Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-18 / 21. szám
Életem: az iskola Minden mást szívesebben és valószínűleg természetesebben is csinálna, mint azt, hogy valljon magáról. Igaz, nem kéreti magát, de izeg-mozog a földrajz-szertár szűk karosszékében, ahol egyébként kényelmes ötperceket szokott tölteni két csengetés között. De hát ismeretségünk régi, a pályakezdés egykori nehézségeit együtt izgultuk végig, ismerős a belső nyugtalansága, derűje, amivel percek alatt sodró meleg, baráti légkört varázsol maga köré. Olyan töretlen optimizmus és vidámság sugárzik belőle, hogy ezt mindenkinek észre kell vennie; sőt már két fia is hallhatta valakitől, mert a legfrissebb „storyval” kezdi a beszélgetést: — Anyu, a Norbi olyan pesszimista — panaszolta ma reggel a kisebbik fiam ... Aztán a kérdésemre, hogy miért, megmagyarázta: — Mert ha együtt játszunk, mindig azt hiszi, hogy ő nyer ... No és ilyenkor jön a mama, aki pedagógus is, mert máshogy már nem tudná csinálni, és oktat, nevel, meggyőz igazáról: mi az, hogy pesszimista? Ilyet mondani: ... talán optimista, ha azt reméli, hogy ő nyer. Pesszimista akkor lenne, ha előre félne, hogy valami nem sikerül ... Dehát nincs mitől félnie. Akik kicsit is ismerősek a bratislavai magyar tannyelvű alapiskolában — vagy ahogy emlegetjük: a „Duna utcai iskolában” —, azok már kitalálták: Lukácsné Várady Észter ül a vallató-karosszékben. Tizenöt év pedagógiai munkája van mögötte. Igaz, nem oklevelekkel, kitüntetésekkel méri, hanem tapasztalatokkal, makarenkói tényekkel, melyek állják az idő sarát. Tornaija (Safárikovo), Feled (Jesenské), Csallóközcsütörtök (Stvrtok na Ostrove) után, a fővárosban töltött évekkel együtt egy szekrénnyi kis fekete noteszt gyűjthetett már össze. Persze, a szekundákat kijavítja maga az élet, az idő. A lényeg tovább él a tanítványokban, akik évek múlva is elküldik üdvözlőlapjaikat, üdvözleteiket, meghívóikat a volt osztályfőnöknek, tanítónak. — Gondolom, sokan és szívesen megismernek az utcán is ... — Meg ne írd, de nem így van ... Nézz rám. Tizenöt év, tizenöt kiló! Mit csináljak? Kellett nekem háztartástant is vállalni?! Mert tudod, aki kedvvel főz, az kedvvel eszik, és az „eredmény” nem marad el ... De hát végsősoron pedagógus vagyok, nem maneken . .. Aztán visszakalandozunk abba az időbe, amikor Eszter még „nádszálkisasszony” volt. Bátran leírom, mert így volt, így emlékszünk rá. — Falun születtem, falun kezdtem iskolába járni. Ennyi év távlatából azt is elmondhatom, hogy „titokban”. Ötéves voltam, amikor egy ismerős tanító nagynagy kérésemre megengedte, hogy beüljek az elsősökhöz a hátsó vagy éppen az üresen maradt padba ... „Ha nem fogom zavarni az órákat...” Úgy látszik, nem zavartam, mert végigjártam az egész évet. Mire rendesen beiratkozhattam az iskolába, ismertem az ábécét... Nagyon szerettem tanulni. Nem afféle „stréberség” volt ez, hanem örökös kíváncsiság, erőpróba, tenniakarás. Talán ebből az időből sarjadzik életem egyik alapelve: mindent szabad, csak unatkozni nem. Apámon, anyámon láttam, éreztem, később tudatosítottam, hogy a tétlenséget nem ismerő embernek állandó a munkakedve. Valahogy úgy érzem, mindenféle munkára jellemző, hogy csak el kell kezdeni. Nem arra kell gondolni, hogy nem tudom megcsinálni, hanem arra, hogy miképpen tudom megcsi. nálni. Az iskolában is ez a kérdés izgat leginkább a gyerekekkel kapcsolatban. Eljutnak hozzám a visszajelzések: sok a tananyag földrajzból; távoli országokat térkép útján megismerni, adatok alapján észben tartani lehetetlen ... Néha magam is gondolom, hogy a szülők okos meglátásai sokban segíthetnék a tankönyvírókat, a tanterv összeállítóit, mert egy-egy iskolareform eredményét tényleg csak a már felnőtt nemzedék tudja utólag helyeselni, vagy helyteleníteni... Persze, másféle visszajelzések is elérnek: Lukácsné jó tanító, Lukácsné nem jó tanító ... Nos, mit mondjak? Szerintem minden pedagógus szeretne „jó” lenni, de ezt a jóságot nem lehet olcsó áron, hatásvadász eszközökkel, lesben állva megvenni. Az ember belső igazságkeresése, és az ezzel járó szigora néha kellemetlenné is tehetik az egyént. Sőt, tévedésektől sem vagyunk mentesek. Az élet — minden szakaszban — konfliktusokat szül, amelyeket meg kell oldanunk. Az más dolog, hogy ezekre a konfliktusokra érzékenyek vagyunk, míg a megértő, belátó, valamiféle többletet jelentő cselekedeteket, segítséget, olykor-olykor csak szavakat, félmondatokat akár észre sem veszünk ... A gyerekek az utolsó órán azt szokták írni a táblára: ultima hóra non datur secunda ... Ez valahogy fordítva is igaz: az utolsó órán, amikor a gyerek felnőttként, érettként kilép az életbe, a tanítójának sem adatik „secunda” ... Addigra mindegyik megérti azt, hogy énünkből, életünkből adtunk egy részt tovább minden szavunkkal, minden intelmünkkel, minden tudásunkkal. A kamaszkorban feltörő, fellobbanó harag kiforr, megszelídítik a tények. Az én életem az iskola. Talán nem is tudok olyat tenni, ami ezzel nem függ össze. Két fiam van, iskolások, családi körben is előtérbe kerülnek a problémák. Szerencsém is van: férjem a legnagyobb támaszom minden jellegű problémámban, nem is tudnék elképzelni olyan házasságot, ahol családi élethivatás-közéleti tisztség közé válaszfalakat kellene állítani. Nincs annál szomorúbb, ha a családi élet abban merül ki, hogy fillérekre számolják át a letöltött munkaidőt: ez megéri, ez nem éri meg ... Annyi szállal kötődünk embertársainkon keresztül a társadalomhoz mint közösséghez, hogy nem lehet merev munkatervet szabni magunknak, mit kell elvégeznünk, mit hagyhatunk másra. Ennélfogva a munkaidőnket sem lehet két csengetés közé szorítani. Sokszor van úgy, hogy a délutáni, utólsó csengőszót nem hallja meg a tanító, mert belül, a saját, szeizmográfnál is érzékenyebb időmérője még nem szólalt meg. Talán most jön az a bizalmas negyedóra, az a kibuggyanó panasz vagy jókor elhangzott biztató szó, ami egy gyerekember leikéhez megnyitja az utat... Még a szidásokat, a néha elhangzó nem éppen szalonképes szavakat is idesorolom, hiszen az életre nevelünk. Sokszor védte már magát pedagógus azzal: a makarenkói pofon is csattan. A kávéscsésze kiürült, a „lyukasóra” letelt, térkép, glóbusz másik osztályba vándorolt. De hiába is húznám az időt: az egykori nádszálkisasszony, aki már tízéves korában énekórákat, rajzórákat, tornaórákat adott a nála kisebbeknek, végül is pedagógus lett. Csak egészen kis idő volt, amikor gyógyszerész akart lenni. Most már jobb, hogy így történt. Csak éppen bármelyik végénél kezdem is a beszélgetést, mindig egy témánál kötünk ki: az iskola. Persze van, ami külön fejezetet, szószerinti mondanivalót érdemel: pályaválasztás, szülői értekezletek. Tollat, papírt teszek elé és kérem, hogy folytassa, ha ideje engedi. Családi körben is szívesen hallgatjuk ... MEGYERI ANDREA (nő 4) Kontár Gyula felvétele
