Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-25 / 22. szám
jcsaládi kör r ... mi lesz a gyerekkel? Csak ül, érzései zűrzavarában, kábultan a rázuhanó felnőtt valóságtól, nem korához mért élmények súlya alatt, szemében kiúttalan, öreg bánat. Ötéves, vagy hét, tíz vagy tizennégy? Léte hetek, hónapok vitájában apa és anya érve pro és kontra. „Gondolj a gyerekre", „Én csak a gyerekért", „Ha a gyerek nem lenne" ... És a gyerek jobb szeretne nem lenni. Bármit jobban szeretne, mint ott ülni tehetetlenül s elviselni, hogy összecsapjanak a feje fölött az indulatok, s ilyennek látni őket, akiket a gyermeki ragaszkodás szivárvány színében mindenkinél jobbnak, szebbnek, nagyobbnak érzett; ilyennek, amilyenné a gyűlölet savával marták egymást. Melyik mellé álljon? Kit sajnáljon jobban, azt-e aki vádolt, azt-e, akit vádolnak? Melyiknek van igaza, melyik volt rossz, miért büntetik egymást ennyire? Miért akarják, hogy mellettük és ellenük tanúskodjon? „Ugye, te is láttad", „Ugye kicsikém, engem jobban szeretsz" „Látod, a gyerek is érzi", „Már a gyereket is ellenem nevelted", „Mondd csak meg, hogy nekem van igazam" ... Amíg csak az otthon, a családi élet nehezen elviselhető része volt a vita, a veszekedés, addig néha-néha megpróbált beleszólni, megpróbált „segíteni". Hízelgett, huncutkodott, könyörgött, durcás volt, sírt vagy elbújt. Jó volt: meg sem dicsérték, nem is örültek. Majd rossz: szinte közömbösen megfenyítették, s tovább veszekedtek. Nem bírt elaludni? Bepisilt? Rágta a körmét? Leromlottak az osztályzatai? Alig evett? Mintha észre sem vették volna, csak mondták a magukét, ugrásra készen figyelték egymást, min pattanhatnak fel, mit vethetnek a másik szemére. És előtte mondták, előtte panaszkodtak. Akkor úgy érezte, ennél rosszabb már nem lehet semmi. Most, amikor már azon egyezkednek, kinél marad a tévé, ki viszi a bútort, a kocsit, csak ül és szeretne nem lenni, talán akkor másképpen lenne minden, vagy legalább nem hallaná; szeretne kiáltani: és én, velem mi lesz?... de már nem szól. Csak hányódik azok indulatainak magasra csapó hullámain, s nincs a biztonságnak, a reménynek egy deszkája, egyetlen szalmaszála, amiben megkapaszkodhatna. Ezt a pillanatot, ezeket az órákat, ezt a napot nem lehet kitörölni az emlékezetből, ha öt-, ha hét-, ha tízvagy tizennégy évesen éli át valaki. A család, az otthon széthullása, a szülök válása, bármilyen konszolidált új otthon, új életforma követi, a gyermek életének legsötétebb élménye marad. Jöhetnek aztán a nyugalom évei, amikor pótolni akarják, feledtetni szeretnék vele, amit miattuk kénytelen volt átélni. Elláthatják mindketten bármilyen földi jóval, lehetnek még egymás iránt is tapintatosak és figyelmesek, ő nem felejti el, hogy mások is voltak, hogy azok is ök voltak, s hogy a legfőbb jót, kettejük összetartozásának biztonságát, együtt sugárzó szeretetét elvették tőle. Vidám és nyugodt, „már magához tért", mondják. Tán észre sem veszik, hogy az iskolában nem bírja többé elviselni azokat az osztálytársait, régi barátait, akiknél Konozsi István felvetele a vacsoránál mind ott ülnek az asztalnál, akiket két szülő kísér az iskolai ünnepségre. Észrevétlenül a hasonló sorsúak felé fordul, csak az ő társaságukban érzi jól magát, csak ök nem emlékeztetik arra, hogy „ö az a gyerek, akit otthagyott az apja, akinek elvált az anyja". Talán ő rosszabb, mint a többi gyerek, őt nem lehet úgy szeretni, hogy érte együtt maradjanak, hogy mindketten vele legyenek. Már nem álmodozik arról, hogy mi lenne, ha mégis kibékülnének, ha minden úgy lenne, mint azelőtt, régen. Már nem keresi könyvekben, folyóiratokban az ilyen történeteket, s ö sem talál ki ilyeneket. Már csak álmában fordul elő, hogy együtt futnak a folyó felé, kézen fogva sétálnak az állatkertben — az egész család — s nevetnek, nevetnek. Ilyenkor sírva ébred. Inkább arra gondol, ha ő felnő, másképpen fog élni. Az ő családja jó lesz, ott sosem lesz veszekedés, hangos szó, csupa figyelmesség, kedvesség, mosoly és szeretet, gyöngédség lesz..'. S keresi az álmához méltó társat. Az első szerelem illúziójával vagy nagyon gyorsan házasságra lép, vagy nagyon óvatosan figyel, s csakhamar átjárja a bűvöletet az emlékek ürömcseppje: Megbízhatom-e benne? Ő sem sietett haza, mint apám. Ő is hangosan szólt vissza, mint akkor anyám... És az első szerelem, az első szexuális élmény, a hirtelen megkötött házasság csalódásával ott ül a házassági tanácsadó pszichológusánál, a nőgyógyásznál vagy a szexológusnál, hogy tisztába jöjjön önmagával, hogy egy tárgyilagos idegen előtt végre vallhasson arról, amiről eddig hallgatott, s megtudja, mi volt a kudarc oka, miért van tele szorongással, miért bizalmatlan, miért impotens, miért frigid, miért túlérzékeny, miért érzéketlen, miért annyira sebezhető. És a házassági tanácsadó pszichológusa, a szexológus, a nőgyógyász jegyzetfüzetében gyűlnek a vallomások, a szülők válásának következményeként nehezen gyógyítható, sokszor gyógyíthatatlan lelki sérülések diagnózisaival, a szakemberek szűkszavú megállapításaival: „A feldúlt otthon, a felbomlott házasság konfliktusokkal teljes atmoszférája hosszantartó és állandó hatása gyógyíthatatlanul megsebzi a fejlődésben lévő érzékeny gyermek lelkét. Hiszen az ő zárt, külön világának középpontját a szülők jelentik, az ő viselkedésük normáit utánozzák, sajátítják el a másik nemhez való viszonyukban. Az ilyen házasság, az ilyen otthon hatása a gyermek kialakulatlan személyiségére annál nagyobb, fejlődésének minél kritikusabb időszakában éri. Elzősorban azért, mert nem térhet ki előle, nem tehet ellene semmit, másodsorban azért, mert a szülők és a testvérek megzavart, megbomlott érzelmi kapcsolatai az emberi élet sorsdöntő tényezőjévé válnak. Gyógyításuk felnőtt korban, amikor a neurotikus reakciók már állandósultak, nehéz és hosszadalmas. Mindent meg kellene tenni azért, hogy az embereket zsenge gyermekkorukban megvédjük az ilyen hatásoktól, az ilyen irányú fejlődéstől. Csak az erős, érzelmileg kiegyensúlyozott család nevelhet egészséges embereket, akik erős és egészséges emberi kapcsolatokra, mély és tartós érzelmekre képesek." (A szexológus szemével, Prof. MUDr. Jan Raboch Dr. Se.) Olvasom a legfrissebb statisztikai adatokat: 1980-ban hazánkban 33 863 válást regisztráltak, 1981- ben 34 595-öt. Vajon az idén hányat regisztrálnak? A válási görbe emelkedőben, a teljes családokban felnövekvő gyermekek száma csökkenőben. Nincs más megoldás? Újabb páciensek növekednek a pszichológus, a szexológus, a ginekológus számára, s a magukra hagyott gyermekekben növekednek az új válóperek jelöltjei... mi lesz a gyerekkel ? H. MÉSZÁROS ERZSÉBET
