Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-03-16 / 12. szám
^szívünknek kedves r Onelio Jorge Cardoso novellája elé A hatvanas évek elején-közepén, amikor a kisepikával komolyabban kezdtem foglalkozni, a klasszikus magyar és világirodalmon túl szinte vadásztam a huszadik századi novellisták munkáira. Hogy mit kerestem bennük, arra pontosan megfogalmazott választ akkor aligha tudtam volna adni. Talán valami feloldást, vagy nyitási lehetőséget a magam számára. Ma már azonban nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rátaláltam néhány olyan szerzőre és könyvre, amelyeket szinte állandóan magammal hurcoltam utazásaim során. Első helyen állt ezek közül a nagy amerikai iró, Erskine Caldwell „Könyörgés a kelő naphoz” című gyűjteménye, majd néhány év múltával mellé került a kubai Onelio Jorge Cardoso kötete is, az „Ahol a vizek fakadnak”. Cardoso igen takarékos szerző, hiszen az imént említett kötete eredetileg az „Összes ellíeszéiések” címen jelent meg Kubában 1962-ben. Cardoso — akárcsak Caldwell — a szegények és elesettek életéről beszél, de úgy, ahogy a népmesék szólnak. Ezért Ls esett a választásom Cardosóra. A munkáiból pedig azért választottam a „Kísértet” című elbeszélést, mert ebben a rövidke történetben együtt van Cardoso teljes írói fegyvertára. Gál Sándor Odakünn tintakék volt az ég, idebenn mesélni kezdett az öregember. Én az este érkeztem, oldaltáskával, ceruzákkal. Amaranto az asztalához ültetett, s mikorra az utolsó csésze kávét is kiittuk, megtudtam, hogy az öregaszszony szappanillatú, sárga cihás függöágyat vetett a számomra. Amaranto a háborúból ismerte apámat, s mikor már ezt is, azt is meghánytuk-vetettük, az öreg szóra vette a félelmet, s azt mondta, hogy- nincsen gonoszabb, mint a holtaktól való félelem, aztán elkezdett mesélni: — Kezdetben valami halvány fényt láttam, mint amikor néhány szentjánosbogarat fog össze az ember. De előbb még hadd mondjam el azt is, hogy a cselédség körében járta már a szóbeszéd meg a félsz. Én csak nem akartam hinni ebben, mert hát az ember meghal, aztán elrohad, nem igaz? — Az ám — mondtam. — így gondoltam én is. A környéket meg akkor járta a karikás szemű, mindenbe belenyugvó Quintín, s beszélt az életről meg a másvilágról, az emberek meg sorra felkeresték, hogy az egyiket megszabadítaná fájdalmától hogy másoknak közbenjárjon néhány olcsó barázdáért, a Bruno lányai meg a vőlegény érdekében. A dolog úgy esett, hogy minden jótét lélek elébe került. Quintín meg azzal kezdte, hogy a szemét forgatta, s zihált, míg belé nem költözött valami lélek, és mindnek meg nem mondta amit várt. Az intézöék Inés lánya mindig eljárt hozzá. Ott volt nála kezdettől végéig, aztán fehér virágokat vitt a faluba, és imákat mondott. Én, az igazat megvallva, tiszteletben tartom az ilyet, de magamban csak azt mondom: ha a föld minden magból növényt hajt, és a folyóban mindig van viz, minek akkor a holtakat bolygatni? Ez csak annak a nyomorultnak való, aki minden évben eljött Camagüeyből, de saját magán nem tudott segíteni. Neki tán jó volt, de nekem nem. Ha van ösvény az égben, úgy az igazság, hogy a holt odafenn maradjon, s ne szálljon alá az elevent riogatni. No hát, ahogy mondtam, négy vagy öt család is élt elszórtan dón Artemio tizenkét caballeria földjén. Nekem, meg Gracianónak az országút mentén jutott belőle. Mindketten házat építettünk, családot alapítottunk. Don Artemio meg eljött a betakarított dohányért, meg később a kukoricáért. Elöl jött mindig az ő autója, mögötte meg a kis teherkocsi, azt rogyásig megrakatta. Mi a harmadát kaptuk, és dón Artemio elégedetten távozott. Inés meg Graciano a kerítés mellé állt, és búcsút intett neki. Egy hirtelen szélroham besodorta az esőt az ajtón, az öregember kinyújtotta a karját, és védelmezőn tartotta a mécsláng elé a kezét. Az árnyak Onelio Jorge Cardoso A KÍSÉRTET (nöi4) Varga Lajos illusztrációja
