Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-03-16 / 12. szám

^családi kör

VEGYES HÁZASSÁGOK II.

Mostanában gyakran álmodom egy olyan házról, amilyenről Moldova György egyik könyvének hőse: „egy házban laknak mind, akiket szerettem — gondolta és tökéletesen boldognak érezte magát." Akinek ilyen álmai vannak, nem sok beleérzéssel írhat a témáról, milyenek lehetnek a jellemzői különböző állampolgárságú személyek házasságának. Sem érdeklődéssel, sem rokonszenwel nem szemlélem azokat, akik hazájukat — erre hivatásuk által nem kényszerülvén — el tudják hagyni akár a legnagyobb szerelem kedvéért is. Ilyen házaspárokat sem ismerek közelebbről, róluk készült tanulmányokat sem olvastam, csupán hallottakból, különféle lapokban olvasott történetekből és nagyon szubjektív véleményemből kiindulva kísérlem meg felvázolni, latba vetni, milyen okból hozzávetőlegesen milyen körülményekkel lehet determinált a más állam polgárával kötött házasság. Ami az előző, a provincionálisabb értelmezésben. az egy hazán belüli más nemzetiségűek esetében egyértelmű volt, az érzelmi indok, itt csupán egyike lehet az okoknak. Hogy sorrendben hányadik, nem tudom. Kiinduló pontjaim, adalékaim. hogy akár körülbelül is viszonyítsam, meghatározzam — nincsenek. Legyünk jóhiszemüek. s tiszteljük meg az őszinte és mély érzelmeket, tegyük őket — hogy valahonnan elindulhassunk — az első helyre.

Megszereti egymást két ember, két különböző állampolgárságú személy. Olyannyira, hogy a sok hivatalbeli formaságot, ügyintézést vállalva, a szülői érvekkel dacolva, személyes aggályokat legyőzve elhatározzák, valamelyikük hazáját választják közös, új otthonuknak.

A megfontolt ember ilyen esetben kéri ugyan házastársa hazájának, a befogadó országnak állampolgárságát, de — minden eshetőségre számítva — a sajátját is megtartja. Okos megoldás: a legnagyobb szerelem, a legerősebb érzelem sem szavatolhatja az egész életre szóló boldogságot. És a szülők, a hivatás mégiscsak reménykedtet. más alternatívákat is kínálhat így, nem olyan végleges, sorsszerű a döntés.

Megítélésem szerint legtöbbször a férfiak folyamodnak ehhez a megoldáshoz, ha egy időre vállalják is feleségük hazájának állampolgárságát. Rendszerint a nők követik férjüket annak hazájába.

Egyáltalán nem mindegy, melyik or(ftöio)

„Nyelvéből kiesve létének céljából is kiesik az ember"

(Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat)

szágról van szó. hogy csupán azonos társadalmi felépítésű, tehát a miéinkhez hasonló szociális védelmet, gondoskodást. munkalehetőséget talál-e új hazájában az odaérkező, vagy gyökerestől más körülmények közé kerül, amelyeknek hatását idehaza fel sem tudta mérni. Az NDK, Bulgária. Magyarország, a Szovjetunió -ból vagy -ba jönnek-mennek hazánk diákházaspárai, s a baráti szocialista ország megértéssel fogadja, intézi-rendezi helyzetüket, biztosítván a fiataloknak a hazai körülményeknek megfelelő gondoskodást.

Még ilyen esetben is meggondolandó, mennyire képes elszakadni a fiatal szülőktől, ismerős környezettől — a másik ország nyelvének megfelelő ismeretében is. Elsősorban azt fontos tudatosítani, hogy két ember kapcsolatán, kölcsönös bizalmán túl idegenben — a kapcsolat megsérülése, fellazulása, válás, vagy baleset, halál következtében — csupán a társadalom védelmére számíthat, hozzátartozók nélkül maradhat, akik ha otthon lenne, lelki válságain, családi nehézségein átsegíthetnék.

És most képzeljük el annak a nőnek a helyzetét idegenben, aki más társadalmi viszonyok közé kerül. Munkát nehezen kap. vagy az ottani hagyományok értelmében férjes asszony nem is dolgozik. Neveli a gyermekeit, s férjétől függve, teljesen annak kénye-kedve szerint rendezi a család életét. Bármennyire közömbös idehaza egy lány a társadalmi változásokkal szemben, észre sem veszi, hogy a férfiakkal egyenrangúan dönthet sorsáról, lehet saját elképzelése, akarata

a házasságon belül, s hogy mennyi joggal biztosítja emberi szuverenitását a társadalom. Odakint annál mélyebb a megdöbbenés, a csalódás, annál nagyobb a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzése. A legcivilizáltabbnak tartott európai országokban is ez a benyomása azoknak a fiatal nőknek, akik a megálmodott „szuper-szabadság országában" csupán egyéniségük feladásával tudnak „boldogulni".

És még nem beszéltünk azokról, akik a „fekete-földrész"-en keresnek új hazát itt tanuló diáktársukkal házasságra lépve. Hogy ezeket a házasságkötéseket mennyiben motiválja a mély érzelem, mennyiben a kalandvágy, talán ne firtassuk: ki vallaná be utólag, ha számon kémék tőle?! Az érdekes, anyagiakban sosem szűkösködő, eszméinkért lelkesedő. szokásainkkal rokonszenvező fiúk egzotikus hazájába eljutni, s ott élni egy egészen más világban ... álomnak talán csodálatos — de kissé drasztikus belőle az ébredés. Az itt egyértelműen haladó elveket valló fiatalember hazatérve a család, a nemzetség, a nép teljesen másféle hagyományai szerint rendezi el családi életét gyermekei nevelését. Mások ott feleségével szembeni elvárásai, mint itteni viselkedésformái. Itt együtt volt a diáktársaság, tetszett az egyenrangú feleség tanácsa, kellett a véleménye. De odahaza külön lakosztályba kerül a fiatalasszony, utcára, társaságba nem kísérheti a párját, sok helyütt még a gyermekek neveléséből is kizárják, egyenrangúból másodrangúvá válik. A mi fogalmaink szerint nevelkedett lány csupán személyisége teljes feladásával tud ilyen körülmények között élni. Olyan esetről is hallottunk, ahol el kellett viselnie a többi feleséget is. Persze, előfordulhat, hogy tényleg haladó, a régi szokásokkal szakító, „európai módon" élni kívánó társra talál valaki, de az átlagról beszélünk, nem a kivételekről.

Mielőtt mindezért az idegenbe hívót, a másikat okolnánk, gondoljuk el, vajon mi, itthoni szokásainkat meg tudnánk- e változtatni ennyire a másik kedvéért —

az egész környezet, mindenki ellenében. Nem hiszem.

És még szellemi megértésről, kultúráról, könyvről, színházról, zenéről nem is beszéltünk. Más országba — mondhatjuk a mindenkori slágerek nyelvén: „idegenbe" — kerülve csupán a házastársa toleranciáját, megértését élvező nő, anya alakíthat ki olyan kis belső világot, egyéni otthont, amelyben saját nyelvén, saját személyiségének gazdagságát a legtökéletesebben át tudja adni gyermekeinek. A külső hatás igen nagy, az utca, az iskola, az egész ottani társadalom szemlélete a másik kultúrát sugározza. Egyedül megteremteni a folytonosságot, a minden gyökéren keresztül tápláló érzelmi forrást szinte kiapadhatatlanná tenni: anya legyen a talpán, aki képes rá. A mindennapok kínálta hatásokkal párhuzamosan emlékekből, érzelmekből, tudásból felépíteni a szülőföld, a haza képét, ami abban a legtöbb volt... szinte lehetetlen.

Azokról, akik számításból, anyagi javak utáni sóvárgásból szőnek s kergetnek „álmokat luxuskivitelben", nincs sok mondanivaló. Ragyogó kocsihoz támaszkodva, elegáns házak előtt fényképeztetik magukat, s küldözgetik szívhez szóló üzeneteiket elhagyott szüleiknek. Megérdemlik a sorsukat. Hogy mit éreznek. mit nem tudnak érezni, az ő dolguk. Tudok nőkről, akiknek asszonynevük gyakran változik, az ország is, amelyikről azért sosem merik leírni, hogy „hazám". Óvatosan így fogalmazzák, „most itt élek". Leveleikbe már idegen szavak kerekednek, gyermekeiknek előírják a szöveget, hogy a nagyszülők megértsék.

Már csupán anyjuk emlékszik, mi volt a kedvenc ételük, s osztálytalálkozón említik fel. mi akart lenni. „Az anyaföld bárhol befogad bennünket. De felejtéssel válaszol a felejtésre." Maradéktalanul önmaga, legigazibban boldog, szerencsés vagy szerencsétlen, igazán élő csak népe, gyermekei számonkérő tekintetét vállalva lehet az ember.

Fotó: Nagy László