Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-05-11 / 20. szám

gnaBHMnHB

mm

/-------------------a

ELŐSZÖR

ADYVAL

v

V

Hogyan találkoztam Adyval? A kérdés helyénvaló. Nemzedékem — mondhatnám így is: a századközép nemzedéke — sokat hivatkozott az előtte járt költőre és publicistára, látást kapott tőle, szenvedélyes érveket, erkölcsi erőt, akár társadalmi feszültségekről volt szó. akár nemzeti ellentétek feloldásáról.

Annál érdekesebb a visszaemlékezés, ha meggondolom, hogy jóval Ady Endre halála után. a forradalmak dühével s a Monarchia felbomlását követő ellenforradalmi időszakban értem el Adyig, sok más iskolás társammal együtt. Természetesen az én esetemben nemcsak a magyar ellenforradalomra gondolok, hiszen kisebbségi sorban nőttem fel. ahol a kisantant ellenforradalma hamarabb diadalmaskodott. Két maradék középiskola diákjaiként verődtünk össze egy közös irodalmi önképzőkörbe, s itt pattant ki az Ady-vita. írtunk 1923-at. Sokat izegtemmozogtam már akkoriban, szavaltam, bíráltam osztálytársaim verseit, diáklapokba dolgoztam, még cserkészimát is írtam, így lettem a kör jegyzője. Az Ady-sokk. hogy úgy mondjam, hivatalban ért.

Itt kell megmondanom, hogy Ady költészetét nem ismertem. Én sem, s diáktársaim többsége sem. Pedig otthonról választékos irodalmi szellemet hoztam magammal. Édesanyám tanárnői könytárában Ballassitól az ő megítélése szerint legújabb költőkig, név szerint Reviczky

f \

DUNA-PARTI

ANDALGÓ

V________________________________/

Nagy eset volt az. Kassák Lajos ellátogatott hozzánk, főiskolás diákokhoz. Feleségestül, és a híres szavalókórusával. Volt is ünnep. A Primáspalota tükörtermében, ahol valamikor Napóleon a pozsonyi békét aláírta, most a munka és a munkásság költői dicséretére Kassák-versek dübörögtek, de nem is erről kívánok szólani. hanem egy háttérben maradt, régen elfelejtett kis epizódról. Most sem jó emlékeznem rá, megszégyenülésnek éreztem a fekete oroszos ingben megjelent s már a szemével is veséző mester színe előtt.

Egy Duna-parti kiskocsmába tértünk be a Juszti-soron, séta közben kaptunk kedvet egy pohár sörre. Többre nem is futott volna a kasszából, mert hát Kassák is vigyázott minden garasra, s mi, a vendéglátók, igazán a semmiből éltünk. Letelepedtünk egy kis kerekasztal köré

Gyuláig. Kiss Józsefig és Komjáthy Jenőig magaménak vallottam már évszázadok szépségeit, s a magam új szerzeményeként Gyóni Géza. majd az erdélyi Reményik Sándor egészítette ki a költői galériát. Nincs ezen semmi csodálkozni való, egy állástalanná vált katonai számtanácsos és egy elbocsátott tanárnő gyermeke, darutollas ludovikás unokaöccse, aligha szabadulhatott volna a magát keresztény nemzeti kurzusnak valló áramlat hatása alól. s még így is én voltam a szabadabb elvű hasonló balsorsban élő társaim közt. ami talán anyám harcos feminizmusának s apám derűs liberalizmusának volt köszönhető. Ilyen oltásokkal kerültem a váratlan Ady-viharba.

Volt önképzőkörünkben néhány ifjú, aki különféle családi determinációk folytán távol állott a mi problémaköreinktől. Nem, mintha nem osztották volna meg velünk az önképzőkör esztétikai gondjait, de előítéleteinken kívül éltek, más hittanórákra jártak, s mint kiderült, ott hamarabb rázták le magukról a hagyományos kötelmeket. Egyikük a következő ülésre Ady-szavalatot jelentett be. Izgalomba jött mindenki, még tanárunk is. az önképzőköri élet mércéit Arany Jánosban megadó és sugalmazó, de mindenképpen szabadgondolkodó Pfeiffer János. Már előtte meg kellett volna mondanom, hogy Ady nemismerése tulajdonképpen pontatlan meghatározás, mert ha nem is olvastuk, nem is hallottuk még verseit, olyasféle hírek lecsapódtak már hozzánk, hogy egy „részeges, dekadens, nemzetellenes” költőről van szó, akit körünkben említeni sem illik.

Nos hát, itt volt a hadüzenet! S a következő ülésen elhangzott a Védcölöp úti líceum épületében az első Ady-vers:

négyen, az író és a felesége, Simon Jolán, s mi ketten a diákok közül, a társam Terebessy János lehetett, vagy nemrég Stuttgartban elhalálozott Peéry Rezső. Sört megrendelve, pincér jön. Egy butéliás üveggel, kidugaszolva, négy kecses pohárral. Ejnye, nézünk a mesterre, ő a rendelő? Kassák ránk csodálkozik, na, ilyen gálánsak az úrigyerekek? Végül kiderült, senki közülünk ilyen finom (és drága) itókát nem hozatott, tévedés, tessék csak visszavinni! A pincér azonban szó nélkül rámutat a fiaskóra ragasztott papirosra, az mindent megmagyaráz! Kassák odahajlik, s már olvassa is: Éljen az Edgár, a Balogh,

Kinek lelke magyar berkekben andalog

Oda is szólt menten:

— Urám. ez önnek szól! (Kasi, ahogy becézték, Nyitra-táji á-hangokkal beszélt.)

Értelmetlenül meredtem az üvegre, kifogyott belőlem a szó. Valaki kitolt velem? Kihívás? Volt elég ellenségem, nem utoljára éppen a Kassák-rendezvény miatt.

A pincér látta elhülésemet, s mintegy

A Halál rokona. Az előadó, egy feltűnően ideges nyolcadikos, romantikus vonaglással, hisztériás tűzben adta elő a verset, s általános volt a felháborodás. Nem a személy ellen, a kollegialitást nem adta fel soha senki, hanem a téma s a költő ellen, aki távol áll erkölcsi felfogásunktól, nemzeti érzésünktől és kisebbségi élniakarásunktól”. Javaslat hangzott el. hogy örökre tiltsuk ki a dekadencia költőjét az önképzőkör pódiumáról.

Ez már nekem, a jegyzőnek, sok volt. Felugrottam, s túlkiáltottam a zajos termet hozzászólásommal:

— Senki véleményét és senki költészetét innen ki nem űzzük, ez ellenkeznék éppen keresztény és nemzeti mivoltunkkal. Inkább lépjünk nemes versenybe. Ám tessék — itt az adyzók felé fordultam —, hirdessék csak az önök Adyját. s mi majd Gyónival vonulunk fel. Arra való az önképzőkör, hogy vállaljuk ezt a szembesítést, s meg vagyok győződve arról, hogy a szabad eszmecserében győzni fog a helyes és igaz!

Pfeiffer tanár úr is egyetértett a versenyfelhívással, így oszlottunk szét.

A dalnokversenyre nem került sor. A folyosón ugyanis hozzám csatlakozott az ellencsoport legtekintélyesebbje, egy gazdag ügyvéd, földbirtokos és egyben hitközségi elnök rendkívül művelt fia, s kezembe nyomott egy Ady-kötetet a következő szavakkal (önképzőköri udvariassággal önöztük egymást):

— A versenyt elfogadjuk, de csak akkor van értelme, ha önök is elolvassák Ady költeményeit. Azt hiszem, óriási tévedésben vannak. Hiszen Ady éppen a maguk költője, a magyarság legsúlyosabb kérdéseit szólaltatta meg. És kérem, tessék tudomásul venni, hogy nem is zsidó.

védekezve a hátsó szoba felé mutatott:

— Bent ült az öreg úr, ő küldi, fogyasszák el jó kedvvel!

Kassák találta fel magát legelőször, s rám szólt:

— Menjen, köszönje meg! — s már nyújtotta is a pincér felé töltésre a poharát.

Vad indulattal mentem át a hátsó szobába, a Toldy-kör mérges öregjeire gondoltam, akik annyiszor kiátkoztak minket az új magyar irodalom iránt tanúsított vonzalmunk miatt, aztán gondoltam egy maradi diákcsoportra is, azoknak a cseh és szlovák diákokkal való barátkozásunk nem tetszett, ne de ilyen eszközökhöz, a nevetségessé tétel és lejáratás fogásaihoz eddig senki sem nyúlt harcaink során ... A félhomályban tényleg néhány öreg ember ült, felém fordulva kacagott az egyik. Hihetetlen! Balogh Elemér református püspök, kedves humorú öreg úr, neves bibliaszakértő nyújtotta felém a kezét, s kívánt nekem és „barátaimnak” (nem tudta kikkel ülök) egészséget

Igaz. volt egy érintkezési pont az én fiatalságom s a püspök tisztes öregsége

Higyje el. nem a származás kapcsol hozzá. hanem az. hogy általa lehetek én is magyar.

Fair play! A logikus versenyfeltételt elfogadtam, s magammal vittem a kötetet. Sötétfekete, szép nyomással, új Athenaeum-kiadásban ez volt éppen A halottak élén.

Hazavittem és elolvastam.

Mit csűijem-csavarjam tovább a történetet? a következő önképzőköri ülésen felléptem a pódiumra, s én szavaltam Ady-verset.

Ez volt A Mindegy átka.

„Gyújtsuk ki jól a szíveinket: Csak azért se győzhet a Mindegy” — kiáltottam lázban égve, belül sírva és ujjongva. A verseny ezzel véget is ért. Ha akadt is még néhány személyi ellenkezés, de csak úgy, négyszemközt, a volt evangélikus líceum s a beleolvadt utolsó katolikus főgimnázium osztály (közösen: magyar reálgimnázium) önképzőköre befogadta Ady Endrét.

Kamaszkor, kamasz pró és kontrák, kamasz megegyezés, de ami elkezdődött, az a magyar értelmiség új, kisebbségi rajának öneszmélése, sorsproblémák tisztázásán át a dolgozó néphez való eljutása. a Duna-völgyi és kelet-európai együttélés igehirdetése lett. magyarságban és emberségben egyaránt edződő Ady-nemzedék. Azzal az önképzőköri társammal, aki az első Ady-kötetet az iskola folyosóján kezembe nyomta, éveken át együtt munkálkodtam a Sarló népi-haladó mozgalmában, túlemelkedve származási, osztály- és hittanórai különbségeken. Talán még annyit fűznék a históriához, hogy ugyanettől a barátomtól. Porzsolt Lászlótól (nemrég halt meg Norvégiában) kaptam az első Marx-kötetet is.

között. Majdnem hogy a fia nem lettem. Nagykorúságom elérésekor ugyanis apámról maradt erdélyi szász nevemet anyai ágról való névre akartam felcserélni. úgy érezvén, hogy írói feladatokra készülőben ezzel anyanyelvemnek tartozom. Jogilag erre nem volt akkor semmi lehetőség, így vetette fel anyám, hogy kétjem meg a hasonló nevű Balogh püspököt. családunk régi barátját, fogadjon fiának, törvényesítve ezzel a már írásaim alatt szereplő nevet. A püspöknek tetszett a gondolat, éppen csak a vallással volt a baj. családunkból senki sem tartozott a püspök egyházába, anyám pedig felekezet-változtatásba nem ment volna bele. így maradt az „andalog”-ra rímelő név hosszú időre csak írói nevem (Bajcsy-Zsilinszky Endre segítségével 1941-ben vált hivatalossá), s ott a kis szobában kiengesztelődve köszöntem meg a névrokon jóindulatát.

Hosszú magyarázatra készültem, de a társaság már alaposan nekilátott az italnak, s Kassák fölényesen leintett:

— Hágyjá, hágyjá. a bor kitűnő, mese mellékes!'

Ínöi5)