez pedig rendezőnek, színésznek, közönségnek egyaránt a nehezebb út a megvalósításhoz, illetve a befogadáshoz. Úgy érzem, ezúttal a minőség volt hatással a mennyiségre, azaz a követelmények, az igények növekedése hatott úgy, hogy egy időre — remélem, csak lélegzetvételnyire — csökkent a csoportok száma. Egy pedagógus — aki ráadásul rendezőként évek óta jelen van gyermekszínjátszó mozgalmunkban — optimizmusa mindig reményekkel tölt el. Hiszen ö tudja leginkább „megismerni" a jövő nemzedékének képviselőit. A szádalmási gyerekek előadása a Dunamenti Tavaszon — remélhetőleg — élmény lesz. A nézőknek munkára sarkalló, a nemzetiségi kultúra támogatását igénylő, a szereplőknek — Török Tünde, Agyagos Andrea, Voda László, Csobádi Béla, Simon Zoltán, Keller Ottó, Pogány Tamás, Páll Zoltán — pedig olyan emlék, amely mindenképpen a közösség felé fordítja őket, benne keresve az önmegtartás erejének forrását. N.S. Nagy László felvétele mészárost is, de az öregbez nem nyúlnak, ő ott marad egymagában a lovagi alak előtt. Most már mit tegyen hogy mondja? Leveszi a zsíros fövegét, fél térdre ereszkedik, és rebegve, mint a gyerek, szól Rákóczihoz. — Nagyságos fejedelem! Rákóczi Ferenc biztatóan néz rá, és szeretettel szól az öreghez: — Kelj fel a porból! Ne hajtsatok térdet emberfia előtt. Feláll az öreg, leverdesi térdéről a port. és gyűri, forgatja a föveget. — Beszélj, öreg, szólj már. mi nyomja a szívedet! — biztatja a rongyos sárfőit az ország oszlopa. — Nagyságos urunk... A Vágón túlról, Sárföről gyüttem. Nem bírjuk mi már a német vasigát. Vedd le mán a nyakunkról. Jöjj a segélyünkre, mielőtt elvérzünk! Mintha felhő bodorodna a nap elé, Rákóczi arca egyszerre elborul. De csak egy minutumra. Azután a szép, szelíd vonások megkeményednek, mintha vésővel húztak volna árkot a szája köré. három mély ráncot magas, domború homlokára. Nemcsak az öreghez szól. Amit mond, azt az egész odasereglett. várakozó kassai népnek mondja: — Térj haza bizakodással, és vidd hírül a vágontúliaknak. hogy mi nem a privátumért.* * hanem az egész országért, minden kis faluért, az utolsó rögért szállottunk hadba! A fejedelem fennhangon felelt a sárfői öregnek. Meghallotta és megértette szavait a kapunál várakozó magisztrátus is. Savanyú vivátozásukat elnyomja a nép eget verő ünneplése, vidám, harsány éltetése, kiáltozása. A polgármester üveges szemmel bámul a menet elé; ha jól értette, új háború, új támadás, új adó vár Kassa polgáraira. A nagyságos és vezérlő fejedelem ott állt az asztala mögött, előtte a tábornagyok és a generálisok. A gazdagon kárpitozott terem beillett volna a versailles-i királyi palota egy kisebb kabinetjének is. A palota elől nem oszlott el a nép. Zajongása, vivátozása behallatszott a tanácskozóterembe. amelynek fényes pádinientomára keleti szőnyegeket borítottak. Azok nyelték el az egymás után érkező seregparancsnokok lépteit, de nem halkíthatták le a térről behangzó zúgást és zajongást, amely úgy hatott a fülekbe mint a tenger morajlása. Vay Ádám udvari marsall úr súgott valamit a fejedelemnek. Rákóczi türelmet kért magas vendégeitől, és a kárpitot, a brokátfüggönyt félrevonva, kilépett az erkélyre. Bottyán fél szemében vidámság látszott, az irigy és hiú Károlyi Sándor erővel nyomta el bosszúságát a térről behangzó harsány ünneplés miatt. . . Hallgatagon állt Bottyán János a generálistársak között. Még a levelezésben megtalálta velük a hangot, de ha közéjük került, minden eszébe juttatta el nem titkolható „szégyenét”, hogy amivé lett, a maga erejéből lett; vagyont, rangot, címet nem örökölt ő senkitől. (folytatjuk) * KoSice * magánbirtokért (női?)
