Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-03-16 / 12. szám

elborították a szobát, aztán visszahúzódtak a helyükre. Az öregember folytatta :

— Csak úgy záporozott a sok história. Az alvégen estéről hajnalra meghalt egy gyerek. Egyre csak vizet kért, míg fel nem puffadt a hasa. Hajnali háromra kinyújtózott. Volt, aki azt mondta, megsavanyodott a vére, de sokan esküdtek rá, hogy látta a halált, s aztán szót se szólt, csak öklendezett az ágyban.

— Másként esett Epifanio legkisebb gyerekével. Gyenge fiúcska volt. Mesélte, hogy mikor elvitte a lovat a Gracianóéhoz, a nap éppen a hegytetőn tűnődött, nyugodjon-e, maradjon-e? „Láttam — mondta —, hogy a kanca zihálva megtorpan az ösvényen, és az istennyila arrébb nem mozdíthatta volna. Kiáltottam, de az állat csak nem akart." Később, mikor rátaláltak, sápadt arccal, kimeredt szemmel magyarázta: „Meg akart ölni a kísértet." Életre dörzsölték, locsoltak rá pálinkát. No, szóval annak inába szállt a bátorsága. Azok, akik látták, úgy mesélték, hogy nagyon magas volt, és fehér lepedőbe burkolózott, az arcán két sötét üreg tátongott.

— Végül aztán elmentek a szellemidézőhöz, az meg csak mosolygott, és kinyilatkoztatta, hogy vannak olyan lények, akik nagyon is ragaszkodnak a

.földhöz. Azzal felállt, mint akinek terhére van a beszéd. Mindössze imádságot tanácsolt meg virággal hintett estharmatot, mert azzal elriaszthatják a hazajáró lelket. Igen ám, csakhogy akkor vettem észbe, hogyha a holtnak is megvan a maga világa, minek jön akkor ide? Baj volna, ha tengelyt akasztana velem, mert úgy véltem, ha arra kér, hogy imát mondjak érte, jól van, még le is térdepelek. Szívességet senkitől sem szabad megtagadni. De ha rám kiált, vagy tán fel akarna falni, bizony kimondom, ami a számra kerül.

Amaranto elhallgatott egy pillanatra, az öregasszony meg elcsoszogott mellettünk, s azt mormogta: — Hozom már, mielőtt felbosszankodna — s avval eltűnt az ajtónyitásban. Aztán visszatért fával megrakodva, és belépett a konyhába.

Az öregember folytatta:

— No, ahogy mondtam, először csak olyan fényecskét láttam, mint a szentjánosbogáré, pedig hát virág se volt az atejefákon, hogy errefelé röpdössön. Én akkor közelebb álltam a ceibafához, mint a szivarfához. Még Graciano házának homályos fehérsége sem látszott. Egyszer csak látom ám, hogy felröppen a világosság, és elkezd kerengeni kék fényű kört rajzolva. Már kérdezni akartam: — Ki jár itt? — de hiába is lett volna, hiszen ez volt a kisértet vadászterülete. No erre egyenesen megkérdeztem: „Ha azt

y

akarod, hogy imádkozzak érted, csak szóljál." De a fény csak felszállott előttem vagy két embernyi magasba, és tovább kerengett. Lehet, hogy nem hallotta, vélem és hangosabban szólok: „Ha azért jöttél, hogy imádkozzak érted, csak mondjad." De most meg egyenest felém tartott. Hallottam a földön koppanó, elnyújtott lépteit, mintha valaki a szikkadt földet csapkodná keményen a botjával. Kezdett rpár terhemre lenni a dolog. Ha az ember nem félős, mitől ijedne meg? Akkor fejembe szalad ám a vér, és előkapom a pengémet. Azzal bajlódtam éppen, mikor meghallottam rekedt hangját: „Eressz utamra, ha kedves az életed!"

— Az anyád, kiáltok, s vágom ám a kést a nyakába. Mondom, szuroksötét volt, csak a zaj irányában lehetett tájékozódni. Éreztem, hogy a nádkés keményet ér, meg el is hasított valamit. Hát a kísértet nyomban lebukott, és így könyörgött: „Amaranto, az isten szerelmére eleven embert találtál!"

— Azon nyomban felismertem a hangját. Don Artemio volt a kísértet. Hej, de megadtam volna neki, de hát ő lent hevert a földön, én meg fölötte a nádkéssel, de ö ezt nem látta. Aztán az országúton megmondtam neki, jöjjön el másnap, tegyük rendbe a számadásunkat. „De meg ne mondjad Gracianónak!" könyörgött szüntelen.

— A sógorom, isten nyugosztalja, akkor vásárolta meg ezeket a földeket, és megüzente: „Gyertek csak el, jut föld mindannyiunknak." Én nem akartam eljönni, de látja, jött ez a kísértethistória. Másnap eljött dón Artemio, mintha mi sem történt volna, s hát amikor az enyémet taksáljuk, kétszer annyit akart fizetni, mint amenynyit ért. „Elvigye ám innét — mondtam neki —, micsoda semmi ember lett magából!" És aznap estére már mindenem kint volt a szekéren, hogy aztán idejöjjek erre a vidékre. Az emberek azt beszélték, hogy tán én voltam az egyetlen, aki nem látta a kísértetet, mert hogy nem volt meg hozzá a képességem.

Ezt mesélte nekem Amaranto azon az esős éjszakán. Aztán bejött az öregasszony, két csésze forró kávét hozott, és beszélgetni kezdtünk a mai időkről.

Hargitai György fordítása

Pier Paolo Pasolini versei

ANYA MHOZ KONYORGÓK

Fiú szavakkal, anya, hogyan mondjam azt, ami szívemben a legbelül van.

Csak te vagy, ki tudja, hogy mi gyötri szívem: szerelmed, minden szerelem előtti.

Iszonyú ismerni, és kimondanom kell: bennem vagy szép, és szoronganom kell.

Nem vagy pótolható. Hát ezért, hogy árva az életem, anya; te hoztad világra.

Nem bírom magamban. Nekem szerelem kell.

Nem lélek. A test. Hús-vér szerelem kell.

Mert a lélek benned van, te vagy, de te anyám vagy, szerelmed kárhozat:

visszahozhatatlanul nincs már a gyerekkor; szerelmeden voltam csüggve szolgád akkor.

Az utolsó mód volt, hogy éhe éljek,

az utolsó formába zárt csók: most nincs, végleg.

Élünk mégis, bár új életünknek

semmi értelme nincs, csak rángásunk maradt meg.

Könyörgök, anya, hallod: ne akarj meghalni.

Itt vagyok, én, veled, csak én, egy jövő tavasz, mi...

A HALOTT KISFIÚ

Tündöklő este. Az árok

száraz, egy terhes asszony árnyéka

jár kinn a mezőn.

Ha úgysem jöhetsz. Nárcisz, ne álmodd magad, én még tudom, hogy este színű voltál, mikor a harangok azt ütötték: Soha.

Parcz Ferenc fordításai