Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-03-30 / 14. szám
szívünknek kedves Simonffy András Simonffy András novellája elé Az ember csak úgy tudja elviselni a világot, ha otthonossá teszi, ha ki-ki a maga képére, a maga hasonlatosságára formálja azt. Ha kivetitheti magát a világba. Ezt teszi a gyermek is: a felnőttnél fokozottabb mértékben, elemibb erővel és érvénnyel. . Simonffy' András kisfiújának képzelete is átrendezi az őt körülvevő világot, ha máskén» nem, hát azzal, bogy behozza a természetet a lakásukba: az ágy alatt hatpúpú teve hasal, a fotelban nagymérges medve olvas a kutyának, az asztal tetején egérevő róka trónol. A nem valóságos állatok a kisfiú számára valóságos lényekként viselkednek: simák, ha rájuk ülnek; harapnak, vicsorognak. És ebből az egészből a másik — ez esetben a kisfiú apja — vajmi keveset képes érzékelni, fölfogni. Keserű szájízzel, ám szinte Exupéry kis hercegének logikájával nyugtázza: „A felnőttek a legegyszerűbb dolgokra is képtelenek. Egy felnőttről néha nem is gondolná az ember, hogy ő is volt gyerek”. Minden gyermek: külön világ. Minden ember az. El tudjuk-e fogadni a másik ember kttlönvilág-voltát, hogy a magunké is elfogadhatóvá váljék a másik számára? — úgy vélem, ez ennek a novellának az alapkérdése. Talán nem remekmű az Üres kád. De — érvényes írás. Anyagában is, megformálásában is. Hangulata, atmoszférája van. Úgy is mondhatnám: a hangulata, atmoszférája az ereje. És nemcsak azt sugallja; hogy meg kell(ene) őriznünk magunkban a gyermeket, kinek-kinek a maga különvflág-voltát. Tisztelnünk kcll(ene) ugyanezt a másik emberben is. Családon belül és családon kívül egyaránt. Tóth László (nöi4) 00 Üres kád — Pszt! — suttogta a fia. amikor belépett. — Elég rosszkor jöttél haza. ami azt illeti. Vendégeim vannak. Úgyhogy maradj csendben, ha lehet. Az ágy alatt például egy teve hasal. — Teve ... — morogta. — Mit csinál ott az a teve? — Csak hasalgat, nézd meg. Letérdelt, benézett az ágy alá, de csak pormacskákat látott a félhomályban. A pormacskáknak a szeme se villog, csak ülnek. — Nagyon kicsi teve lehet — mondta rosszkedvűen. — Dehogy! Ez egy egészen nagy teve! Ingridnek hívják. — Aha. Ingrid. — „Ingrid ?” mélázott, és megkérdezte, ahogy szokta: — Jó voltál? — Én jó. És te? Jaj, oda ne ülj! Nem látod a medvét? — Medvét? — Persze. Nagymérges medve, a fotelomban ül. és olvas a kutyának. Inkább simogasd meg azt a kutyát, mert nagyon megvertem az előbb. — Mit vétett szegény? — Nem vett el semmit, csak megharapott. Itt. látod? A kisfiú felemelte a lábát, de csak sima. sértetlen bőre látszott. — Látod, mennyire vérzik? Be is kötöttem, azért sántikálok. Amúgy nem rossz kutya. Sokkal jobb, mint a róka, aki az asztalodon ül. és csak nézeget. Látod? Vicsorog is. Odament az asztalhoz, és megsimogatta a levegőt. „Látnom kell”, gondolta közben a kisfiú apja. „látnom kell. hogy itt egy róka ül. Ahogy gyerekkoromban képes voltam rá. Sunyi, barna pofájú róka. Nyalogatja a szája szélét. ..De csak egy egészen rövid pillanatig látta a rókát. A felnőttek a legegyszerűbb dolgokra is képtelenek. Egy felnőttről néha nem is gondolná az ember, hogy ő is volt gyerek. — A rókával ma nem vagyok jóban — hallotta a kisfiú apja. — Két egeremet megette ma. És nem is ravasz. — A róka csirkét eszik inkább — próbálkozott. — Csirkét is — oktatta a kisfiú. — De ez egérevő róka. Ilyen csak egy van a világon. Meg még kettő, de nem nekem. — Nem kellene megszerezni a másik kettőt is? Elférnének itt. — Nem lehet. Az egyik erdőben lakik. A másikat régóta nem látták, a harmadik az enyém. Ez a legszebb egérevő róka, ha nem is ravasz. — Aha — bólintott. — Csakugyan ez a legszebb. Elfeledkezve a tevéről, leült az ágyra. Megnyekkentek a rugók. — Nem hallod? — keseredett el a kisfiú. — Nem hallod, hogy sír a teve? Nem jut eszedbe, hogy nyomódik a púpja? A kisfiú apja felpattant onnan. — Hát légy szíves kergesd ki azt a tevét! — kiabálta. De rögtön eszébe jutott, hogy nem jó dolog kiabálni, ha az embernek nincs igaza, így aztán azt mondta még: — Szeretném látni azt a híres tevét. — Nem jön ki. Ott lakik. — És ha lefekszünk, mi lesz vele? — Bemászik hozzám. — Elfér az ágyadban? — Na hallod! Azért teve. Majd kicsit ferdén alszom. — Aha... És mondd csak — érdeklődött óvatosan a kisfiú apja —, hány púpú az a teve? — Hatpúpú. — De hát hatpúpú tevét nem szabad lakásban tartani! Csak állatkertben — Csak állatkertben? — Csak ott? A kisfiú felnevetett: — Hát nem látod, hogy ez most egy nagy állatkert? — Ja. . . — nézett körül a lakásban a kisfiú apja. Különben minden bútor a'helyén állt. De azért volt egy olyan érzése, hogy ez a lakás csakugyan egy nagy •állatkert. — Az más — biccentett. — Persze. Állatkert, azt mondod? — Kiment a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát, mert elég fáradt volt. Egész délelőtt vitatkoznia kellett egy tevével. A fürdőkád színükig volt vízzel. Az ajtónyitásra rózsaszínű víziló dugta kifejét a szappanhabból. — Na de uram! — méltatlankodott a víziló. — Kopogtatás nélkül rám nyit? — Bocsánat... — Várt egy percig, aztán újra benyitott a kisfiú apja. Megint ott látta a vízilovat. És akkor már tudta, hogy ez az ő gyerekkori vízilova . . . — Kumpala Jónás? — kérdezte bizonytalanul —. te vagy az? — Naná — prüszkölt a víziló. — Szép, hogy megismersz. — Mi van veled? Rég láttalak. — Hülye kérdéseid vannak. Vakard meg inkább a hátam. Ahhoz senki más nem értett úgy. . . — így jó lesz? — Hát. .. Nem vagy már az a régi. Kicsit feljebb, balra... A kisfiú csodálkozva állt meg mellettük: — Mit csinálsz a kezeddel? — kérdezte félénken. — Nem látod? Egy víziló fürdik a kádban. Annak a hátát vakarom. De csak az óramutató járásával ellenkező irányban szabad, úgy szereti. A kisfiú közelebb hajolt. — Víziló, azt mondod? — Kumpala Jónás a becsületes neve — mondta a kisfiú apja. és beleizzadt a dologba. — Tetszik? — De hiszen ez egy egészen üres kád — nevetett fel kajánul a kisfiú. — Te becsapsz engem. Ez üres kád! Üres! Ugye, Ingrid?
