Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-11 / 20. szám
UTÁNI KORSZAK. szága, mégis még egyszer ennyit j importál a Közel-Keletről, Afrikából és Dél-Amerikából. Vajon hány évre elegendő még a kőolaj? A szakértők többsége egyetért abban, hogy már csak évtizedekről van szó: harminc-ötven évről. Ez a becslés persze meglehetősen bizonytalan, hiszen a kőolaj mennyisége nemcsak a ! geológiai feltételektől, hanem a kitermelés módjától is függ. Számos módszer képzelhető el — az úgynevezett másodlagos, sőt harmadlagos kihozatali eljárásokkal együtt -, amely egy adott telep j maximális kihasználását teszi le- J hetővé. így például újabban vizet, gázt, polimer-oldatokat sajtolnak I a már lefejtett rétegekbe, hogy J további olajtonnákat szorítsanak j ki a tároló kőzetekből. Mindez persze növeli a kitermelés költsé- i geit. Ha például harmincról ötven ' százalékra emelik a kitermelés arányát az egy köbméterre eső ■ termelési költségek hetvenről kilencvennégy dollárra emelkednek. Ami a jelentős új lelőhelyeket illeti, nem nagy a valószínűsége, hogy ilyeneket bőven találunk: a geológusok az eltelt évtizedek alatt alaposan körülnéztek már. S ha vannak is még ilyenek, valószínűleg csak nagy mélységben, a tengerfenék alatt, vagy a mostoha időjárási viszonyok miatt lakatlan területeken. Mindez igaz a földgáz esetében is. Az 1977-ben rendezett energetikai világkonferencián a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a földgáz kitermelése a kétezredik év után éri el a maximumot majd gyorsan csökkenni kezd. Egyre sürgetőbb a kérdés: honnan veszi majd az emberiség az energiát, ha a szénhidrogének elfogynak ? Vissza a kályhához A napenergia jelentősebb arányú felhasználásáról még korai lenne beszélni: a gazdaságos módszerek kidolgozását a XXI. századra várhatjuk. Az atomenergia használata is korlátozott: autóinkat sohasem hajtja majd nukleáris motor. Azt sem feledhetjük persze, hogy az atomerőművek előtt nagy jövő áll; a fejlett országokban az atomenergia részesedése az energiatermelésben ha! marosan meghaladja majd a húsz-huszonöt százalékot. S vajon hogyan állunk a szénnel? Az eddig fölkutatott szénkészlet tizennégyszer annyi, mint a még kiaknázatlan kőolaj és földgáz együttvéve. De talán ennél is fontosabb tényező, hogy a kőolaj és földgáz kitermelése a készletek csökkenésével egyre költségesebb lesz, ugyanakkor a szénbányászat alig drágul — már csak azért is, mert sok helyen felszíni kitermelés folyik. Minden roppant egyszerű lenne tehát, ha nem volna még egy tényező, amivel azonban sajnos számolnunk kell. A világ iparának ugyanis nemcsak fűtőanyagra, hanem benzinre, kerozinra, folyékony és gáznemű szénhidrogén-származékok tucatjaira van szüksége. A szén ilyesfajta feldolgozása még megoldatlan kérdés, noha már hatvan éve, hogy először alakították át folyékony üzemanyaggá. A második világháborúban a kőolajimportjától megfosztott náci Németországban szénből állítottak elő benzinpótló üzemanyagot. A németországi gyárak évi hatmillió tonnát termeltek ebből a vegyületből. A negyvenes és ötvenes évek fordulóján aztán visszaesett a termelés, a gyárakat átalakították, és a rekonstrukció után nem szenet, hanem kőolajat dolgoztak fel. Másutt — például az Egyesült Államokban — éppen a háború utáni években kezdődtek ilyen irányú kutatások, jóllehet akkor még volt elegendő kőolaj. Amióta aztán beállt az olajválság, megkettőzték erőfeszítéseiket. Angliában és az NSZK-ban is államilag pénzelt programok foglalkoznak a szénalapú szintetikus üzemanyag előállításának technikai és technológiai kísérleteivel. Most épülnek az első hatszáz tonnás berendezések, amelyek már komoly mennyiségű késztermék előállítására is alkalmasak lesznek. Műszaki szakértői előrejelzések szerint a szénalapú szintetikus üzemanyag a nyolcvanas évek végére akár kereskedelmi forgalomba is kerülhet. Okkal kérdezheti az olvasó: hogyan lehetséges az, hogy egy korábban már a gyártásig eljutott megoldás újbóli bevezetésére ismét tíz esztendőt, sőt többet kell várni ? Nos, a kőolaj nem véletlenül lett az üzemanyaggyártás alapanyaga: sokkal könnyebben kezelhető. A szén húsz százalék a kőolaj csak kevesebb mint egy százalék oxigént tartalmaz, a szénben a kelleténél több a nitrogén és a kén is. Ahhoz tehát, hogy folyékony üzem - anyagot formálhassunk belőle, először is át kell alakítani kémiai szerkezetét, és valahogyan el kell távolítani a meddőt is a keverékből. Végül a keletkezett szénhidrogének molekulasúlyát a hagyományos folyékony fűtőanyagok összetevőinek molekulasúlyára kell csökkenteni. Nincs idő í s I A három feladat közül az utolsó a legegyszerűbb: a szénhidrogének kőhatással vezérelt lebontása jól ismert és széles körben alkalmazott eljárás a vegyiparban, s ez itt is alkalmazható. A szén cseppfolyósításának első két szakasza viszont megoldható ugyan, de bonyolult feladat: ráadásul igen gazdaságtalan is, ha a több évtizede alkalmazott eljárás szerint végezzük el — egy tonna üzemanyag előállításához tíz-tizenkét tonna szénre volt szükség. Épp ezért a látszólag megoldott problémát úgy kellett kezelni, mintha vadonatúj dologról volna szó. Először kísérleti berendezéseken dolgozták ki és ellenőrizték a hidrogén bevitele utáni salakeltávolítás több változatát. Még nem tudni, hogy a módszerek közül melyik bizonyul a legjobbnak, de máris értékes ipari tapasztalatok halmozódtak fel. Létrehozták majd kipróbálták az új, aktív, és — ami a legfontosabb — regenerálható katalizátorokat. Egy tonna szintetikus üzemanyag az új módszerekkel mindössze két-három tonna szénből is előállítható. Ennek ellenére még mindig túlságosan drága a végtermék; az igazság az, hogy ha az olaj körül minden rendben volna, nem is lenne érdemes az eljárással foglalkozni. De, sajnos, már ma is száznegyven dollár körül mozog a kőolaj tonnánkénti ára. Ez többek között azt jelenti, hogy körülbelül tíz év múlva, amikorra a szinteti- j kus üzemanyaggyártás már túlju- ^ tott a beruházások korszakán, ér- | demes lesz új számvetést készíteni. Könnyen kiderülhet: a „szénbenzin" akkorra már motorjaink versenyképes tápláléka lesz. Mindez világjelenség: még a kőolaj-nagyhatalomnak számító Szovjetunióban is nagyszabású kísérleteket folytattak az angarszki kísérleti üzemben a kőolaj pótlá- j sára. Ám az új gazdag kőolaj-lelő- j helyek föltárása egyelőre fölösle- | gessé tette az ilyen irányú kutatást, ezért az angarszki üzemet is hagyományos kőolaj-feldolgozóvá alakították át. A Szovjetunióban a folyékony üzemanyagok kutatóintézetében j működik egy olyan kísérleti be- ! rendezés, amely alkalmas a tech- j nológia tanulmányozására. Most építenek Bjelkovszkaja mellett j egy hasonlót, s egy nagyobbat — a gyors hőlebontási folyamatok tanulmányozására. A sok értékes részeredmény ellenére még egy sor alapvető feladatot kell megoldani, hogy a folyamatot egyszerűbbé és gazdaságosabbá tehessék. Ezért a Szovjetunióban a közelmúltban komplex programot dolgoztak ki azzal a céllal, hogy összehangolják a tudományos és a kísérleti-konstruktőri munkát, az első gyárak tervezését, felszerelését és üzembe helyezését. Sietni kell: a szénhidrogén egyre fogy. Az emberiségnek pedig — akár tetszik, akár nem — fel kell készülnie a kőolaj utáni korszakra. i. v. KALECSIC (nő 9)
