Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-11 / 20. szám
vendégünk CA PÖTYIKÉK Mezítlábasán, hosszú fehér ingruhában játszik a színpadon vagy harminc gyerek. Egy idő után szinte eltűnik a háttér, a környezet, s kinek-kinek az a domb, folyópart; rét jut az eszébe, amely a gyermekkori emlékek közül leginkább a szülőföld fogalomhoz kapcsolódik. A közönség, mint a legjobb színházi produkció után, csak lassan ocsúdik, aztán zúg a taps. Az eredményhirdetéskor senki sem csodálkozik, hogy a kelet-szlovákiai kerületi versenyben a kisszínpadok első kategórájában a Rozsnyói (Roznava) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola legifjabb csoportja, a Pötyikék győzött. Az alapiskola elsőseiből verbuvált csoport oklevelét és díját talán a legkisebb szereplő vette át, mert amint elhangzott, hogy Pötyi — ..., már állt is fel, és ment. Mert hívták. Őt ugyanis úgy becézik: Pötye, Pötyi, Pötyike. Ebből ered a csoport neve. És a története? — Nem akartunk mi csoportot létrehozni, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy most beszélnek rólunk — mondja az egyik .vezető-pedagógus, György Irén. — Versenyről nem is álmodtunk. Ezek a gyerekek napközibe járnak, mind elsősök, s a napközis foglalkozásokat akartuk értelmes munkával kitölteni. A szókincs fejlesztése, a nyelvgyakorlás volt a fő cél, ritmikus játékkal kötöttük össze. Persze, később már láttuk, hogy ebből több is lehet, így csöndben, tulajdonképpen titokban, műsorra formáltuk, amellyel az iskola vezetőségét akartuk meglepni. Természetesen a szülőket be kellett avatni, ők tudtak róla, sőt segítettek is. — Az igazgatónk is meglepődött, meghatódott, amikor látta a műsort — így Klárik Márta, a műsor társrendezője, az ötlet társszerzője. — Aztán verseny lett belőle, s lám, most készülhetünk a Dunamenti Tavaszra. Lehet, hogy ez meglepő, ugyanakkor azonban a rozsnyói iskola hagyományainak folytatása. A Dunamenti Tavasz egyik sikeregyüttese, a Mandikó is ebben az iskolában működik, s a Pötyikéken kívül még egy kisszínpad alakult ebben az évben. Ritka — sajnos! — az ilyen iskola Dél-Szlovákiában, az iskola vezetőségének körültekintő céltudatosságát dicséri, s természetesen azoknak a pedagógusoknak az elkötelezettségét, akik megértették, hogy az ilyen szereplés egyéniségfejlesztés, jellemformálás és bátor fellépésű, körültekintő, igényes felnőttek nevelése. A teljességre törekvés nélkül csak néhány név, akik még ma is az iskola pedagógusai, s csoportjaikkal már több sikert értek el: Zabari Béla, Klobusnyik Jaroslavné, Zabari Béláné, Simon Zoltánné. — Nehéz körülmények között dolgozunk, tanítunk — mondja György Irén. — Igaz, már évek óta nem tanítunk váltott műszakban, de iskolánk nem egy helyen van, a napközik szintén szétszórva, a város több helyén is. De erről kár beszélni, hiszen a tervek szerint már szeptemberben az új, modern iskolába költözhetünk. A Fábry Zoltán iskola átadása sok éve tartó viszontagságos helyzetünket oldja meg. Ezekkel a gyerekekkel egy ötször öt méteres helyiségben gyakoroltunk. Ez az ö napközijük. Később az iskola folyosóján, az aulában, vagy ahol helyet tudtunk magunknak szorítani, esetleg helyet biztosított Nagy László felvételei az igazgató elvtárs. Fontosabbnak tartom azonban azt, hogy a tanítás — végül ez a fő küldetésünk — olyan körülmények között folyhat, mint a város többi iskolájában, s olyan színvonalon, amelyet társadalmunk joggal vár el a nemzetiségi iskoláktól. Lehet, hogy az új épületbe még főbb szülő hozza hozzánk bizalommal gyerekét, hiszen sokan mondták eddig is, szívesen íratnák gyereküket a mi iskolánkba, de ilyen körülmények között nem tudják elképzelni megfelelő szintű fejlődésüket. — Úgy tudjuk, az iskolában klub is lesz, olyan helyiségek, ahol a pionírszervezet egyes körei gyakorolhatnak, még magasabbra emelhetjük hát a mércét. Minőségi munkát végezhetnek majd pedagógustársaink, és persze mi is. Bármelyik rozsnyói pedagógussal találkoztam az utóbbi időben, bármiről beszélgettünk is, az új iskola mindig szóba került. Bizakodással, elszántsággal teli vallomások voltak ezek. Többször voltam a rozsnyói iskolában, megértem hát őket. Mert eddig leggyakrabban arról esett szó, hogy a szűk, itt-ott már életveszélyes romlásnak indult épületben, hogyan tudnak ilyen jó szinten oktatni, ilyen sokrétű iskolán kívüli tevékenységet végezni. Bizonyára a város és a járás vezetőinek is megkönnyebbülést jelent majd az új iskola átadása, hiszen sokat főtt a fejük a magyar tanítási nyelvű iskola miatt. S most már egy másik gond megoldásához foghatnak hozzá, amelyről szintén tudnak és több éve beszélnek már: a magyar tanítási nyelvű óvoda jobb körülmények közé helyezése, s azon szlovák tanítási nyelvö óvodai osztályok elhelyezése, amelyek még eddig nem kerültek új környezetbe, modern épületbe. De mi lesz a Pötyikék „sorsa", hiszen jövőre a második osztályba lépnek, György Irén és Klárik Márta pedig új elsősöket kap? Reméljük, a színjátszók és a másik kisszínpad vezetői a legtehetségesebbeket kiválasztják közülük, hiszen mi válogatás nélkül szerepeltettünk majdnem minden elsőst. Sajnos, elvesztik nevüket, még akkor is, ha Pötye velük szerepel majd. A Pötyikék marad a mi csoportunk, mert az új elsősökkel is hasonlóan akarunk foglalkozni, most már tudatosan, még ha nem jutunk el a kerületi versenyre sem. A mi esetünkben egyértelműen a pedagógiai szempontok a meghatározók, sokkal kevésbé a versenyszerű szereplés. Előfordulhat azonban az is, hogy jövőre az újságírók négy csoport működéséről számolhatnak be, ha iskolánkról írnak. _ns_ Matyi a nyitrai,* galántai* "várra, a hadi táborokra, a futó lovakra, a jó kardokra, a lobogó zászlókra. Hányszor látta önmagát is lóháton, fegyverrel, amint bevágtál az ellenség sűrűjébe, és a győztes csata után az ellenség borította téren díszes kísérettel megáll előtte török paripán a fejedelem, és így szól hozzá harsányan, büszkeséggel: — Te vagy a réthei* Bíró Matyi? Örülök, hogy megismertelek. Anna riadt közbekiáltása zavaija el Matyi vágyképeit: — Matyi, te! Itt hagynál, itt hagynád anyánkat! Megszakadna a.szíve szegénynek! Matyi lehajtja a fejét. Nem felel, tudja, érzi. hogy Annának igaza van. Bornemissza felemeli a gyerek állát. és könnytől elhomályosult szemébe néz. — Kuruc a szíved. Matyi, de hadd maradjon itt magnak egy igazi legény. Azzal a kezét nyújtja Matyinak, aki fájdalmas szünet után belecsap János erős. érdes tenyerébe. Suhajda is lovat váltott, a vértes hadnagyét nyergelte fel magának. Látta, amint János meg Anna kéz a kézben beléptek az lnczédi-kertbe. látta járásukon, hogy könynyű, boldog a szívük, hiszen úgy jöttek a hársfasoron végig, mint a szentek az oltárképeken. akik nem kavicson, kövön, de felhőkön járnak. Azt is jól látta, hogy Anna kivett valamit a kebeléből, egy kendőt, és szerelemmel nézett Bornemisszára. Látta őket Suhajda. de a szavuk nem hallhatta. — János, itt a jegykendőm . . . Óvjon meg minden bajtól, betegségtől, ellenségtől. .. János is felindult, de uralkodik az érzésein. Zubbonyába rejti a kendőt, és csak annyit mond: — Megőrzőm, Annuskám. megőrzőm, míg élek. Azzal János is a zsebébe nyúlt és morzsák közül elökotort egy rézlibertást. Egy egész libertást, aminek becsülete volt. de értéke alig. — Anna. itt ez a libertás. Ha rosszra fordulna a sorod, üzenj. Add oda annak, aki Nyitrára szökik. Keressen meg éngem Inczédi ezredében, s csak annyit üzenj véle, hogy: köll már a vitézség! Még egyszer megsimogatja Anna kezét, megöleli a leikével — és a lovához lép Bornemissza János. A lány meg áll. egész valójában reszket azért, aki az előbb még ölelte, csókolta, azért, aki most biztatja és elhagyja. Észre sem veszi, hogy Suhajda áll előtte. A lova nyerítése sem téríti magához. Csak a hangra. Suhajda érdes hangjára eszmél: — Kerestelek. Anna. Beszédem lett volna véled. Hallja a lány a beszédet, de a szeme csak Jánost kíséri, nem lát ő mást ebből a zsivajgó embertömegből. az egész udvarból. — Rám se nézel, ide se hallgatsz? Úgy látom én. kár is lett volna itt minden szóért. Te már választottál. És Annából a könnyeivel együtt kitör: — Igen, igaz, én már választottam! (folytatjuk) •Istenem, istenem. *Nitra, *Galanla, *Reca. (nő 17)
