Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-03-16 / 12. szám
— Találkozás____________________ a Kassai Munkás________________ egykori olvasóival, terjesztőivel — Tóth Márton: ..Olyankor még az újságkötegeket is látom.” Ifjú András: „Sok volt benne a fehér hely.” Nagy Béla: ..Velük együtt dől- ......ahogy a képeket nézem, sok régi harcostársagoztam, harcoltam." mat felismerem rajta ...” Nagy László felvételei A takaros kockaház kapujában egy ötven év körüli asszony áll. Kezében ételhordó kosár, amikor kérdezzük, visszafordul és szives szóval betessékel. Ifjú András, egykori madari kommunista bíró ebédjét költi, s ha emberi szem örömet tükrözhet, akkor az ő szeme fiatalos az örömtől. Láthatóan jó étvággyal kanalazza a tyúkhúslevest, de a vendégek kedvéért a zöldséges-húsos tarhonyát későbbre halasztja. — Láttam a komáromi múzeumban, hogy a Munkás egykori naptárát és könyveit András bácsitól kapták a munkásmozgalmi kiállításra ... — Tőlem, tőlem, talán még van is valahol a padláson belőle, dehát arra idő kéne, hogy megkeressük. Sok-sok gonddal őrizgettük, hiszen a második világháború után is hányódtunk a világban. Ezek a könyvek, újságok többet jelentenek önmaguknál, emlékidézők is. — Hogyan jutottak hozzá ? — Nem nyíltan, mert mindig elkobozták. Sokszor, ha meg is jelent, sok volt benne a fehér hely, ahová azt írták, hogy a cenzúra törölte. De mi akkor is tudtuk, miről írhattak a cikkben. Csak rólunk, a sorsunkról. Madáron még nem volt posta, úgyhogy a pártszervezet megbízásából Tóth Márton járt Bátorkeszire az újságokért. Volt állami postás, de az a kommunista újságokat nem volt hajlandó kihozni, így minden hétvégén ő járt a postára. Ma is él, jó, igaz ember. — Hogyan emlékszik vissza a Munkásra? — Nyolcvannyolc éves vagyok, így már nehezen. De tudom, hogy milyen nagy segítséget, biztatást jelentett. Menjenek csak Tóth Mártonhoz, az biztosan sok mindent tud a Munkásról. Szerencsére velünk jön András bácsi gondozója is, aki közeli rokona. Mivel Ifjúéknak nem voltak gyerekeik, s az örökbefogadott fiuk is meghalt, felesége halála után egyedül maradt András bácsi. így bélyegzi meg a halál a legutóbbi találkozásunk óta eltelt öt évet. Egy kép azonban még sokáig megőrzi Ifjú Andrásné vonásait. Nagy László fotóriporter kollégám kiállításain rendszeresen szerepel. Kitüntetések, érdemrendek fölé hajló kicsi öregasszony, hátát évek terhei görnyesztik. Az udvarról kutyaugatás haitik, s ez tart egy ideig sakkban. Várok, nézve a láncát tépő kutyát. Az erős láncot látva mégis elindulok az udvar belseje felé, ahonnan már csizmás parasztember siet felém. Kezét nyújtja. — Nem kell ettől félni, csak addig ugat amíg nem lát otthoniakat. A barátkozás ezt is megszelídíti, mint a legvadabb embert. A büszke családi ház mellé ragasztott házikó konyhájában meleg fogad. Az asztalon bor és kenyér. Tóth Márton hellyel kínál, s amikor faggatni kezdem, sokáig hallgat. Mintha keresné a szavakat. Látszik rajta, hogy világéletében olyan ember volt, aki szeretett dolgozni. — De régen is volt az. 1925-től 1938-ig hordtam az újságot. 1920-ban rukkoltam be, akkor még nem volt a faluban pártszervezet. 1921 után lassan én is megértettem, hol a helyem. Ifjú András vezetésével sok madari szegényember került a pártba. Engem az újságok terjesztésével bíztak meg. A állami postás nem a kommunistákat szolgálta, én meg nem gajdolhattam rikkancsként. Házról-házra jártam, és úgy adtam el a Munkást. Egyik szegényember vett, a másik nem. Úgy is volt, hogy egyik héten ez, másik héten meg a másik vette meg. Csoportosan is járatták a Munkást. Magam is olvastam, mert kellett beszélnem azoknak is, akik nem vehették meg. Sokszor már csak a fejezetek, a cikkek címeit olvastam el, és úgy mondtam, miről írnak. Olyan ember is volt a faluban, aki azt mondta, azért árulom a kommunista újságot, mert Oroszországból kapom a fizetésemet. — Néha, amikor éjszaka nem tudok aludni, átgondolom, hogy is éltem. Olyankor még az újságkötegeket is látom. Eszembe jut, mennyit gyalogoltam vagy bicikliztem velük, így emlékezem. DUSZA ISTVÁN (nö 9)
