Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-25 / 22. szám
szívünknek kedves FÜLÖP ANTAL NOVELLÁJA ELÉ FÜLÖP ANTAL A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a szlovákiai magyar irodalomban szót kérő népes nemzedék tagjának, Fülöp Antalnak akkor tanultam meg végérvényesen a nevét, amikor szórványos Irodalmi Szemle-beli közlései után elolvashattam a Kedvező pillanat cimű novelláját is. Sűrítve kaptam meg benne mindazt, amit ugyan már az iró korábbi Írásai is sejtettek, de művészi érvénynyél, mély és maradandó élményt keltve, ez a kisprózái remeklés mutatott föl először. Azt. hogy FUiöp, eltanulva a neorealista filmek síkváltó technikáját, szemantikai csöndjeit, tömörítőképességét olyan művek megalkotására törekszik, amelyek a különösség esztétikai kategóriáját vegytisztán felmutató, lényegi — és csakis lényegi — jelenségekre csupaszított, szűkszavúságában is sokatmondó novella klasszikus ismérveinek felelnek meg. Azt, hogy műfaji törekvéseivel párhuzamosan van szeme, erkölcsi bátorsága ahhoz is, hogy a csehszlovákiai magyar próza falusi-vidéki helyszínrajzai (Duba, Gál), városi-kispolgári környezete (Egri, Dávid, Ordódy) után egy új életterületet fedezzen föl: a munkáséletet, egészen pontosan annak peremsorsi változatát. Hősei alkalmi kikötői munkások, trógerek, éjjeliőrök, bányászok, vén lovával egy vén fuvaros, lerongyolódott hegedűs. Perifériára szorult, onnan kitörni nem tudó emberek, elemi létigényekkel, nagy indulatokkal, nyers ösztönvilággal, kínjukban jó, hogy nem önmagukat, hanem egymást harapva-marva. A Fülöp-féle esztétikai információ szembesíthető cs iga/olhulo — tegyük hozzá: sajnos — mindennapi valóságunk jóllehet nem általános, de riasztó, figyelmeztető szociológiai adataival. Hogy mást ne mondjak: az alkoholizmus terjedésével párhuzamosan növekszik az érzelmi élet elsivatagosodásának veszélye, kegyetlenség és erőszak szemeli ki magának az áldozatokat — többnyire a legvédtelenebbek, a gyermekek köréből — a felbomló családok százaiban, sőt ezreiben. Mint Fülöp Antal novellájában is. Szerencsétlen sorsú kisgyermek hőse egyike a Fülöpné! másutt is megjelenített kiszolgáltatott gyermek alakváltozatának. Anyja által elhagyott, durva apa gondjaira — gondjaira? kénye-kedvére! — bízott gyermek, aki az anyai testmeleg helyett csupán az anya által otthagyott ócska kacatok „melegét” érzi magán, beléjük kapaszkodik, ezeket dédelgeti, védi Gergely bácsi dühétől. Kompozíciós telitalálat, hogy ez a tárgy-szimbolika kétszer bukkan fel, a nyitányban, illetve a zárórészben, keretbe foglalva mintegy a történetet. („Gyorsan előkotortam az ingemből a fejkendőt meg a papucsot, megcsókoltam, és elrejtettem a szenesláda mögé.” „Előkotortam a szenesláda mögül a fejkendőt meg a papucsot, és én is bemásztam az ágyba.” (A novella szerkezeti egységét Fülöp azzal teremti meg, hogy a Gergő bácsi és a gyermek közötti viszonyt bemutató képsorokat tudatosan egyberántja a négyszer is felbukkanó „No, gyere ide!” („Gyere ide!”) mondatokkal. Az első két képsor a gyermek kiszolgáltatottságát mutatja be. A harmadik „Gyere ide!”-vel bevezetett rész: történet a történetben, amely a gyermek hős és a lovak közös kiszolgáltatottságára vet fényt, félelmetessé növelve közben Gergő bácsi gonoszságát, elvetemültségét. A negyedik „Gyere ide!” ezzel szemben lágy, lírai, vallomásos részletet vezet be, érzékeltetve, hogy a maga módján Gergő bácsi is áldozat — a felesége áldozata. Ezt felismerve csillan elő belőle az emberségnek még raegmarSdt parányi szikrája; az a szikrácska, amelytől, mint azt Fülöp Antal írása vallja, lángra lobbantható talán még az a tűz, melyet majd körülülünk mi, emberek. ZALABAI ZSIGMOND Kedvező pillanat Felébredtem. Az ablakon besütött a nap, a díványon nem volt senki. Az udvaron a kamrától az utcakapuig bakancstalpak dübörögtek végig. Aztán hallottam, hogy csukódik a kapu. Gyorsan előkotortam az ingemből a fejkendőt meg a papucsot, megcsókoltam, és elrejtettem a szenesláda mögé. Számoltam százig, aztán kimentem az utcára. De Gergő bácsi még ott állt a ház előtt. Zsebre tett kézzel bámult a széntelep felé. Szénhalmok csillogtak a napon, köztük fuvarosok rakodtak, mögöttük ölfarakások illatoztak a kerítés mentén. A főnök úr a mázsaházból nézte a fuvarosokat, töltőtoll volt a kezében. Gergő bácsi nem fordult hátra, mikor kiléptem a kapun, de látszott rajta, hogy észrevett. Inkább odamentem hozzá. Én is zsebre vágtam a kezem, úgy mint ő, én is arrafelé néztem, úgy mint ő. Talpam alatt jó meleg volt a por. Ahogy állunk, egyszer csak megszólal: — No, gyere ide! Mondtam neki, hogy már ott vagyok. Azt mondja: — Nem így. ahogy köll. Közben rám se néz. Erre odaálltam eléje, lábujjamat a bakancsa orrához illesztettem, kezemet az oldalamhoz szorítottam, a nap gyönyörűen sütött, én meg úgy tettem, mintha egyenesen a szemébe néznék, pedig azt lestem, hogy melyik keze mozdul meg elsőnek a zsebében. És már hevertem is! A fejem kóválygott, és ahogy feltápászkodtam a porfelhőben, sehogy sem értettem az egészet, mert Gergő bácsi keze meg se rezdült a zsebében. Láttam, hogy a főnök úr felénk néz. De Gergő bácsi már megint azt mondta: — Gyere ide! No, most aztán figyelek, gondoltam, miközben lábujjamat odaillesztettem Gergő bácsi bakancsa orrához. De akárhogy meresztettem a szemem, a keze meg se mozdult, és már megint hevertem, nyelvem beleért a porba. Ahogy álltam fel, az egyik lábam nem és nem akart kiegyenesedni. Ennek megörültem. Most már tudtam, hogy nem Gergő bácsi kezét, hanem a lábát kell figyelnem, mert rugdos. A főnök úr kijött a mázsaházból, és a töltőtollat a szivarzsebébe dugta. Csak ide ne jöjjön, gondoltam, éppen most. amikor már tudom, hogy nem Gergő bácsi kezét, hanem a lábát kell figyelnem; még elront mindent. De Gergő bácsi megint azt mondta, hogy: — Gyere ide! — Már éppen illesztettem a lábam ujjait a bakancsához, de a főnök úr elkiáltotta magát: — Állj! Egy kis beszédem lesz magával, Gergely — mondta, és a telepudvaron át bementünk az irodába. A főnök úr az írópult mögé lépett. Gergő bácsi és én megálltunk a pult előtt. A falon ott volt a címer, az elnök képe és a lobogó. — Dühös egy ember maga, Gergely — mondta a főnök úr. — És milyen jó erőben van. Gergő bácsi állt, mint a szobor, kalapját összemarkolva az arcomnál tartotta. Büdös volt a kalapja. — És mondja csak, Gergely ... mit érez ilyenkor... ? — kérdezte a főnök úr. — Nem értem, mit mond a főnök úr — felelte Gergő bácsi, és a kalapja reszketni kezdett a kezében. — Azt kérdeztem, mire szokott gondolni, mikor így nyakon csípi a kölyköt? — mondja főnök úr. — Nem az asszonyra! Erre mérget vehet. — Értem — mondta a főnök úr. Aztán rágyújtott, és fol-alá kezdett járkálni a pult mögött. Csak a fejét láttam, mert nem értem föl a pultot. — Szóval nem szokott töprengeni azon, amit csinál; sem előtte, sem utána. Ez nem rossz! Ez tetszik nekem! Aztán megállt Gergő bácsival szemközt, és azt mondta: — Az éjjel a Leó meg a Sára a lábát törte! Én meg azon gondolkodom, hogy a fennmaradt abrakot kinek adjam: a kocsisomnak?... vagy másnak? Mert a ceruza így is fog. meg úgy is fog. — Megköszönöm én azt —• mondta Gergő bácsi —. csakhogy a Sára meg a Leó nem törte lábát, sem az éjjel, sem máskor. — Rosszul látta! — mondta neki a főnök úr. Kinyitotta a páncélszekrényt, és egy üveg pálinkát állított a pultra. — Küldje ki a kölyköt — mondta. Erre Gergő bácsi azt mondta: — Eredj ki az irodából! Mentem megnézni a lovakat, de a főnök úr utánam szólt: — Az istállóba ne menj be! Leültem az istálló falánál... ... MAMA! Gergő bácsi kijött az irodából, a keze szárával törölgette a száját, nagy léptekkel jött felém. — Maradj kint! — mondta, és becsapta maga után az istállóajtót. Odalopóztam az ajtóhoz, és egy lyukon belestem. Gergő bácsi ott állt Sáránál, átölelte a nyakát, a fejük összeért, úgy simogatta a ló nyakát. Ahogy simogatta, egyszer csak elordította magát: — Aunye, hát csak egy pár gebe van a világon! Ezzel lekapta a szögről az ostort, és mint a répát, ütni-vág'ni kezdte a Leót meg a Sárát. A lovak meg rugdosni kezdték a gerendát, rángatták a kötőféket, csak úgy recsegett a jászol. — Akár agyon is rúghatnák az embert... — mormogta Gergő bácsi. Az ostor susogott. Leó patkója meg egy arasznyira villant el Gergő bácsi lába szára mellett, és eltalálta a fadúcot. — Mondom én, hogy ez még agyonrúg engem ... — mormogte Gergő bácsi, de arrébb nem ment volna a lovak farától. Már alig látszott a portól, a röpködő szalmától és ganéjtól, a patkók meg csak úgy villogtak mellette. (női4)
