Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-11 / 20. szám
BALOGH EDGÁR i in—— i i ......................... ——i— hÄROm - . . „ Reqi iQz^zroRreKier Részletek a szerző Acéltükör mélye című Bukarestben megjelenő új kötetéből. PARLAMENT ' A GYERMEKSZOBÁBAN Varázslatok gyújtólencséjébe nézek, acéltükör mélyére, s élesen kicsap az emlékezet ködéből gyermekkor, ifjúkor, férfikor mozgalmas valója, egyszerű és neves emberekkel való találkozásaim sokszor furcsa lobbanása, a bennem még el nem tűnt múlt. így leírva anekdota keletkezik, egy sor adomás véletlenség abban a műfajban, ami általában pereminek számít, divatjamúlt mesketének, no de korom megengedi az ilyen felengedést. Háború és forradalom, az első világháború és 1918 fakad fel, évek kavarognak, arcok fordulnak felém, lassan szétválnak a képek, igen, ez előbb volt, az meg valamivel később. Ne is Károlyival kezdjük, türelem! A Duna utcában lakunk, kilencéves vagyok, apámat kísérem a városba, szemközt a várrom négy saroktornya, mindegyiken győzelmi lobogó: két császári és két királyi. Istenem, mire is gondoltam? Olvasmányaimra? Egy képesalbumra? Anyám hazafias meséire? Bátorságra kaptam, s odaszóltam apámnak: — Miért ott az a két zászló? — A gorlicei áttörést ünnepeljük — magyarázta apám. természetesen németül, lévén k. u. k. katonatiszt, de hozzátette: — Vak vagy? Ott négy zászló van! Na, erre vártam, s fölényesen kiböktem: — Én csak kettőt látok! Apám most értette meg. hogy a fekete-sárgát én nem vagyok hajlandó észrevenni, s kardja hüvelyével (kilógott a szürke mundétja alól) rácsapott a lábamra. Hős voltam! Szenvedtem Aradért és a száműzött Kossuthért! Mondhatnám, boldogság fogott el. s megsajnáltam apámat, aki keserűen mormolt valamit kunkori bajusza alatt. Többet erre nem tértünk ki. Apám számokkal, katonai építészettel, csöndes idejében sakkjátékkal, csillagászattal és kedves Heinéjével foglalkozott, mi gyerekek az anyánkra maradtunk. Ez a. gorlicei áttörés, az osztrák—magyar hadak galíciai térfoglalása még 1915-ben történt, gyertyák gyúltak az ablakokban, zászlódísz, katonazene. deltát hamar füstbe ment a hadi dicsőség, jött a kukoricakenyér, sebesültekkel teltek meg az iskolák, fülemben máig egymást követi a végzetes hadi jelképsor: Verdun, Marne, Doberdo. Isonzo. Piave ... Aztán daloltak a katonák az utcán, s már nem frontot ünnepeltünk, hanem a forradalmat. Az acéltükör mélyén gyermekszoba. Nem a mienk, hanem a város első ügyvédjénél vagyunk. Jankovics Marcell 48-as párti képviselőnél, aki neves alpinista és romantikus novellaíró. Az ő fia, ugyancsak Marci, hívott meg többünket osztálytársai közül lázas titokzatossággal. Immár 1918 ősze, tizenkettedik évemet töltöttem be. Itt a puha szőnyegre is letelepedhettünk. csodálatos emlék. Mi voltunk a parlament, Marci maga Károlyi Mihály. Az alispán fia. Vermes Józsi, talán Hock Jánost játszotta. Nekem Lovászy Márton szerepe jutott, s Wekerle miniszterelnök felé oda is ordítottam: — Antantbarátok vagyunk! Az öreg Marci bácsi megölelt minket, római régipénzeket kaptunk ajándékba, s azzal a tudattal mentünk ftaza, hogy valamit mi is érünk a történelemben, kikiáltva abban a Csáky-téri gyermekszobában a köztársaságot. Az izgalmas játék nagyanyámnál folytatódott, a Károlyfalvi út fölé emelkedő kertben, magasan a Duna fölött. Országosdit játszottunk ott is, detronizálva a Habsburgokat, zöld csillag lett köztársaságunk címere, magunk készítette fapajzsokon díszelgett vörös mezőben. Ekkor indítottam el életem első újságját, Hazafiak Lapja volt a címe. négyrétre összehajtogatott ívpapíron kézírással készült, anyánk volt az előfizető. Első köztársasági munkánk a mosóteknőből lefolyó szappanos víz árkának mérnöki szabályozása volt. Nagyanyánk haboskávéval fizetett érte, ő is felszabadult, osztrák dragonyostiszt özvegye lévén csak most idézhette nyíltan gyermekkorából szabadságharcos honvéd apja történetét. Itt ellobban a kép. Vaksötét lesz újra az acéltükör mélye. (nő 14)
