Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-03-30 / 14. szám
^családi kör_______ / Apáról fiúra... ÁLLÁSFOGLALÁS TÖBB KÉPBEN Fotó: Lehel Zsolt „Ma hova megyünk sétálni?" — kérdeztem édesapámtól a tizenéves srácok fékezhetetlen kíváncsiságával. „Az útirány a szokásos: Blaho Pál út — Védcölöp — Újvilági út — Hegyi liget — Murmann magaslat — Bimbóházak — Szamárhegy — a vár — Duna-part, majd az óvároson át a Szárazvám felé a Szabadság téren át haza" — hangzott a válasz. Nemegyszertettük meg ezt az utat és számtalan esedékes módosítását, de sohasem tűnt unalmasnak, mert édesapám beszédessége révén mindig új köpenybe öltözött az egész. Ugyanis e séták alkalmával tárta fel előttünk (testvéreimmel egyetemben) szülővárosunk ősrégi, patinás múltú arcát. Ekkor tekintettünk bele a történelmi események hazai tükrébe, de legfőképpen ekkor ismerkedtünk meg az elmúlt századok hírneves személyiségeivel, kikről édesapám kiváltságos tisztelettel mesélt... I. István, Árpádházi Erzsébet, Mátyás király, Pázmány Péter, Mária Terézia, Kempelen Farkas, Bél Mátyás, Petőfi Sándor, Deák Ferenc, Kölcsey, Vörösmarty, Kossuth Lajos, Hummel János, Liszt Ferenc, Tilgner Viktor, Fadrusz János, Juszti Henrik, Rázga Pál tartoztak a kedvencei közé, de szívesen emlékezett másokra is, valamint sokat mesélt személyes élményeiről, gyermekkora városáról ... Mindezt nem holmi „tudományos céltudatossággal" tette, hanem oly természetes elkötelezettséggel, mint amilyennel annakidején beszélni, járni tanított. Egyszerűen továbbadta a szülői örökséget: megismertette és megszerettette velünk otthonunkat, mert az egykori pozsonyi polgár tudatában az otthont nem csupán a négy fal által elhatárolt lakásotthon jelentette, hanem az egész szülőváros... II. „Gyere fiam, elmegyünk a piacra új palántákat venni" — szólt édesanyám — hadd legyen szép az udvarunk!" Rengetegszer jut eszembe a kép, amint közösen a parányi udvar árnyékos, szűkkeblűén termő területén virágoskertet próbáltunk varázsolni. Nem üzérkedés céljából, hanem pusztán a szép fogalmáért, mert úgymond valamikor versenyeztek a lakók, kinek díszesebb a házatája, kinek van szebb virágdíszitése az ablakban ... Szinte mesének tűnt, de azért elfogadtam, lelkesedtem e munkáért én is. Ma már tudom, a hajdani versengés nem volt mese: FLORUM AMICO GRATIAS felirattal a Pozsonyi Városszépítő Egylet jeles művészek plakettjeit adományozta a legszorgosabbaknak. Bármikor látok muskátlis ablakot a városban, e mozzanatok megannyiszor felújulnak bennem ... Édesanyám egyébként is ifjúsága városát idézi: a várost a régi utcanevek szerint tagolja, bevásárolni is az egykori tulajdonosok szerint megnevezett üzletekbe jár. Mindez nem nyárspolgári tüntetés, hanem tudat alatti őszinte ragaszkodás ahhoz a kerethez, amely fiatalsága reményteljesen kezdeményező éveit egybefogta ... E vonásában nem egyedülálló. Számos idősebb ismerősöm szinte teljes szellemével gyermekkorának kedvesen állandósult városképében él. Édesanyám jóvoltából azonban már kamaszfejjel elég komoly ismeretekre tettem szert a város ősrégi temetői területén. Gyakrabban a kecskekapui evangélikus temetőbe, ritkábban a Szt. András temetőbe jártunk régi ismertebb családok elhanyagolt síremlékének karbantartása végett. Ily módon nem csupán a megismerésre rászolgált személyiségek névsora bővült tudatomban, hanem rendkívülien elmélyült bensőmben a múlt és az elődök iránt érzett tisztelet. Visszatekintve az eseményekre manapság csak egyet sajnálok: kár, hogy nem kamaszfejjel fogtam hozzá a temetők művészettörténeti megörökítéséhez. Mert manapság már csak megcsonkított töredékek fogadnak mindkét temetőben — s ami lehangoló, egyre több helyen a város szívében is ... III. A Duna utcai alapiskola pionírcsapatában működő idegenvezetői kör vezetője 1968-ban lettem. Mit jelentett ez gyakorlatilag? Első ízben adódott komolyabb alkalom arra, hogy átadjam mindazt, ami fővárosunk múltjából már belémivódott. Másrészt ez a poszt kötelezett arra, hogy szakmai tudásomat gyarapítsam. Városunk ezidáig szinte csak véletlenszerű felfedezése tervszerűen céltudatos feladattá vált. Serkentően hatott a tudat, ezentúl többedmagammal népszerűsítem majd Bratislavát az iskola diákjai, valamint a hozzánk látogató vendégek körében ... Az elgondolás magasztos volt, de a kivitelezés már komolyabb nehézségekbe ütközött: az alapiskola diákjai körében gyenge népszerűségnek örvendő szakkör szerény létszámú tagsága csakhamar gyakorlatilag győzött meg arról, hogy a város történelmi múltjának kutatása nevezetességeinek megismerése csupán felületes konzumensként érdekli... Megvallom, e tapasztalatok után boldogabb vagyok, mikor egy hazai „városkutatót" sikerül szereznem, semmint külföldi vendégek kalauzolása közben. Miért? Mert úgy érzem, kihalófélben van az évszázados szokás, mely szerint minden lakos legalábbis községét ismerő kalauzként fogadta a távolból jött idegent, otthonának múltbeli és jelenkori fejlődésének értékeléséből fakadó öntudattal fűszerezve vendégszeretetét... Sokszor az a benyomásom, hogy kortársaink közül rengetegen számukra teljesen ismeretlen (ebből fakadóan közömbös) környezetben, felfedésre váró rengetegben élnek. Mindannyiunk érdeke, hogy e felfedésre mihamarabb sor kerüljön már a legfiatalabb generációk körében, mert tőle függ milyen lesz jövő otthonunk arculata, s mindannyiunk viszonya egymáshoz ... IV. Korszerű lakótelepünk még befejezetlen. Kisebb sártenger leküzdése után (már 2 éve lakunk itt) kiérünk a központi főútra, melynek aszfaltszőnyegén a hanyag munka tükreként terjedelmes víztócsák hirdetik azt, hogy esett az eső ... Félórás robogás után szállunk ki a villamosból az egykori Koronázó domb helyén. Elindulunk a Duna-part felé. Menet közben tudatosítjuk a propellermegálló kopottas épületét, mellette Peter Bohún emlékművét, majd a Szlovák Nemzeti Galéria korszerű, de környezetébe nem illeszkedő vastömbjét. Elhaladunk a Devin szálló mellett, végig az egykori — ma sem tudni miért teljesen lebontott — Haltér területén a Várdomb felé. „Az ott milyen palota, apu?" — kérdi lányom. „A vár." „És király is lakik benne?" „Nem. A mi várainkban már nem laknak királyok". „Akkor kik? Elmeséled?" „El. Persze, hogy el.. Vajon mennyit meséltek a városról, az otthonról azoknak, akik a jövőjét építik és a múltját őrzik?... Lehel Zsolt (nőig)
