Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-03-16 / 12. szám
D HIV Az ünnepi kavarodásban, a találkozás első pillanataiban vajon ki is vonulna félre, meghitt beszélgetésre az újságíróval? De a magnószalag megőrzi az első mondatokat, keresetlen szavakat is .. . . . . Dehogynem ismerlek! Te vagy az Iván Lina, itt állsz a Seress Ida mellett.. . Tudjátok. kivel találkoztam össze? A Szabó Jóskával. Az utca közepén, a zebrán ölelkeztünk össze ... A szád. az megvan Juci. Nem hiába mondta az urad: te asszony, ha meghalsz, a nyelvedet utána még agyon kell csapni .. . 1 / a nő azt mondja, hogy Molnámé. Nem tudod, ki volt az? Röstellem megkérdezni . . Nézd a Kovács Jóskát, milyen fehér a haja. Együtt szoktunk táncolni.. . Most hatvanévesek. Készül — készülne — 2 az osztálykép. ezúttal a Fényes kocsma lép|lr csőin. Kicsik előre, nagyok hátra! — hangzik a fényképésznő utasítása. Milyen rendetlen osztály! Mindenki előre tolakszik. Persze nehéz már parancsolni. Sok a mondanivaló. H kevés rá ennek a napnak a huszonnégy I órája. Meg aztán olyan is volt. akt annyira I szívére vette az egészet, hogy orvost kellett hívni. .. Aztán végre kattog a fényképezőgép, és elindulnak szépen, párosával a hnb épülete felé A falu apraja-nagyja kíséri őket. a bejáratnál szinte úgy kell áttörni a kíváncsiskodókon .. . „Tisztelt Elnök Elvtárs! Bemutatom Önnek Vágfarkasd ma hatvanéves szülötteit! Rendhagyó találkozó ez. mert itt van mindenki, aki meghallotta a szülőföld hívó szavát ...” Névsorolvasás. Nyolvankét név, amelyre 1920—21-ben Vágfarkasdon születési bizonyítványt állítottak ki. A díszes teremben szorongva vátják ünneplőbe öltözött, többnyire galambösz férfiak, asszonyok, hogy nevüket olvassák. Átveszik a köszöntő levelet és beírják nevüket a község krónikájába. Beethoven-szimfónia magasztos csendet parancsoló melódiája járja be a termet, a szíveket. Nehéz könnyek nélkül emlékezni. A szokatlan együttlél a virágos rétek, a rég nem látott játszótársak, mezítlábas korába kergeti vissza ábrándjaikat. Nincs most félresikerült szó, mondat, amelynek ne lenne súlya. A helyi nemzeti bizottságról hová is vezetne az út. ha nem az. egykori iskolába?! Hiszen ünnepel az Alma Mater is. Kerek ötven éve, 1932-ben lépték át először küszöbét éppen a most ünneplő hatvanévesek. Most óvoda van benne. Tömör falai között nemzedékek szívják magukba az első, a szülőföldhöz kötő leckéket: a legegyszerűbb csengésű magyar népdalokat, a pattogó ritmusú kiolvasókat. Böbe néni (Czuczor Erzsébet) most is eltalálta, melyik húrt kell megpendíteni. Kis növendékei majdnem annyi évesek, mint annak idején az iskolaalapítók voltak. Vajon kinek a szájából szólhatna tisztábban a köszöntő, mint az övékből, akiket egyébként is a legerősebb kötelék fűz az ünnepeitekhez: a közös szülőföld ... És a meglepetések: az emlékbe kapott fénykép, amely az egykori iskolát idézi. És az egykori csengő. Gyönyörű mívű rézharangocska a bejáratnál, az ajtó mögött. Megmaradt a pince mélyén, de hangját elnémította az idő. Már csak a szívekkel lehet hallani, évtizedek távlatából. A gyerekkorból, amikor ennek a csengőnek a hangjára kellett imádkozni, tízóraizni, vigyázzba állni . . . — Én voltam az osztály rossza. Már tíz órakor a fiúk közé ültettek büntetésből, hátha ott megjavulok. Akkor meg Tóth Bélával volt folyton veszekedni valónk. Sokszor repült felénk a táblarongy, a kréta. . . Három gyerekem, öt unokám van azóta. Földműves család voltunk, kertészetben dolgoztam a nyugdíjazásig. Hej. de sokat tudnék mesélni erről a mezítlábas korszakról. Mert én csak így őrzöm az elsőosztályos fényképemet. Meg lehel nézni: csak annak van cipője, aki az osztálytáblát tartja. (Ember Jolán — Pcrecz Károlyné szavaiból.) — Itt. az iskola helyén tó volt. Befagyott benne a víz. itt csuszgoráltunk telente. Aztán a reformátusok összefogtak, és felépítették ezt az iskolát, ötven éve. Elsők között jöttem át én is, a régi iskolából, az már nincs meg. És a mai napon bocsátotta meg Mile Jóska, hogy egyszer csúnyán elbántam vele. A sarokba küldte a tanító, ő meg a háta mögül szamárfüleket mutogatott. Első padban ültem. elárultam a tanítónak. Évekig meg akart érte verni. (Csizmadia Zsuzsanna — Jancsuska Ádámné mesélte.) Összetartó osztály volt. Vagy inkább öszszetartó falu. Munkásemberek, szövetkezeti tagok. Nincsenek rendkívüli esetek, rendkívüli karrierek. De háborús áldozatok vannak. A falu emléktáblája őrzi azok nevét, akik immár örök hiányzók, a második világháború halottai. Ebből az évfolyamból hatan. A községi temetőben is tizenöten pihennek már. Most. amikor özvegyeikkel együtt felkeressük a sírokat, rájuk is emlékezünk .. . Pál Géza szavai egyszerűek, meghatóak: — Egy éve sincs, hogy jó barátommal Sellyére mentünk orvosi vizsgálatra Ott találkoztunk Matlesz Julival (Miskovics Júlia) aki nekünk állt: mindig jó szervezők voltatok. miért nem hívjátok egyszer össze a szétszéledt farkasdiakat? Nyugdíjasok vagyunk, időnkből kitelik ... Ott. akkor megfogadtuk. hogy hazahívunk mindenkit. Csak három címet nem sikerült felkutatni, de ketten közülük is eljöttek. A Magyarországon élők buszt béreltek, senki sem maradt otthon. Csak a barátom írta be nevét azóta az örök hiányzók közé. Matlesz Juci az évfolyamtársak között amolyan „perpetuum mobile". Kiapadhatatlan életenergiája, friss emlékezőképessége, emberszeretete mindenkit hozzá vonz, kézfogásra. emlékezésre késztet. Név szerint emlékszik mindenkire, féltve őrzött elsőosztályos képét sokszorosította, és elhozta azoknak, akiknek már nincs meg. A képen tévedhetetlenül felismer mindenkit. Pedig olyanokkal is találkozott most, akiket évtizedek óta nem látott. Amikor megállt a magyarországi autóbusz, a kiszállók az ő nevét kiáltották először: Szervusz, kis Matlesz . .. — Az volt csak az ünnepi pillanat — emlékszik vissza a találkozásra. — Vagy háromszáz ember jött össze a falu közepén, kenyérrel, sóval és jó szóval fogadtuk földijeinket. Történelmi viharokat átélt kortársainkat. akik országhatárt is feledve állítják: farkasdiak vagyunk. És ez az a hely, amely ha hív. jönni kell... Én sem élek már a szülőfalumban. Édesapám az első világháború után itt maradt orosz hadifogoly volt. Negyvennégyben Auschvitzba hurcolták. ahonnan nem tért haza. Varrónőnek tanultam. jól jött a családnak. A férjem hirtelen halt meg. aztán átköltöztem Sellyére. Régóta egyedül vagyok, de nem magányosan. A vágsellyei nyugdíjasok klubjában mindig otthon vagyok. Meg aztán munka nélkül még ma sem tudnék élni... Benke Manyi (Hajtman Mihályné) Magyarországról, Nagybánhegyesröl jött haza: — Mióta el kellett innen mennem, négyszer voltam itthon. Akkor persze nagyon fájt. Ugye. most is látni, mennyire szeretnek engem a régi játszótársak? Hát még az én szívemben mennyien élnek szép emlékekkel, a gyermekkor gyönyörű varázsával. Nehéz volt egy új otthont megszokni. Gyermekem nincs, de a falunk apraja ki-bejár a házamban. Nekik sokat mesélek az én szülőfalumról, gyerekkoromról. Mert ebben az osztályban én is a „jobbak közé” tartoztam. Ma is érzem a kukoricaszemeket a térdem alatt, ha mesélni kezdek. Körös Dávid az egyetlen, aki a feleségét. Riska Idát úgy hozta el. hogy mindketten ünnepeltek. Melicher Ferenc, a jóbarát, megsúgta: gyerekkori szerelem volt. Látom: erős. kitartó. De most nemcsak erre emlékeznek. hanem a barátokra is. Azt mondta Körös Dávid: az iskolában járva megbök valamelyik, gyerünk ide be. ez volt a mi osztályunk. Nem én. mondom, sokszor megvertek benne... De hogy élek. azt is a farkasdiaknak köszönhetem. Negyvenháromban összeházasodtunk, utána berukkoltam. Súlyosan megsebesültem, s ha nem farkasdiak vannak körülöttem, ott vesztem volna névtelenül. Csizmadia Ambrus hatalmas szál férfi. Mindenki ránéz, amikor belép az ajtón. — Szervusz, pajtás. . . Nem vesztél el? Semmit se változtál a hét százát... — öleli át legnagyobb örömmel Kovács Jóska, a legjobb barát. A legjobb barát, me’rt nemcsak az iskolapadokban, hanem később a háborúban is együtt hányódtak, barátkoztak, mint két farkasdi. Igaz. ennek éppen negyven éve. ahogy számolják. — Megírhatja, hogy Kovács Józsi hűséges jó barátom, mindmáig. Otthonról, Nagybánhegyesröl is sokszor „haza” gondolok. Mennyire sajnálom, hogy a feleségem nem tudott eljönni, nem láthatja ezt a leggyönyörűbb randevút — mondja, és a hatalmas férfi szeméből engedetlen könnycseppek gurulnak lefelé ... Estére, mire a pohárköszöntőhöz értek, már mindenki túl volt a meghatódottságon. a meglepetéseken, az első emlékek megbeszélésén. Már megszokták egymás új arcát. A mára terelődött a szó. Pál Géza szervező is lélegzetnyi pihenőhöz jutott, izgalma kezdett felengedni. Megtudtuk, hogy két lánya, négy unokája van. A háborúból a szovjet hadsereggel tért haza. utána belépett a CSKP-ba. Évekig patkolókovács volt. Aztán, ahogy megalakult a szövetkezet, a tagja lett. Műhelymester, gépész, biztonsági technikus. Harmincegy évig, a nyugdíjazásig. Nagy kedvvel szervezte évfolyamtársai találkozóját. Meg hát segítsége is volt: a hnb, a püt, az óvoda, és főleg a helybéli hatvanévesek. Csizmadia János még most is nyugtalanul ül a székén, pattan, ha érzi. hogy segíteni kell. O az utolsó, akitől elköszönünk: — Csak azt írja meg, amit itt látott! — hangzik a bölcs tanács. A teremben felenged a hangulat, bor, cigányzene. Végre a családtagok, ismerősök is szóhoz jutnak, a vendégekhez férnek, mesélnek, kérdeznek, emlékeznek. A pohárköszöntő — klasszikus erényének megfelelően — rövid, tartalmas: Emeljük poharunkat mindazokra akik meghallották a szülőföld hívó szavát! Éljünk sokáig! (nőn) 4 5
